A nemek közötti egyenlőtlenségek kialakulása egyáltalán nem a felnőttkorban kezdődik – még bőven óvodáskorban. Az Emberség Erejével Alapítvány ezért döntött úgy, hogy tudatosan segít ezek elkerülésében, enyhítésében, méghozzá egy saját fejlesztésű játék segítségével.
A Ha nagy leszek nevet viselő társasjáték azért született meg, hogy a kisfiúk és a kislányok tisztában legyenek a lehetőségeikkel. Hogy évekkel később ne a hagyományos nemi szerepek befolyásolják a pályaválasztásukat, és ne higgyék azt, hogy a fiúknak és a lányoknak „nem való” egy-egy szakma. Vagy egy hobbi. Vagy egy álom.
A nemi sztereotípiák rendszerszintű társadalmi problémákhoz vezetnek: ennek egyik tünete, hogy hazánkban átlagosan 18 százalékkal kevesebbet keresnek a női munkavállalók, mint a férfiak. Emellett – bár a felsőoktatásban magasabb a női hallgatók száma – a lányok közül kevesen mernek „hagyományosan” férfias szakokra jelentkezni, hiszen a születésüktől kezdve gyakorta azt hallják: „az nem lányoknak való”.
Szajki Bálint / 24.hu
Nézzük röviden a játékszabályokat: a játékosok kapnak egy-egy karakterkártyát – nekik kell álmokat gyűjteniük. Minden karakternek három álma lesz: egy foglalkozás, egy hobbi és egy birtokolt tárgy – ezeket véletlenszerűen húzzák ki. Ha megvannak az álmok, a játék elején mindenki elmondja a sajátját, így például a következőt:
ha nagy leszek, buszvezető leszek, a szabadidőmben balettozni fogok, és lesz egy dinógyűjteményem.
Utóbbit egyébként – több más kártyával egyetemben – elsősök javasolták a játék részévé tenni – mondván, „az nagyon kell”. Eleinte furcsállhatják a gyerekek, ha az előttük lévő kártyák egy buszvezetőről szólnak, aki balettozik és dinókat gyűjt, ám a játék során ez válik a céljukká, azaz egy idő után már természetes lesz.
A játék maga egy városképépítés: a szabályok egyszerűek, a soron következő játékos vagy húzhat egy kártyát, amit lerak – így bővül a városkép, vagy lép a saját bábujával. A cél: eljutni azokra a városrészekre, ahol az álmaik vannak. Ha valakinek nagyon nem akar valóra válni az álma, vagy nem tud vele azonosulni, lehet álmokat cserélni. A győztes az lesz, akinek legelőször valóra válik mindhárom álma.
A társasjáték készítői először kicsit az alapítványról mesélnek. A szervezet még 2006-ban jött létre azért, hogy egy mindenki számára élhető társadalomért tegyen – meséli Arató Vilja. Eleinte két fő fókusszal rendelkeztek:
hátrányos helyzetű gyerekek segítése Pécs egyik külkerületében,
illetve emberi jogi neveléssel kapcsolatos anyagok előállítása.
Egy idő után ebből két fő tevékenység alakult ki: egy tanoda működtetése, valamint emberi jogi, társadalmi témákat feldolgozó anyagok készítése, workshopok tartása iskolákban, egyetemeken, fesztiválokon – lényegében olyan helyeken, ahol képesek fiatalokat elérni.
A játékfejlesztésre a koronavírus-járvány előtt kezdtek nagyobb hangsúlyt fektetni: mélyen hisznek abban, hogy játék segítségével még a nehezebb témákkal is könnyebb foglalkozni. Nemrég meghívták őket egy Szabad a pálya címen futó projektbe – ebben rajtuk kívül az Amnesty International Magyarország és a Nők a Tudományban Egyesület kapott helyet –, amelyben az a feladatuk, hogy csináljanak egy óvodásoknak és kisiskolásoknak, illetve egy középiskolásoknak szóló játékot. Az előbbi lett a Ha nagy leszek.
