A népszavazást is meghamisító Napóleon öröksége ma is velünk él

Mielőtt Napóleon örökségén kezdenénk gondolkodni, előbb történetének egy kulcsfontosságú oldalát kell megvizsgálnunk. Mennyire volt jelentős hadvezér?

David Andress: Napóleon minden idők egyik legnagyobb hadvezére. Szédítő bravúrokat hajtott végre – a probléma csak az, hogy ez nem volt mindig jó ötlet. Napóleon élettörténete az 1790-es évek közepétől lényegében arról szól, hogyan tudta egyensúlyba hozni személyes karizmáját, becsvágyát, ambícióit és kiemelkedő vezetői képességeit mindazzal, amit a politikai szférában ténylegesen tett.

Laura O’Brien: Hajlamosak vagyunk őt két szemszögből megítélni: vagy ő a legnagyobb szörnyeteg, akit a Föld valaha a hátán hordott, vagy a tökéletes zseni, akit nemigen lehetett háttérbe szorítani. Ez a klasszikus történészi válasz, de őt ennél bonyolultabb, árnyaltabb módon kell megítélnünk. El kell ismernünk egészen kivételes teljesítményeit – és azt, hogy képes volt annyira megragadni az emberek fantáziáját, hogy személyisége mindmáig áthatja a vezetésről alkotott felfogásunkat.

Hogyan formálták ifjú évei a világszemléletét, és milyennek látta önmagát?

LOB: Életének legfontosabb korai jellemformáló eseménye valószínűleg az volt, amikor 1779-ben, 9 éves korában kadétiskolába küldték. A következő öt évet ebben az igen zord környezetben töltötte, és mint később megjegyezte, ez tanította meg a nehéz helyzetek túlélésére. Könnyen vált gonosz kötekedés áldozatává: kigúnyolták a korzikai akcentusa miatt és mert nem túl jól beszélt franciául. Ebben az időben keltette fel érdeklődését Korzika függetlenségének gondolata és az a tény, hogy ő mindenekfölött korzikai.

Bár valóban nehéz időket élt át és a tanulmányaiban egyáltalán nem jeleskedett, azért egész jól boldogult. Valószínűleg nem teljesen volt az a magányos zseni, amilyennek ő maga és egyes későbbi életrajzírói láttatni próbálták.

DA: Az, hogy magányos zseniként gondoljunk önmagunkra, az az 1770–1780-as évek divatja volt. A késői felvilágosodás ekkor kezdett romantikába hajlani, és a korszak fiataljainak, akikből később a romantikusok lettek, egyik legfőbb gondolata az volt, hogy karakteres figurának, személyiségnek kell lenniük.

LOB: Döntő fontosságú, hogy katonai sikereinek ne csak a gyakorlati oldalát nézzük, hanem azt is, hogy ezeket a győzelmeket hogyan kommunikálták Franciaország és a világ felé. Napóleon lényegében a modern vezetés egy változatát hozta létre. A Le Courrier de l’Armée d’Italie, az itáliai hadsereg lapja például ódákat zengett arról, hogy milyen jól megy neki és milyen nagyszerű sikereket ér él. Ez elvileg a katonáknak, de valójában az otthon maradt franciáknak szólt, akik kezdtek Napóleon-képeket tenni a falra és őt a csatában ábrázoló nyomatokat vásárolni.

Ennek az imázsápolásnak központi szerepe volt abban, hogy milyennek látták őt?

DA: Napóleon még azzal sem strapálta magát, hogy pózoljon, például ahhoz a híres képhez, amely őt az Alpokon való átkeléskor, ágaskodó lova nyergében ábrázolja. Csak ennyi utasítást adott: „Üssön össze rólam egy olyan képet, amelyen pompásan nézek ki!” Ez már önmagában propaganda volt, hozzátartozott ahhoz, hogy hősként jelenítse meg magát azok előtt, akik egy évtizednyi káosz után kétségbeesetten vágytak egy ilyen figurára, és aztán megragadja a hatalmat, feltételezve, hogy nekik erre van szükségük – de valójában meg sem kérdezve tőlük, hogy ezt akarják-e.

Az 1799-es államcsíny idején Napóleon ratifikálni akarta azt a tényt, hogy átvette (valójában brutálisan ragadta magához) a hatalmat, ezért elhatározta, hogy a közkedvelt referendumhoz folyamodik – aztán meghamisította az eredményeket. A népszavazáshoz mindenkinek alá kellett írnia egy jegyzőkönyvet a helyi választási irodán: ha valaki Napóleon ellen akart szavazni, akkor ezt szó szerint a hivatalnokok szeme láttára, a nevével és aláírásával kellett hitelesítenie. Több mint 1500 bátor ember így is tett, de mintegy másfélmillióan Napóleonra szavaztak – aztán ezt a számot ötletszerűen megduplázták, mert úgy jobban hangzott. Ez a minta is végigvonul Napóleon egész pályafutásán: szóban a demokráciát éltette, de a valóságban bevetette a hatalmát, hogy bármit megtegyen, amihez kedve van.

