Asszisztensként a kanadia OrcaLab-ben
Ahogy Kriszta meséli, a film hatására rengeteget kutatott és tanult önszorgalomból a tengerek élővilágáról, főleg a cetfélék érdekelték. De közel húsz éve még nem volt lehetősége, hogy ebben az irányban tanuljon tovább, így folytatta a családi hagyományt, és pénzügyi pályán végzett. Ettől függetlenül a tengerek iránti szerelem sosem múlt el, évekig küldözgette az e-maileket, hogy valahol cetfélékkel kapcsolatos elfoglaltságot kapjon.
„Sokáig könyveléssel, nagyvállalati pénzügyön dolgoztam, aztán 2014 elején megtörtént a csoda. Az egyik levelemre – a sok száz elküldött közül – válasz érkezett.
A kanadai Brit Kolumbiában állomásozó privát kutatóközpont, az OrcaLab elfogadta a jelentkezésemet, mint kutatási asszisztens.
A központ egy teljesen lakatlan szigeten van medvékkel és pumákkal körülvéve, mi sátrakban laktunk. A fő szezon itt a nyár, amikor elsősorban orkákat kell megfigyelni, illetve víz alatti mikrofonokon, úgynevezett hidrofónokon hallgatni őket napi 24 órában. Az ottani populációt a rögzített hangok alapján azonosítják be, illetve bizonyos esetben ezzel a módszerrel azt is meg lehet állapítani, hogy épp mivel foglalatoskodnak az állatok” – meséli.
„Nagyon sokat tanultam azokban az években a világ egyik leghíresebb orkakutatójától, Dr. Paul Spongtól, aki több, mint 40 éve tanulmányozza az állatokat a vadonban. Igen karizmatikus élőlények, a legtöbb embert elsősorban a méretük és a szépségük nyűgözi le, engem azonban az intelligenciájuk fogott meg, hogy bármilyen nehéz szituációban megtaláljak az alkalmazkodási lehetőséget, ráadásul a szociális életük is hihetetlenül összetett.
Kétszer is visszalátogattam az OrcaLabbe, a tapasztalat teljesen megváltoztatta, felforgatta az életemet. Amikor hazajöttem Magyarországra, eldöntöttem: ha törik, ha szakad, cetekkel fogok foglalkozni.”
Konyhai kisegítőből bálnatúra-vezető
Miután Kriszta hazatért Kanadából, egy magyar barátja bemutatta Bús Norbertnek, aki Norvégiában dolgozott, orkaszafarikon vezetett hajót. Élete egyik legboldogabb napjaként emlékszik vissza erre, hiszen Norbiban nemcsak későbbi párját ismerte meg, de munkát is kapott.
„Konyhai kisegítőként, konkrétan mosogatóként kezdtem el a hajón dolgozni úgy, hogy a jól menő, vezető beosztású pénzügyi munkámat adtam fel. Norbival szerelem volt első látásra, és hamar egy párt alkottunk a találkozásunk után. Ma már egy hároméves kislányunk is van” – teszi hozzá.
„A hajón, ha volt rá lehetőségem, készítettem fotókat az orkákról, amelyeket felajánlottam egy privát kutatószervezetnek Norvégiában, hiszen Kanadában már megtanultam, hogyan kell úgynevezett ID (identification) fotót készíteni. A főkutató asszony később megkeresett azzal, hogy lenne-e kedvem a hajón előadást tartani a vendégeknek. Repestem az örömtől, el is vállaltam, de annyira még soha életemben nem izgultam, mint akkor, az első alkalommal. Újságírók, filmesek, szakemberek, nagy tévécsatornáktól érkezett vendégkör volt a hajón.
Hála istennek az előadás osztatlan sikert aratott, és onnantól rendszeressé vált.
Közben igyekeztem a fotózással is fejlődni, hét éve pedig teljes értékű túravezetőként dolgozom a Green Gold of Norway-nek, akiknek a hivatalos fotósa is én lettem. A norvégiai orkakutatásban mai napig aktívan részt veszek és segítek, hiszen mi, guide-ok általában sokkal több időt töltünk a vízen az állatokkal, mint maguk a szakemberek, akik leginkább a számítógép előtt ülnek. Négy évvel ezelőtt pedig Norbival létrehoztuk az Orca Channelt is, ahová edukációs rövid dokumentumfilmeket (13 rész) készítettünk Norvégia tengeri élővilágáról.”