Az egész projektnek van egy pályaorientációs fókusza, ami nevetségesen hangozhat óvodások esetében, de igazándiból annyi a központi gondolat, hogy szeretnénk megerősíteni a gyerekeket és a fiatalokat abban, hogy bármik lehetnek, amit megálmodnak. Nemüktől, társadalmi helyzetüktől függetlenül. Igen, van különbség a nemek között. De a különböző nemű emberekkel való bánásmódban nincs
– hangsúlyozza Vilja.
Szajki Bálint / 24.hu
A játék perspektívákat villant fel, folytatja, és szeretné megmutatni, hogy ugyan mindenki ütközhet akadályokba, mégis van lehetőségük elérni az álmaikat. Korábban sosem fejlesztettek játékokat az óvodás korosztálynak, így eléggé mélyvízként élték meg a kihívást, de sokat dolgoztak együtt szülőkkel, pedagógusokkal és a célcsoportba tartozó gyerekekkel is, hogy képbe kerüljenek, nem lőnek-e teljesen mellé az elképzeléseikkel.
„Azért érezzük mérföldkőnek, amit csinálunk, mert az oktatási célú játékfejlesztésben nagyon nehéz, hogy miközben mondani akarunk valamit, egyúttal valami szórakoztatót is szeretnénk létrehozni. A kérdés az, miként lehet azt a didaktikussági szintet megtartani, amikor még nem nyomasztó a játék, viszont érted, hogy miről szól” – fogalmaz az alapítvány program koordinátora.
A játék alapvetően beszélgetésindítóként szolgál, és azért érzik jól sikerültnek, mert lehet úgy játszani vele, hogy közben nem feltétlenül esik le valakinek, hogy egy nemek közötti egyenlőségről szóló társasjátékról van szó, ám utána jól el lehet beszélgetni arról, milyen témák merültek fel. Pedagógusok számára készítettek egy óravázlatot is, ami mankóként szolgálhat a téma feldolgozásában.
Az intézményekbe való bejutás viszont nem mindig egyszerű feladat. Sokan félnek tőlük. Emlékeztetőül: az Emberség Erejével Alapítvány az a szervezet, ami még 2017-ben a Soros György által alapított Nyílt Társadalom Alapítvány új, dél-dunántúli programjáért felelt. A program keretében százmillió forintot osztottak szét környékbeli civil kezdeményezések között, a kormánypártok és a kormányközeli sajtótermékek pedig „Soros-kampányközpontként” és „bevándorlásszervező irodaként” kezdték el emlegetni őket.
Hiába telt el jó néhány év azóta, sok helyen töretlenül tiltólistán szerepelnek, ahogy Vilja mondja:
mi lettünk a szimbóluma az ellenzéki szervezetnek, ami bűnös gondolatokat visz az iskolákba.
Van egy Baranyában élő nemzetiségekről szóló játékuk is, amely a különböző nemzetiségek és kultúrák együttélését mutatja be – ezt még egész jó hatásfokkal tudják bevinni népismeret órákra, ám a közvetlenül emberi jogokról vagy demokráciáról szóló játék esetében már korántsem ilyen egyszerű a helyzetük.
Az óvodák esetében első körben a tesztcsoportokon kívül pedagógusoknak tartanak képzést. Eddig nagyon különböző fogadtatásban részesültek. „Vannak pedagógusok, akikkel beszélgetve érzed, hogy megértenek, és evidens, amiről beszélünk, de közben ott bujkál bennem a gondolat: ahol nagyon értenek, ott van a legkisebb szükség arra, hogy szemléletet formálj” – jegyzi meg Vilja.
Mindig elmondják, hogy higgyék el, a játék pillanatában valószínűleg nem fog semmi történni, egy foglalkozástól nem fognak megváltozni a gyerekek, de a gesztusok, megerősítések, feloldások nagyon mélyen tudnak hatni.
Ha felvillantják a gyerekeknek, hogy »annak ellenére, hogy kislány vagy, még lehetsz informatikus«, vagy »attól, hogy fiú vagy, lehetsz divattervező«, még nem dől el semmi, de ezek a visszajelzések leülepszenek, beépülnek és később lesz jelentőségük. Csak ehhez az kell, hogy a pedagógus is elhiggye ezt, majd vissza is igazolja.
