Hosszú évekkel később, miközben rutinos mozdulatokkal rángatta lefelé egy fürtös hajú lány izzadság és olcsó dezodor szagával átitatott zenekaros pólóját, Becsey Marcinak eszébe jutott az apja története Puskás Öcsiről. Arról, hogyan találkozott egyszer vele. Nem volt se véletlen, se váratlan, hogy pont ekkor jutott az eszébe. Klasszikus laszti volt, fekete és fehér hexagonokból és pentagonokból összerakva. Az emberek többségének ez ugrik be, ha a „futball-labda” szót hallja, nem csoda, hogy az ismeretlen művész is ilyet tetovált a lány nem is annyira gömbölyű, inkább körte alakú, közepes méretű mellére. Becsey Marci nem rajongott a futballért, de azt tudta, hogy az efféle labdákat mostanság leginkább iskolákban és játszótereken használják, professzionális pályákon nem.
A lány nem követte Marci pillantását, tisztában volt vele, mit bámul.
– Az egyik pasim nagy focibuzi volt. Az ő kedvéért csináltattam. Azóta mindenkinek szemet szúr. Eltüntetni meg nem tudom.
Marci egy pillanatra fennakadt ezen a „mindenki”-n, de gyorsan túllendült rajta. Volt már jó párszor dolga zenekari pólós lányokkal, tudta, hogy egyik sem él apácaéletet. A rock and roll-életformához az ilyesmi hozzátartozik. A futball-labda különben mívesen meg volt munkálva. Az egyik sötét hexagon a lány mellbimbóját keretezte, amely ettől úgy nézett ki, mintha az lenne a szelep, ahol a labdát föl lehet pumpálni. További részletekbe Becsey Marci nem tudott belemerülni. A lány a fenekét az asztallapról fölnyomva megfeszítette csípőjét, készen állva arra, hogy a póló után a szakadt farmernadrág is lekerüljön róla.
Azt a bizonyos történetet több alkalommal elmesélte Becsei Árpád (mielőtt az olvasó hibára gyanakodna – miért írjuk egyszer i-vel, máskor ipszilonnal a családnevet? –, sietünk megnyugtatni, hogy hamarosan választ adunk erre a jogos kérdésre), leginkább vacsoránál, esetleg vasárnap délben, a rántott hús közben, de olyan is megesett, hogy a tévé előtt, amikor valami meccs ment éppen, amire különben nem figyeltek oda, a családból senkit nem izgatott a foci. Marcit egy idő után bosszantotta, mert úgy érezte, az apja kérkedik a sztorival. Becsei Árpád viszont, becsületére legyen mondva, minden alkalommal ugyanúgy mondta el, egyetlen apró elemét se változtatta meg a történetnek. És bár Marcinak később úgy tűnt, hogy gyerekkorának egy részét végigkísérte Puskás Öcsi, ez nem volt igaz. Becsei Árpád csak azt követően kezdte el a történetet mesélni, hogy a száguldó őrnagyként is emlegetett legendás balösszekötő negyedszázados távollét után hazalátogatott Magyarországra. Onnantól fogva már nem csak félszavakkal, suttogva lehetett emlegetni az egykori disszidenst.
Ám hogy a sztori pontosan mikor esett meg, nem bírta megmondani. Az internet és a digitalizált újságok idején az ilyesmit ma már gyerekjáték lenne kideríteni, régebben azonban a megyei könyvtár porszagú olvasótermében eltöltött hosszú órák kellettek hozzá, és még így sem volt biztos, hogy a kutatásba belefáradt és türelmét vesztett ember végül megtalálja, amit keresett. Igaz, Becsei Árpád nem is próbálkozott.
Azokban az években ugyanis – és ezt a felnőtt Becsei Árpád soha nem mulasztotta el hozzátenni az elbeszéléséhez – vörös nyakkendőt csakis a legkiválóbb pajtások hordhattak, akik mind szorgalmukban, mind magatartásukban, leginkább pedig a mozgalomban és a közösségi életben példát mutattak a többieknek. A többségnek meg kellett elégednie kék nyakkendővel.