Tévhit, hogy hajóra „támadnak” az orkák
A norvég kardszárnyúdelfin-populáció kb. kétezer egyedet számlál, beazonosításuk a hátúszó és a nyeregfolt alapján történik, de telente, amikor Krisztáék sok időt töltenek köztük vízen, az állatok uszonyáról és a szemfoltjáról is gyakran tudják, hogy éppen melyik rajjal van dolguk.
„Hiszek abban, hogy az orkák is megismernek minket. Egészen biztosan emlékeznek a hajó motorjának a hangjára, illetve arra, hogy az adott járművel pozitív vagy negatív élményeik voltak előtte. Mi például sokszor tapasztaljuk, hogy ha megérkezünk valahova a csapattal, odajönnek hozzánk maguktól is. Ez egy visszajelzés, hogy velük valószínűleg már töltöttünk időt, bíznak az adott hajóban illetve annak kapitányában. Nagyon sokat és hangosan beszélek a túrák alatt, hogy az időjárási viszontagságok ellenére is mindenki hallja azt, amit mondok.
Meg vagyok győződve arról, hogy az orkák a hangomat is megismerik, illetve a fényképezőgép kattogását is érdekesnek találják, mert hasonlít az echolokációs klikkegésre
– mondja.
Sokszor hallani arról, hogy az orkák hajókat „támadnak”meg, Krisztáék azonban több ezer, vízen eltöltött óra után sem tapasztaltak semmiféle atrocitást. Az orkák híresen toleráns állatok, Gibraltárnál, ahol problémák adódtak velük, egy specifikus hajótípust, a vitorlásokat lökdösik. Számos nemzetközileg elismert kutató próbál utána járni a különös viselkedés okának.
„Ahogy említettem, az orkák kimagaslóan érzékeny és intelligens élőlények. Nem gondolom, hogy bármiféle rosszindulat lenne a viselkedésük mögött, nem akarnak embereket bántani, ölni, vagy kárt okozni. Viszont nagy valószínűséggel valamiféle negatív hatás érte őket, talán egy bizonyos vitorláson hangosan kiabáltak, esetleg a hajón lévők bedobtak valamit a vízbe, megsebesítették az egyik állatot, vagy úgy vezethették a hajót, hogy leválasztották a borjút a csoporttól. Ennek a hatására alakulhatott ki a vitorlások lökdösése, amit azóta a régióban lévő többi orkacsapat, illetve a fiatalabb állatok, idősebb társaikat utánozva, eltanultak. Ennek ellenére Gibraltarnál is bármikor hajóra ülnék, egészen biztosan meg lehet majd találni a módját, hogyan korrigáljuk az orkáknak ezt a viselkedési formáját.”
Egy nap a hajón
Norvégiában a bálnaszezon november eleje és január vége között zajlik, ugyanis ekkor a hering, az orkák fő táplálékforrása, óriási rajokban behúzódik a fjordokba, hogy átteleljenek. Őket követik az állatok.
Ez az időszak azt is jelenti, hogy beköszönt a sarki éjszaka, és nem kel fel a nap. Mivel a fényviszonyok igen korlátozottak, ezért a bálnatúrán részt vevő vendégekkel minél előbb hajóra kell szállni, hogy ki lehessen használni az orkákkal töltött időt. Észak-Norvégia télen, a bálnanézésnek köszönhetően, nagyon felkapott, Krisztáék érzik is ennek a negatív hatásait. Mivel ők az állatok zavartalan megfigyelését tartják szem előtt, ha úgy ítélik meg, hogy túl sok a túrahajó egy adott helyen, inkább tovább állnak, és másik orka csapatot keresnek.
„Minden túra más és más, mindegyiken van valami, ami emlékezetes. Számomra azok a legértékesebb interakciók, amelyek nem egyoldalúak, jele van annak, hogy az állat is részt vesz benne, érdeklődik, kíváncsi.
A legutóbbi ilyen alkalom idén nyáron történt, ami nem a fő szezon az orkáknak, így szerencse is kell, hogy beléjük botoljon az ember.
