A nővére halálából is slágert írt: nyolc feledhetetlen dal Ray Daviestől, a Kinks 80 éves frontemberétől

1. You Really Got Me

Ha van Kinks-szám, amit mindenki ismer, akkor a You Really Got Me az. Nem is az az igazán sokkoló, hogy az idén lesz kereken hatvan éve, hogy megjelent, hanem hogy mennyire nem volt előtte még csak hasonló hangzású dal sem. A rocktörténészek szerint ez volt az első, kizárólag kvint akkordokra (angolul kifejezőbben hangzik, hogy power chord) írt sláger, melyből a punktól a heavy metalig az összes keményebb műfaj visszavezetheti a családfáját, és amely ezzel a nyers, torzított gitárhangzással valóban stílust teremtett.

Maga Ray Davies eredetileg hagyományos bluesdalnak írta meg a számot, mely aztán az öccsének, a szólógitáros Dave Daviesnek köszönhetően nyerte el ma ismert formáját, és lett azonnal sláger szinte mindenütt a világon. Ezzel az addig ismeretlen Kinks pillanatok alatt a legmenőbb angol zenekarok közé került, ezrek kezdték másolni a dal hangzását, és rengetegen dolgozták fel a mai napig. Azt a legendát, miszerint Jimmy Page játssza a szólót a felvételen, maga Page oszlatta el: természetesen Dave Davies gitározik a kislemezen. Raynek aztán volt képe még egy bőrt lehúzni erről a koncepcióról, és megírta következőnek az All Day and All of the Nightot, ami hasonlóan nagy sláger lett, a Doors pedig le is nyúlta később.

2. A Well Respected Man

Bár a Kinks a szárba szökkenő brit invázió élcsapatai közé került, és a legnépszerűbb angol zenekarok közé tartozott Amerikában is, egy katasztrofális turné tett róla, hogy gyakorlatilag eltűnjön az amerikai táboruk. A zenekar 1965 nyarán érkezett az USA-ba, de a koncertsorozat gyorsan pokollá vált: a fiúk összevesztek a promóterükkel, a saját menedzserükkel és az amerikai zenei szakszervezettel is, melynek egyik tisztviselőjét Davies meg is verte egy tévéfellépésük előtt. Válaszul a zenekart (melynek egyébként is botrányos híre volt, miután a tagok volt, hogy összeverekedtek a színpadon) évekre kitiltották Amerikából. A Kinks később lecsillapodott, bár a két Davies fivér rivalizálása végigkísérte a teljes karrierjüket.

Ray Davies ezzel egy időben kezdett kiteljesedni szövegíróként: újabb dalai már nem csajozásról és egyéb slágertémákról szóltak, hanem nemzedékéből elsőként kezdett dalszövegbe öntött mini-novellákat, „karakter-tanulmányokat” írni, gyakran társadalomkritikus éllel. Az egyik első ilyen volt az A Well Respected Man, melyet egy tengerparti találkozás ihletett a felső tízezer tagjaival. Másrészt Davies zeneileg is kísérletezni kezdett, és az egyszerű, direkt beat/popdalok kaptak valami pluszt, melyhez leginkább a brit zenés kabaréhoz, a music hallhoz nyúlt vissza. Miután Amerikával nem kellett foglalkoznia, Davies egyre inkább angol témájú és hangzású dalokat írt, sőt, az amerikai kiejtést utánzó kollégáival ellentétben ő büszkén kihangsúlyozta londoni akcentusát is.

3. Sunny Afternoon

Amerika tehát elúszott, de hazájában és máshol Európában is a Kinks még abszolút menőnek számított az évtized közepén, Davies pedig egymás után írta a slágereket. A Sunny Afternoonnal sikerült tökélyre fejlesztenie a fent említett music hall/pop hibridet, mely mind zenéjét, mind szövegét tekintve telitalálatnak bizonyult: 1966 nyarának egyik legsikeresebb dala lett Angliában, végigkísérte az angol fociválogatott hazai vb-győzelmét, Davies pedig döbbenten tapasztalta, hogy az idősebb generáció is kapcsolódni tudott a dalhoz.