Voltak olyan óvodák, ahol mindenki úgy érzete, nagy szükség van egy ilyen játékra, de akadtak olyanok is, ahol felszisszenés követte, hogy a karakterkártyán igyekeztek nem hagyományos nemi szerepek szerinti alapkaraktereket kialakítani. Az egyik kisfiúnak például unikornisos hátizsákja van a kártyán. Az egyik pedagógus pedig ezt látva megkérdezte: „de ez komoly?” „Ez nagyon durva” – véleményezte a látottakat.
Szajki Bálint / 24.hu
Volt olyan is, aki nem volt hajlandó elfogadni a helyzetét: egy óvónő például egy zongorát húzott, és háromszor megkérdezte, cserélhet-e. Előfordult, hogy valaki azt mondta, szívesen beszél a női egyenjogúságról a kislányokkal, majd megkérdezte:
jó, de addig hova tegyem a kisfiúkat?
Ilyen esetekben elgondolkodnak, hogy egy olyan pedagógus miként lesz képes átadni a modern szemléletmódot, ha ő is nehezen küzd meg ezzel a témával.
Ugyanebben a projektben egyébként az Amnesty International készített egy kutatást, amiben erősen kirajzolódott, hogy jócskán van relevanciája annak, hogy négy-ötévesekkel beszélgessenek erről a témáról, mivel „egyáltalán nem evidens 2024-ben, hogy a kisfiúk és a kislányok ugyanazt csinálhatják, ugyanúgy öltözködhetnek, ugyanazokhoz a játékokhoz nyúlhatnak.”
Ugyanakkor fontosnak tartják hangsúlyozni azt is, hogy a tradicionális nemi szerepek a fiúkat is ugyanolyan nehéz helyzet elé állítják, és erre ugyanolyan fontos reflektálni, hiszen, ha például egy kisfiú óvodapedagógus szeretne lenni, akkor talán még több atrocitás éri, mint egy kislányt fordított esetben.
„Már az óvoda is úgy épül fel, hogy ilyen alkotásokat készítenek a fiúk, olyanokat a lányok. A kisfiúk a szerelőpultnál játszanak, a kislányok a babakonyhánál. A kisfiúk ne sírjanak, a kislányok ne vaduljanak” – sorolja Vilja. A játékot készítő kolléganőjével, Siegler Annával épp mindketten gyermeket várnak, így a fejlesztés bennük is rávilágított különféle beidegződésekre – például, hogy nincs gondjuk azzal, ha egy kislánynak kékre festenék a szobáját, ám egy kisfiúét viszont már nem festenék rózsaszínűre.
A játék kipróbálása során számos reakció nem érte őket túlzottan váratlanul a gyerekek részéről. Többek között a nevetgélés vagy akár ellenkezés a genderatipikus kártyáknál. Meglepte őket viszont a gyerekek felől érkező igény arra, hogy szeretnének egymásnak keresztbe is tenni közben. Ami egyébként egy természetes igény egy kompetitív játékban – a Ha nagy leszeknek egyébként készült ezen kívül kooperatív verziója is.
Különböző gyerekek különbözőféleképpen reagálnak instrukciók nélkül is, de fontos beszélni arról, hogy a valóságban segíthet-e, ha keresztbe tesznek a másiknak. Az álomcserénél pedig arra szeretnénk utalni: előfordul, hogy elképzelünk valamit az életünkkel, aztán mégis másképp alakul. A cserénél érdemes lehet olyat választani, ami már lent van a pályán – és akkor arról is lehet beszélni, hogyha álmot váltanak, akkor olyanra érdemes, amit könnyebb elérni, vagy olyanra, amire mindig vágytak.
Ezek semmiképp sem egyszerű kérdések, főleg négy-ötéveseknek, ám a játék készítői hisznek abban, hogy nincs olyan téma, amiről ne lehetne beszélni ezzel a korosztállyal – csak épp máshogy kell csinálni, mintha egymással beszélgetnének. Azt vallják, hogy a legkisebbekkel is lehet egészen komoly társadalmi problémákról beszélni. Nem lebutítva, hanem leegyszerűsítve.
Szajki Bálint / 24.hu Siegler Anna és Arató Vilja
A cél aközben alakult, ahogy elkezdtek vele játszani. Alapvetően a tradicionális nemi szerepek megkérdőjelezését tűzték ki, ám közben észlelték, hogy akár nemektől független szerepek, predesztinált életutak megkérdőjelezésére is alkalmas.