LOB: Térjünk vissza a képhez, amely a Nagy Szent Bernát-hágón átkelő hadvezért ábrázolja. Napóleon – a klasszikusokra fókuszáló felvilágosodás gyermeke lévén – ismerte a történelmet, ezen a képen pedig rengeteg utalás van a múlt nagy hadvezéreire. Az előtérben lévő sziklákon Hannibál és Nagy Károly neve olvasható. Napóleon nagyon explicit módon helyezte el magát ebben a folytonosságban, ebben a katonai és politikai szálakat egybefonó vezéri örökségben.

Vajon ez az önmitologizálás elhomályosította-e a történelem – például a napóleoni háborúk – sötétebb és bonyolultabb aspektusait?

DA: Európa koronás fői rengeteget harcoltak egymással, de bizonyos szinten azt is megértették, hogy ebben a rendszerben a háborúknak vannak korlátaik, és hogy minden háború célja valamiféle diplomáciai egyezség. Napóleon közismerten megtörte ezt a rendszert – egyrészt azzal, hogy hatalmas, diadalmas katonai erőt vetett be, másrészt azzal, hogy szégyentelen esküszegő volt. Úgy vélte, a szerződések arra valók, hogy másokat bizonyos dolgok megtételére kényszerítsünk, és ha a dolgok kimenetele mégsem tetszik, akkor egyszerűen újból hadat üzenjünk nekik.

A Francia Birodalmon belül természetesen a polgári szinten megnyilvánuló önkény is érvényesült: a cenzúra, illetve a szabad választások és a tartalmas, működő demokrácia hiánya. Franciaország rendőrállam volt, és önkényuralmának relativizálására csak a 20. század legrosszabb példáinak fényében érezhetünk kísértést.

LOB: Fontos, hogy ezt a korszakot ne tekintsük egyfajta 20. századi totalitárius rendőrállamnak, de azért voltak autoriter vonásai. És természetesen ott volt még az a döntés is, hogy a francia hadsereget a császár visszaküldte a Karib-térségbe, hogy újra bevezesse a rabszolgaságot egyes francia gyarmatokon. Napóleonra immár egyre szélesebb körben kezdenek a határozott, nyílt elmarasztalástól, illetve a heroizálástól elmozdulva gondolni, és holisztikusabb módon szemlélni őt és örökségét, meghaladva a korábbi jó vagy rossz végletességét.

Stéphane FRANCES / ONLY WORLD / Only France / AFP

Beszélnünk kell Napóleon törvénykönyvéről, a Code Napoléonról is. Mi volt ez és miért fontos a teljes történet megértésében?

DA: Franciaország legjobb jogászai több mint egy évtizedig dolgoztak az új jogrendszeren, és ebből a munkából alakult ki később a napóleoni törvénykönyv. Hogy szerintünk Napóleon személy szerint milyen mértékben vett részt a törvénykönyv megfogalmazásában, az attól függ, hogy mennyit akarunk elhinni a propagandából. Az ő jelenlétében vitatták meg, és rengeteg szó esett arról, hogy mit akar belevenni.

LOB: Örökségének sok eleme bizonyos formában ma is érvényesül Franciaország és más európai országok jogrendszerében, Napóleon egyik legnagyobb öröksége a bürokratikus struktúrák és rendszerek működése. Nem vagyok biztos benne, hogy ő feltétlenül ezt akarta örökül hagyni, de valószínűleg ez a legnagyobb ma érvényesülő hatása.

Mikor volt Napóleon hírneve a csúcson és miért?

LOB: Katonai sikereit illetően szerintem a Grande Armée, Napóleon fő hadseregének felemelkedése, az austerlitzi győzelem, valamint az 1804-es és 1806-os események olyan időszakot képviselnek, amelyben Napóleon nagyon dinamikus volt és előmozdította a dolgokat. Eközben voltak apró visszaesések, de egész pályafutására jellemzők a kisebb bukások. Élete, illetve uralma nem egyenesen haladt fölfelé vagy lefelé. Az emberek finnyásan elkülönítik azt a Napóleon-változatot, amelyet ünnepelni akarnak, és azt, amelyről inkább megfeledkeznének.

DA: Nézhetjük egy másik szemszögből is, ahogy egyes baloldali bírálók teszik. Eszerint Napóleon „csúcskorszaka” 1810–1811 körül volt, amikor nyilvánvalóan Európa urának tekintette magát. Uralkodók járultak elé, hogy udvaroljanak neki, ő pedig goromba és elutasító volt mindegyikükkel. Azzal is próbálkozott, hogy Oroszországot erősebb ellenállásra kényszerítse Angliával szemben. Minden nehézség nélkül el tudta képzelni, hogy katonailag legyőzze Oroszországot, vagy hogy szétzúzza bármelyik ellenségét, amelyiket csak szeretné.

Egy másik csúcspont 1813-ban volt, amikor fegyverszünetet kötött a Habsburgokkal, hogy megerősítse haderejét, mert a békeszerződés lejártakor azonnal újra akarta kezdeni a harcot, és ebben senki sem állíthatta meg. Rendíthetetlenül hitte, hogy le tudja győzni ellenségeit és rájuk tudja kényszeríteni az akaratát.