A tanulással, illetve az úttörőmozgalommal és a békeharccal kapcsolatos foglalkozásokkal töltött órákat követően Becsei Árpád, akkor még Árpika, délutánonként az iskola udvarán azzal múlatta az időt, hogy pajtásaival egyetemben egy rongyokból összefércelt labdát kergetett, megpróbálva azt minél többször bejuttatni a salakos talajon egymásra dobált, kapufaként szolgáló iskolatáskák közé. Akkor még megvolt az érdeklődése a játék iránt. Annak ellenére is, hogy nem volt különösebben se ügyes, se ügyetlen benne. A futball tekintetében átlagos képességekkel volt megáldva – óvatosan ejtsük ki ezt a szót, akkortájt nem szívesen használták –, és a többiekhez hasonlóan roppant lelkesen rúgta a lasztit. Nem is szívesen hagyta abba, amikor az osztályfőnöke (egyúttal rajvezető pajtás) magához intette.
Míg Aranka néni felé baktatott, Árpika végigpörgette a fejében a nap folyamán addig történteket, ám nem talált olyan epizódot, amely miatt esetleg fejmosást kaphatna. Mindazonáltal az ember sose lehet elég éber, még önmagával szemben sem. Szívdobogása nem csillapodott, sőt az arca is kivörösödött, miután Aranka néni föltette neki a kérdést:
– Árpád, szeretnél találkozni Puskás Öcsivel?
Először azt hitte, nem jól hall. Aztán arra gondolt, hogy az osztályfőnök-rajvezető tanárnő pajtás tréfál. Hát ki ne szeretne találkozni Puskás Öcsivel? Ő az első számú kedvenc, a leghíresebb labdarúgó, akihez mindenki szeretne hasonlítani. Néha össze is vesznek, hogy melyikük legyen a Puskás Öcsi, amit végül jó pajtások módjára úgy rendeznek le, hogy egyikük se. Puskás Öcsi egyszeri és megismételhetetlen, nincs belőle több. Amikor a család körbeüli a néprádiót, és hallgatja a közvetítést, a lelkesedéstől mindig magas hőfokon izzó szpíker a leggyakrabban ugyancsak Puskás Öcsit emlegeti. Ő a legjobb és a legügyesebb, aki a legrafináltabb cseleket csinálja, és a legtöbb gólt lövi.
DB / DPA / dpa Picture-Alliance / AFP Balra Puskás Ferenc az 1954-es labdarúgó-világbajnokság döntőjében Németország – Magyarország mérkőzésen a Wankdorf Stadionban, Bernben, Svájcban, 1954. július 4-én.
Beletelt néhány pillanatba, mire mindezek végigfutottak Becsei Árpika fején. Aranka néni már azt hitte, meg kell ismételnie a kérdést – amin csodálkozott is, hiszen Árpika jó eszű gyerek –, mire a válasz nagy nehezen megszületett:
– Iiiigen, tanárnő… rajvezető pajtás, szeretnék…
– Ennek örülök.
Hogy Aranka néni valóban örült-e, nem tudhatjuk, és a történet szempontjából sok jelentősége nincs is. Azt azonban rögvest elmagyarázta legkedvesebb tanítványának, hogy miről volna szó.
Az a klub, amelynek színeiben (piros-fehér) Puskás Öcsi, valamint a többi híresség, Bozsik, Kocsis, Czibor rúgták a labdát. A mérkőzésen ott tolongott a város apraja-nagyja. Dacára annak, hogy már erősen benne jártak az őszben, úgyhogy megfelelő pályavilágítás híján az összecsapásra a kora délutáni órákban került sor, amikor a gyárakban és a termelés többi helyszínén még javában tartott a műszak. Ez azonban olyan jelentős sportesemény volt a város életében, hogy a munkaversenytől is el lehetett kis időre tekinteni. A brigádvezetők és a vállalatigazgatók amúgy is szintén kint voltak a meccsen.