Mert miről is szólt a Sunny Afternoon? Egy ellenszenves, ingyenélő arisztokrata szemszögéből írta a dalt, akit kiborított, hogy a munkáspárti Harold Wilson kormánya által életbe léptetett progresszív adórendszer következtében elfogyott a pénze, ráadásul a barátnője is lelépett az autójával, miután a főhős részegen megverte, úgyhogy nem maradt más hátra, minthogy a jéghideg sörét kortyolgatva elvágyódjon az országból a nyári melegben. Ez a dal már fényévekre van a You Really Got Me ifjonti rohanásától, Davies pedig bejelentkezett nemzedéke legnagyobb szövegírói közé.

4. Waterloo Sunset

Ray Davies általában nemigen törődött a közönség elvárásaival és az aktuális divatokkal, még azon az áron sem, hogy a zenekar népszerűsége is megsínylette ezt az öntörvényűséget. 1967-ben sem hatotta meg a pszichedelikus rock növekvő népszerűsége, hanem konokul ment a saját útján, melyet a nosztalgia és a múltba vágyódás szegélyezett. Something Else (Valami más) című lemezük hiába tartalmazott változatosan hangszerelt, gyakran csodaszép dalokat, a közönség igényével ez akkor nem találkozott, és a Kinks addigi legrosszabb eladásokat produkáló lemeze lett.

Pedig ezen szerepel a Waterloo Sunset is, mely a maga idejében is sikeres volt, azóta pedig időtlen klasszikus, amire Pete Townshendtől Damon Albarnig sztárzenészek nyíltan irigykednek a mai napig, és amit Davies előadott a 2012-es londoni olimpia záróünnepségén is. Bár Davies hangos garázsrockkal szerzett hírnevet, ő maga valójában nem a tizenéveseknek írta a dalait: „Sok más rockzenésszel ellentétben engem mindig is érdekelt, hogy mit gondolnak a szüleim a zenémről” – mondta tavaly egy interjúban Davies, hozzátéve, hogy már fiatalon is idős embereknek írt dalokat. A Waterloo Sunset volt az első, amit az anyja és a nővére is őszinte tetszéssel fogadott, és a Temzén átkelő szerelmespárt megörökítő szövegben a háború utáni nemzedék álmai előtt is tisztelgett.

5. Picture Book

A múltba révedés és a nosztalgia egy évvel később, 1968-ban érte el a csúcsát Davies életművében, amikor is egy teljes albumot szentelt ezeknek a témáknak és gyerekkora soha vissza nem térő Angliájának. Persze gondoljunk bele, ha a világ változását ma gyorsnak tartjuk, milyen lehetett megélni azt, ahogy a régimódi, keménykalapos, gőzmozdonyos Anglia pár év leforgása alatt lépett át a modern korba a hatvanas években. Davies valódi konceptalbumot írt, és rockzenészek helyett költők és írók voltak rá a legnagyobb hatással – ám a The Kinks Are the Village Green Preservation Society megjelenésekor még nagyobbat bukott, mint előző évben a Something Else. A 68-as forradalmi lázban égő fiatalok észre se vették, esélye sem volt mondjuk a Beatles Fehér albumával szemben, és nyomtalanul tűnt el a lemezboltokból is.

Csakhogy aztán az utókor sokkal hálásabbnak bizonyult: ma már az albumot a Kinks legjobbjának tartják, a műfaj valódi klasszikusai közé sorolják, és ha megkésve is, de még az lemezeladások is beindultak évtizedekkel később. Szerepe volt ebben a Picture Book című dalnak, mely mára az album legismertebb száma, nem függetlenül egy kamerareklámtól, amelyben ez szól, a Green Day pedig gyakorlatilag lenyúlta a Warning című számában. Pedig a szám tényleg csak egy fényképalbumról mesélő idős emberről szól, aki felidézi az egykor volt boldog pillanatait.

6. Shangri-La

A konceptalbum a hatvanas évek végének uralkodó műfaja volt: ekkorra már a nagylemezekre tevődött át a hangsúly a kislemezről, és a vezető zenekarok egymással versenyezve adták ki az egy témára felfűzött dalokat tartalmazó albumokat. Hogy akkor a Beatles, a Who vagy éppen a Kinks adta ki az első angol konceptalbumot a rockzenekarok közül, az a mai napig viták tárgya, de Ray Daviesnek különösen feküdt ez a műfaj, és nem tántorították el a sikertelenségek sem. 1969-ben ráadásul azzal keresték meg, hogy egy tévéjátékhoz írjon dalokat: a tévéjátékból végül nem lett semmi, Davies viszont megírta a dalokat egy forgatókönyvíróval együttműködve. Ebből lett az Arthur (Or the Decline and Fall of the British Empire), mely egy Arthur nevű férfi sorsát követve megy át Nagy-Britannia XX. századi történelmén, így érintve Davies kedvenc témáját, a változást és a régi világ eltűnését.