Ám alig néhány hónap múlva – 1814 elejének szörnyű téli csatái közepette – jött egy újabb csúcs. Napóleon, akinek csak kevés csapat állt rendelkezésére, ide-oda ingázott Franciaország határai mentén, többször sokkolva a szövetséges seregeket és nagyon megnehezítve számukra az előnyomulást Párizs felé. Azok persze végül elsöprő erőket mozgósítottak, és nem lehetett őket megállítani. Egy villanásnyira azonban visszatért a 20 évvel korábbi Napóleon – bizonyítva, hogy a harctéren még mindig képes úgy helytállni, mint fiatalon.

David Andress ezen a nyáron nagy felzúdulást keltett, amikor a Twitteren azt írta, hogy „Napóleon az állam és a birodalom minden erőforrását felhasználta, hogy az eljövendő generációk szemében ragyogóan fessen”. Gondolja, hogy az emberek még mindig ragyogónak látják Napóleont?

DA: Igen, hogyne – és az egyszerű, tényszerű állításokra érkezett internetes reakciók ezt nagyon világosan mutatják. Rengeteg embert jól fel lehet bosszantani azzal a kijelentéssel, hogy Napóleon nem makulátlan hős, vagy hogy antidemokrata, illetve végül is zsarnok abban az értelemben, ahogyan a zsarnokságot az ókor óta értjük. Őt nem lehetett elszámoltatni: összetört dolgokat, rendszereket, embereket.

Régi mentorom, Norman Hampson történész mindig azt mondta, hogy ő azért nem állhatja Napóleont, mert az kijelentette: „Az én jövedelmem évi 100 ezer ember.” Vagyis 100 ezer halál a csatatéren, a táborban szerzett betegségek, a szörnyű, elfekélyesedő sebek és minden egyéb következtében, amihez a hatalom hajszolása elkerülhetetlenül vezetett, és mindazon pillanatok következtében, amikor Napóleonnak nem kellett volna újabb harcba kezdenie, mégis megtette.

Meg kell barátkoznunk azzal a ténnyel, hogy a civil életben és a politikában egyaránt nem érdekelte, mit gondolnak mások, és sohasem engedte volna át a hatalmat, még ha erről papolt is.

LOB: Nem Napóleon volt az egyetlen, aki az állam minden erőforrását igyekezett felhasználni, hogy önmagát fényezze. Ő is azt tette, amit a politikai vezetők és uralkodók évszázadokon át tettek, és amire a mai politikusok is törekszenek. David Bell történész Men on Horseback (2020) című könyvében ékesszólóan beszél az imázs és a karizma közötti kapcsolatról, és arról, hogy milyen fontos szerepet játszott a globális forradalmi korszak a mai vezetői szerep kialakításában, amely alapvetően napóleoni örökség.

Egyáltalán nem volt olyan alacsony, amilyennek a brit propaganda leírta, csak nagyon vékony alkatú és fiatalemberként igen jelentéktelen külsejű. Ám az, hogy így is ekkora meggyőző erővel rendelkezett, elárulja, mekkora karizmával van dolgunk.

A korábban kifejtett, összetett Napóleon-képet vajon milyennek látják majd az emberek 50 év múlva?

DA: Pieter Geyl holland történész az 1940-es években megírta Napóleon: Pro és kontra című könyvét, amelyben több mint egy évszázados dühödt vitát foglal össze – és beismerte, hogy nincs megoldás. És most, 80 év elteltével még mindig hajlamosak vagyunk elragadtatni magunkat a vita hevében. Ez részben azért van, mert még mindig egyfajta, a napóleoni örökség által formált modernitásban, a korszak törvényei, egyszersmind karizmatikus, demagóg vezetési stílusa szerint élünk, amely Napóleon idejében alakult ki, és amely alapvetően eltér a régi európai monarchiák hagyományos kormányzásától. A vezetők azon képessége, hogy meggyőzzék az embereket, velük valamilyen jobb társadalomba juthatnak el, állandó ellentmondásban van azzal az eszmével, amit a demokratikus korszakban megtapasztaltunk.

A demokrácia egyik iróniája, hogy az emberek még mindig nagyon gyakran inkább arra szavaznak, hogy irányítsák őket, mint arra, hogy önmagukat irányítsák. Gyanítom, hogy amíg kultúránkban ezek a feszültségek megvannak, az emberek továbbra is Napóleont tekintik példának arra, hogyan – vagy hogyan ne – viselkedjenek.

LOB: Napóleon megszállottja volt a gondolatnak, hogy az ember maga alakítja a sorsát. Mivel ez még ma is napirenden van, talán sok mindent megmagyaráz abból, hogy miért vált ki továbbra is ekkora érdeklődést – és hogy miért fogunk még 50 év múlva is biztosan beszélni róla.

Laura O’Brien a Northumbriai Egyetem docense, David Andress a Portsmouth-i Egyetem professzora. Az interjút Boross Anna fordította.

The post A népszavazást is meghamisító Napóleon öröksége ma is velünk él first appeared on 24.hu.

Visited 1 times, 1 visit(s) today
Loading RSS Feed

Loading RSS Feed