Amely álomszerűen indult. Legalábbis a helyi Lokomotív szempontjából. A klub a másodosztályban szerepelt, nem kis meglepetésnek számított, hogy a sokszoros bajnokcsapattal szemben az első félidőben kétgólos vezetést szerzett. A második félidő elején Puskás révén szépített a Honvéd, ám nem sokkal később a Lokomotív egyik csatára ismét betalált. A közönség ekkor szabadjára engedte a hangját, és a lelkes szurkolás mellett jutott beszólás a vendégjátékosoknak is:
– Na, mi van, nagy Honvéd, ennyit tudtok? Pesti csibészek!
Akár így történt, akár nem, tény, hogy a Honvéd egyszer csak komolyan elkezdett focizni. A világhírű bajnokcsapat tíz percen belül egyenlített, majd gyorsan berámolt még két gólt. Összességében a vendégek 5:3-ra nyerték az edzőmeccset. Ami a másodosztályú Lokomotív szempontjából nem volt rossz eredmény. Mégis maradt valami keserű szájíz, meg lehetett volna fogni őket.
A mérkőzésnek Becsei Árpika csak egy részét látta. Az iskolai elfoglaltságok a kezdő sípszó idején még nem értek véget, utána meg Aranka néni hosszasan igazgatta rajta az úttörő-egyenruhát. Nehogy gyűrődjék az élére vasalt nadrág, és a sapka se billenjen se jobbra, se balra, hanem álljon egyenesen. Arra is odafigyelt, hogy a nyakkendő két szára egyforma hosszú legyen. Ez nem Amerika, ahol mindenféle hányaveti ruhákba öltözhetnek a jampecek, az egyenruha mégiscsak egyenruha. Amikor pedig végre mindent rendben talált, tarkón ragadta Árpikát, és a nézőtér kiemelt helyére terelte. Amit az különböztetett meg a többitől, hogy ott nem állni lehetett, mint a fakorláttal körbekerített pálya körül, hanem néhány széket is odatettek – kordonnal és két rendőrrel elválasztva. Utóbbiaknak magyarázta el Aranka néni, hogy ez a pajtás fogja képviselni a város úttörőit, és a titkár elvtársnak megígérte, hogy előzetesen be lesz neki mutatva.
– Szóval be lesz neki mutatva – biccentett a tányérsapkája alól a cirkalmas mondatok végighallgatása után is türelmesnek mutatkozó rendőr. – Értem, elvtársnő. Menjenek akkor, menjenek!
A titkár elvtárs először nem nagyon akart odafigyelni Aranka néni hadarva elmondott szavaira, mert a Lokomotív éppen támadást próbált vezetni, de a Honvéd védői tisztáztak. Már nem volt sok hátra, a játék komótosan csordogált, a vendégek tartották kétgólos előnyüket.
– Titkár elvtárs, tehát…
– Hallottam, elvtársnő, elsőre is. – A titkár elvtárs oldalra fordult, ügyelve arra, hogy épp csak egy pillanatot veszítsen a meccsből, ami persze arra se volt elég, hogy végigmérje Árpikát. Majd harsányan, hogy túlkiabálja a csapatát továbbra is lelkesen biztató közönséget, hozzátette: – Ott a csokor, vigyék!
Volt a székek mögött, egy pingpongasztalra fektetve néhány gondosan előkészített őszi csokor. Szerencsére Aranka néninek nem kellett túl sokáig toporognia, ott termett a pártbizottság egyik munkatársa, egy nyeszlett, szemüveges fiú, a tanárnő kezébe nyomott egy bokrétát, majd sürgető kézmozdulatokkal jelezte, hogy ideje távozni.