Arthur ennek megfelelően harcol az első világháborúban, végigszenvedi a légitámadásokkal és nélkülözéssel súlyosbított másodikat, az egyik fiát elveszíti a koreai háborúban, a másik pedig kivándorol Ausztráliába, ő viszont mégis boldog, hogy van egy háza, vízöblítéses vécével, és igyekszik nem foglalkozni a szorongató hitelekkel és kamatokkal. Ezt az üres, elővárosi egyformaságot énekli meg a Shangri-La, mely az album közép- és csúcspontja, egy mini rockopera öt percben. Lehet, hogy az Arthur sem volt sikeres lemez, ám végre újra pozitívan kezdtek foglalkozni a Kinksszel a kritikák, és közelgett a visszatérés ideje. Ezen a lemezen játszott először a Kinks új basszusgitárosa, John Dalton, aki Peter Quaife-et váltotta.

7. Lola

Ahogy véget értek a hatvanas évek, a Kinks visszatért a listákra, és ehhez egy transzvesztitáról (vagy akár transznőről?) szóló dal kellett. Hogy pontosan ki és mi ihlette a szöveget? Sosem tudjuk meg, de annyi biztos, hogy egy férfiről szól, aki megismerkedik egy Lola nevű, vonzó nővel, ám ahogy egyre közelebb kerül hozzá, rájön, hogy Lola valójában férfi. A tagok más-más sztorit mondanak eredetnek: a dobos Mick Avory szerint őt és Rayt egy ismerősük vitte el az akkor még titkos klubokba, ahol transzvesztiták léptek fel, és Ray ott gyűjtött élményanyagot a dalhoz, míg Ray szerint a menedzserükkel tényleg megtörtént az eset Párizsban.

Egy biztos, a dalt több helyen is betiltották: hol a merész témája miatt, hol pedig azért, mert elhangzott benne a Coca-Cola márkanév, ezért Daviesnek vissza kellett repülnie Ausztráliából, hogy újra felénekelje a szöveget, de ezúttal „cherry cola” szerepelt benne. A Lola viszont a szövegétől függetlenül is abszolút arra volt ítélve, hogy sláger legyen: Davies évek óta nem írt ilyen populáris dalt, mint ez, és ez meg is mutatkozott, a mai napig a Kinks egyik legnépszerűbb dala. Az pedig, hogy a témája most sokkal aktuálisabb, mint a megírása idején, egy újabb példa Davies szövegírói nagyságára, tényleg a legvalószínűtlenebb témákból is tökéletes háromperces dalt tudott varázsolni.

8. Come Dancing

A hetvenes években tovább folytatódott a hullámvasút: a sikereket hosszú, sivár időszakok követték, melyben a Kinks teljesen eltűnt a horizontról, hiába születtek újabb és újabb lemezek. Aztán az évtized végén végre megtörtént, ha jókora késéssel is, hogy a zenekar rendesen befutott Amerikában: míg odahaza a brit közönség érdektelenséggel fogadta a stadionrockos hangzású, inkább az amerikai piacnak szóló lemezeket, a tengerentúlon végre sikerült betalálni, a Kinks albumai folyamatosan a Billboard lista élvonalában tanyáztak.

A legsikeresebb dal ebből az időszakból a Come Dancing, amely tizenhét év után vitte be a zenekart újra az amerikai top 10-be, és gyakorlatilag a Kinks utolsó slágere. Igaz, szomorú téma ihlette: Ray egyik nővére, Rene, aki az első gitárját vette neki, tánc közben meghalt szívrohamban, amikor Ray még csak tizenhárom éves volt. Ray Daviesnek azonban utánozhatatlan tehetsége volt (és talán még mindig van) ahhoz is, hogy a tragédiákból is ilyen nosztalgikus, de alapvetően vidám hangulatú dalokat írjon.

The post A nővére halálából is slágert írt: nyolc feledhetetlen dal Ray Daviestől, a Kinks 80 éves frontemberétől first appeared on 24.hu.

Visited 1 times, 1 visit(s) today
Loading RSS Feed

Loading RSS Feed