Egy ismerősöm délután üzent, hogy kardszárnyú delfinek voltak kora este 6 körül a térségben. Mi három órával később mentünk ki, bízva abban, hogy az éjféli nap idején, amikor egész nap világos van Norvégiában, megtaláljuk őket. Szerencsénk volt, nem úsztak messze, ráadásul két csoport is volt a láthatáron, igaz, nem foglalkoztak egymással. Egy ideig az egyik rajjal időztünk, láthatóan már ettek és jókedvükben voltak. Ez a legjobb szituáció a megfigyelésükre, mert nem éhesek, nem sietnek sehova, és legtöbbször a társas életükből kiindulva nagyon nyitottak. Rögtön oda is jöttek a hajóhoz, átúsztak alatta, megálltak mellette. Fütyültem nekik, arra visszafüttyögtek, két nagy hím kidugta az orrát közvetlen a hajó mellett.
Hihetetlen volt. Egy fiatal állat egy medúzát dobált fel a levegőbe, és vizet spriccelt a szájából olyan közel, hogy láthattuk a fogsorát. Nem sokkal később a két csoport elkezdett közeledni egymáshoz.
Teljes testtel kiugrottak a vízből az éjféli nap alatt, úgynevezett spy hoppoltak (vertikálisan felnyomták a fejüket a felszín fölé), csapkodtak a farkukkal, egymáshoz dörgölőztek. Minket is úgy kezeltek, mintha a csapat tagjai lennénk. Annyira hihetetlen volt, ami ott zajlott, hogy az éjszaka közepén majdnem 2 órát húztunk rá a túrára” – eleveníti fel.
Annak, aki Krisztáékkal akar a 15 fős csapatban kihajózni, egy pár dolgot észben kell tartania. Mivel a túra vadállatokhoz kötött, az orkák nem gombnyomásra jelennek meg, ráadásul az indulás időpontjába közbeszólhat időjárás, lavina, hóhelyzet, jó, ha az ember legalább három napban gondolkodik. Mivel a téli norvég tájat nyitott hajón szeli a csapat, ügyelni kell a megfelelő öltözetre.
Különösebb etikett nincs ugyan, de mindenkitől elvárandó, hogy a társait illetve az állatokat tiszteletben tartsa. Ahogy Kriszta mondja, volt, hogy valaki pecabottal óhajtott a bálnák közvetlen közelében horgászni, illetve egy három méteres szelfibotot próbált betartani az orka elé, hogy az állat ugorja át, persze ezek nem megengedettek.
Hvaldimir, a sztár
A csak orosz kémként elhíresült beluga 2019. április 26-án jelent meg Hammerfesttől északra, Rolvsøya szigetén, hátára egy „Equipment St. Petersburg” feliratú kamera volt erősítve, és láthatóan a hajókhoz dörgölőzött, hogy megpróbáljon megszabadulni a szerkezettől. Végül Joar Hesten helyi halász lazította meg a hám csatjait.
A bálna ezután több napig visszatért a csónakokhoz, enni kért és játszott, nagyon szelídnek mutatkozott. Amikor hívták, odajött, sőt azt is hagyta, hogy a légzőnyílása körül simogassák. Egyértelműen fogságban nevelt állat volt, akiről még a szakemberek legtöbbje is azt vélte, hogy etetés nélkül képtelen lesz magát fenntartani a vad vizeken.
Azok a találgatások, hogy Oroszország kémbálnának képezte ki, ahhoz vezetett, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnökről Hvaldimirnek (a norvég hval vagyis bálna) nevezték el.
Kriszta és Norbi az Orca Chanelen külön részt szentelt neki.
„Hvaldimirt sajnos 2024. augusztus 31-én holtan találták a Risavika-öbölben, a norvégiai Stavanger közelében. Aktivista csoportok azt állították, hogy lövöldözés következtében halt meg, de az első boncolási adatok alapján nem bizonyított a bűncselekmény. Sok időt töltöttem Hvaldival, nagyon közel állt a szívemhez. Ez az állat, az összes előzetes találgatások ellenére bebizonyította az egész világnak, hogy képes egyedül táplálkozni és kialakítani egy önálló életet magának a hihetetlenül nehéz körülmények dacára is. Volt, aki hónapokat jósolt neki, ő mégis több mint 5 évet élt.
Nem volt előtte olyan cetféle, aki fogság után, főleg integráció nélkül képes lett volna egyedül boldogulni a vadonban. Nagyon sok embert érintett meg, nagyon sok ember szerette, az emléke mindig velünk fog maradni.”
The post A kardszárnyúakért adta fel jól fizető állását a magyar pénzügyi szakértő first appeared on National Geographic.