Messzire nem mehettek, a rendőr szólt nekik, hogy az ünnepség itt, a tribünnél lesz. Aranka néninek egy pillanatra átfutott kontyos fején, hogy erős túlzás ezt a néhány széket és a pingpongasztalt tribünnek nevezni, meg hát ünnepségről nem is volt tudomása, legalábbis neki nem szóltak, de hát nem is kell az embernek mindenről tudnia. Néha jobb és biztonságosabb a tudatlanság. Ismét megragadta hát Árpika tarkóját, ám a mozdulat ezúttal nem noszogatást jelzett, hanem azt, hogy a fiú álljon meg itt, ne menjen tovább.
Fritz Fischer / A0080_dpa / dpa Picture-Alliance / AFP Középen Puskás Ferenc az öltözőben 1956. november 8-án egy mérkőzés után.
A mérkőzés véget ért, a nézők az eredménnyel megbékélve tapsoltak, zúgott a „Szép volt, fiúk!”, a játékosok és edzőik kezet fogtak egymással és a bíróval, majd vezényszó nélkül is tudva a dolgukat fölsorakoztak a tribünnek titulált rész előtt. A titkár elvtárs rövid beszédet olvasott föl arról a papírról, amelyet a nyeszlett, szemüveges fiú a késlekedés, illetve a feledékenység miatt szégyenkezéstől lángvörös arccal nyomott a kezébe. A beszéd kicicomázott körmondatokból állt, a sport szerepéről, amelyet a békeharcban betölt, valamint a pártról, amely a dolgozó nép megbízásából és annak érdekeit szem előtt tartva irányítja a termelést, na meg persze a békeharcot. Ez volt a történet azon része, amelyet Becsei Árpád a későbbiekben soha nem bírt fölidézni. Éspedig azért nem, mert hiába volt a beszéd viszonylag rövid, képtelen volt odafigyelni rá, mivel torkában dobogó szívvel várta, hogy eljöjjön az ő pillanata.
– És végezetül, de nem utolsósorban, kedves sporttársak, kedves elvtársak, engedjék meg, hogy a városi pártbizottság nevében ezzel a kis figyelmességgel köszönjem meg, hogy ellátogattak hozzánk, és lehetővé tették, hogy közvetlen közelről is láthassuk, milyen eredményeket ért el a szocialista élsport!
A kis figyelmesség egy jókora serleget jelentett, rajta a város címerével és egy annál is nagyobb vörös csillaggal, valamint a jeles nap dátumával. A Honvéd játékosainak sorából a csapatkapitány, Puskás Öcsi lépett elő, hogy a korláton áthajolva átvegye az ajándékot. Kezet fogott a titkár elvtárssal, majd hóna alatt a serleggel láthatóan arra készült, hogy rövid köszönőbeszédet mondjon, ám ekkor a korlát alatt átbújva ott termett mellette egy nagydarab ember, akin szét akart szakadni a ki tudja mióta föl nem vett öltöny, és így szólt:
– Kedves Puskás elvtárs, engedje meg, hogy a helyi vasutas-társadalom, azon keresztül a munkásság, illetve a vele szövetséges parasztság és értelmiség, továbbá a szakszervezetek nevében én is köszöntsem!
Azzal átnyújtott egy virágcsokrot.
Puskás Öcsi kedélyes udvariassággal mosolygott, és ismét köszönőbeszédre nyitotta a száját, ám ekkor meg a másik oldalról perdült melléje, ugyancsak virágcsokorral, ezúttal egy katonatiszt, akinek hadaró és pattogó beszédét nem lehetett tisztán érteni, annyit azonban igen, hogy a Néphadsereg helyi egységei és úgy általában véve a fegyveres erők nevében üdvözli a bajtársakat, a Budapesti Honvéd sportolóit.
Árpika legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Puskás Öcsi hátraadta valamelyik futballistatársának az addig a karjában tartott serleget és a másik két csokrot, majd lehajolt, és fölvette ezt a harmadikat. Kissé megrázta, hogy a salakszemek lehulljanak róla, aztán kis mosollyal az arcán azt mondta:
– Jaj, de szép! Csak nem nekem hoztad?