„Abban erősíthetjük a gyerekeket, hogy ők tényleg elérhetnek bármit. Gondolkodhatnak a rájuk kényszerített kereteken kívül. Van lehetőségük magukat kitalálni.” Ehhez szeretne a játék impulzusokat adni, beszélgetéseket elindítani. Hogy mi vezérli az alkotókat? Ahogy Anna mondja: egyszerre van bennük elkötelezettség, hogy olyasmit csináljanak, aminek látják az értelmét és a társadalmi hasznát – mindezt pedig játékos köntösben.
Egy társasjáték esetében kevés egyértelműbb visszacsatolás létezik annál, mint hogy újra akarnak-e vele játszani. A készítők tapasztalatai szerint a Ha nagy leszek társasjátékkal újra akarnak játszani. Örömmel látják továbbá, hogy sokszor hallanak a gyerekek szájából olyan mondatokat játék közben, amikről csak remélték, hogy megszületnek majd a játékosok fejében is.
Tudják, hogy könnyebb lett volna olyan konstrukciót létrehozniuk, ahol egyértelműbben reflektálnak a témára, de nem akarták, hogy azt érezzék a gyerekek játék közben, hogy „hú, nagyon értem, hogy mit akartok mondani, bárcsak jól is érezném magam közben.”
Nagy élmény, hogy úgy lehet játszani, hogy nem végig azon szorong valaki, hogy »akkor most vajon eléggé reflektálok-e a nemi szerepeimre«.
A készítők eleinte féltek, hogy milyen fogadtatása lesz a játéknak, hiszen az óvodában genderkérdésekről beszélni manapság meglehetősen veszélyes terepnek tűnhet. Akadtak is rossz tapasztalataik, például, miután kitették a játék pályázati kiírását egy rövid összefoglalóval, már jött is olyan visszajelzés, ami lényegében abból állt, hogy „én egy baranyai szülő vagyok, az én gyerekemet ne »szemléletformálják meg genderideologizálják«”. Egyelőre ennek ellenére kevesebb támadást kaptak, mint amire számítottak, de már nagy rutinnal rendelkeznek a támadástűrésben.
A puding próbája az evés – a játéké pedig a gyerekek, úgyhogy a beszélgetés végére összegyűlt a kedvünkért egy lelkes gyereksereg, akik nagy örömmel vetették bele magukat a játék izgalmaiba. Jó, némi – a játék részleteit ábrázoló – ideiglenes tetoválás feltétele után. Összesen heten gyűltek össze az asztal körül, fiúk-lányok egyaránt.
A véletlenszerűen eléjük került álmok sokféle reakciót szültek – egyikük hangos éljenzésben tört ki, hogy lesz egy kutyája. Mindannyian felolvasták, mi vár rájuk, két kislányban például láthatóan nem okozott túlzottan nagy felháborodást, pláne törést, hogy egyikük taxisofőrré, másikuk tűzoltóvá válhat.
Az elégedettség persze sosem lehet százszázalékos, nem mindenki volt maradéktalanul elégedett az álmaival, így jöhetett létre az alábbi párbeszéd is:
– Forma-1-es versenyző nincsen?
– Nincs, olyan van csak, hogy lehet egy menő autód.
– Az nem érdekel annyira.
Végül azért mindenki nagy elánnal vetette bele magát az álmai megvalósításába, minden körrel közelebb és közelebb is kerültek hozzá. Minden álom valóra válását nagy öröm és taps övezte, mígnem meg nem született a győztes. A játéknak azonban ezt követően sem lett vége, a gyerekek ugyanis megszavazták, hogy addig játszanak, amíg mindenkinek az álma valóra nem válik. Pontosabban az összes álma. A megvalósításban senki sem maradt egyedül, hiszen, ahogy az egyik kislány még a játék hevében fogalmazott: „én, ha megtaláltam minden álmom, akkor is segítek mindenkinek.”
The post A kisfiúk is sírhatnak, a kislányok is vadulhatnak – társasjátékba öntötték az álommegvalósítást first appeared on 24.hu.