Becsei Árpi nem mert semerre pillantani, anélkül is érezte Aranka néni csalódott és ijedt tekintetét. Minden idegszálát megfeszítve igyekezett összeszedni magát, és remegő ajakkal megszólalt:
– Kedves Puskás… – Itt máris elakadt, mert egyszeriben sehogy nem akart a nyelvére jönni, mi is a futballista keresztneve. Pedig tudta, ám az iskolában és odahaza is mindenki a becenevén emlegette, sőt a rádióban a közvetítések alatt a szpíker is így nevezte. Nekifutott hát még egyszer: – Kedves Puskás… Öcsi… pajtás… elvtárs… engedje meg, hogy… a város úttörőinek nevében…
Árpikából ismét elfogyott a szó. Hiába erőltette, nem jutott eszébe semmi. Pedig egész délelőtt ezt a két mondatot magolta, és miközben Aranka néni az egyenruháját igazgatta, többször is hibátlanul felmondta.
– Köszönöm szépen – mondta Puskás Öcsi. – Mi a neved?
Árpika ezt szerencsére ki tudta nyögni:
– Becsei… Árpád…
– Na, hát én meg a Puskás Öcsi vagyok.
Azzal kinyújtotta a jobbját, Árpika pedig ideges rángások kíséretében kezet fogott vele.
– Aztán mi akarsz lenni, Árpád, ha nagy leszel?
„Futballista” – ezt kellett volna saját eredeti szándéka szerint Árpikának mondania, Aranka néni szándéka szerint pedig azt, hogy „Még nem tudom biztosan, egyelőre a tanulás és a mozgalom a legfontosabb”. Mindezek helyett azonban ez csúszott ki a száján:
– Költő.
A hirtelen támadt csöndet Puskás Öcsi törte meg:
– Hát az derék dolog. Én is szeretem a szép verseket. Na, szervusz, fiacskám. Sok sikert kívánok neked.
Árpika fejét lehajtva, a szégyentől lesújtva arrébb kullogott.
Szerencsére senki nem foglalkozott már vele. A titkár elvtárs, a szakszervezetis, a katonatiszt meg a többiek mind a pesti vendégekkel voltak elfoglalva. Mind, kivéve Aranka nénit. Aki nem szólt egy szót se, megint tarkón fogta Árpikát, és sebes léptekkel vezette minél távolabb a futballpályától. Amikor már jó messze voltak a gyeptől, a kaputól, a tribüntől, a korláttól, meg úgy általában mindentől, csak egyet kérdezett tőle:
– Költő? Hát ez meg hogy jutott eszedbe?
Becsei Árpi a fejét rázta, hogy nem tudja.
Mert bár valóban szerette a verseket, akár azokat, amelyek az olvasókönyvben voltak, akár azokat, amelyek az úttörőünnepségeken hangoztak el, na és azokat is, amelyeket az édesanyja szavalgatott néha, az, hogy költő szeretne lenni, mindaddig nem jutott eszébe. Még saját magának se mondott ilyet. Puskás Öcsi volt az első, akivel megosztotta.
Ez a történet jutott Becsey Marci eszébe, miközben a zenekaros póló alól kiszabadított tetovált bal mellet nézte. A lány megfordult, és ráhajolt az asztalra, amelyen még ott árválkodott pár félig vagy egészen kiürült sörösdoboz és néhány megrágott szendvics a koncert előttről. Ahogy lehúzta a sliccét, a tetovált focilabda nyomán rátörő emlékek hatására Marci arra gondolt: ha az apjából tényleg költő vált volna, most lehetne egy jó dalszövegírójuk.
Benedek Szabolcs: Ez nem Amerika
Helikon, 2022
The post A bimbó a szelep a lány bal mellére tetovált futball-labdán first appeared on 24.hu.
