A Miért éppen a zsidók? legelején tisztázza a szerző, vagyis ön, hogyan, mennyire és ki szerint zsidó. Nem lehetett megúszni, hogy így kezdjen bele?
Biztosan állíthatom, hogy meg lehetett úszni, mert a kötet nem ezzel kezdődik. Egyáltalán nem tisztázom ugyanis, hogy zsidó vagyok-e vagy sem. Pontosan az volt a célom, hogy összezavarjam az olvasókat. A könyv egy játékkal indul: végigveszem a zsidóság lehetséges definícióit, hogy megmutassam, a hatályuk alá esek-e. És a válasz sosem egyértelmű. Az olvasót tehát belekényszerítem, hogy maga döntse el, minek is tart engem. Az állításom az, hogy a zsidó társadalomtörténet lényege az a hatás, amit az olvasó döntése a zsidó vagy nem zsidó mivoltomról a befogadói ténykedésére gyakorol. Magyarán arra, milyennek ítéli a könyvem.
Aki zsidónak vél, az feltevésem szerint eredetibbnek, jelentősebbnek, újítóbb szelleműnek fogja tartani a szerzeményemet annál, mint amilyen valójában. Ugyanakkor az indokoltnál nyeglébbnek és pontatlanabbnak is.
Aki viszont úgy dönt, hogy nem vagyok zsidó, az sejtésem szerint szürkébbnek és semmitmondóbbnak véli művem, mint amilyen igazából, de érdemén felül értékeli mint gazdag adattárat. A zsidó és nem zsidó szerző között nem lesz teljesítménykülönbség, hiszen csak egyetlen könyvet írtam, mégis lesz egyenlőtlenség. Vagyis a fejünkben élő képzetek a zsidókról és nem zsidókról részrehajlóvá tehetik a teljesítmények észlelését, és azt igyekeztem a munkámmal bizonyítani, hogy a zsidók 1867-es emancipációja és a holokauszt közötti időszakban így termelődtek az egyenlőtlenségek zsidók és keresztények közt, ez a zsidó siker és kudarc titka. Vagyis a zsidók előnyei és hátrányai olyasmik, amiket feltaláltak, az emberi képzelőerő termékei.
Mi ehhez képest a hagyományos válasz? Mi okozza az egyenlőtlenségeket a korábbi magyarázatok szerint?
Egy bevett válasz nincs, hanem szokványos válaszok egész sora van, amelyek közül néhányat jeles gondolkodók fogalmaztak meg, de alátámasztva egyik sincs. Az egyszerűség kedvéért feledkezzünk meg a zsidók hátrányairól, és foglalkozzunk csak az előnyeikkel! Ezekre akadnak természetfeletti magyarázatok: egyesek szerint Isten, mások szerint Lucifer a zsidók pártját fogta a javakért folytatott küzdelemben. A zsidó a kiválasztott nép. Vannak aztán természeti magyarázatok is: ezek abból indulnak ki, hogy a zsidók körében – sajátos történelmük miatt – szigorúbb volt a természetes kiválasztódás, mint más népeknél, ezért előbbre tartanak az evolúcióban, a javak megszerzésére alkalmasabb génállományra tettek szert. A zsidó a kiválasztódott nép. A legnépszerűbbek manapság minden bizonnyal a társadalmi megokolások. Az egyik úgy okoskodik, hogy a zsidók szerencséje a szerencsétlenségük: premodern kitaszítottságuk következtében ők lettek a világ első kapitalistái. A másik szerint a zsidók vallásuknak köszönhettek mindent, amely intellektuális elvárásokat támasztott velük szemben, és szellemi képességekkel ruházta fel őket. A harmadik szerint épp a zsidó vallás elhagyása okosította meg a zsidókat. És így tovább.
Mi a baj ezekkel a régi magyarázatokkal? Miért érdemes újat keresni?
Meg kell mondjam, némelyik régi teóriát kifejezetten szellemesnek tartom. De azért mindnek megvannak a maga hibái, ami miatt úgy illenek az egyenlőtlenségekre, mint tehénre a gatya. Ennél fontosabb azonban a nagy, közös hibájuk. Ez abban áll, hogy a szerzők nem a valóságban, hanem az Óperenciás-tengeren túl, az érdemelvűség édenkertjében keresték a zsidó siker titkát. Az érvényesüléshez egy tényleges társadalomban ugyanis sosem elegendő vagy akár nem is szükséges, hogy az egyén azt a tehetségével vagy az igyekvésével kiérdemelje, hanem mindig úgy történik, hogy azt valakik odaítélik. Például a tanárok, a cégvezető, a vásárlók vagy az olvasók. És nincs biztosíték arra, hogy tárgyilagosan ítélkeznek. A zsidó siker titkának korábbi fürkészői mégis magától értetődőnek vették, hogy az ítéletek a produkciókról kivétel nélkül igazságosak voltak, a zsidók a többletteljesítményüknek köszönhették a boldogulásukat. Minden szerző meg volt győződve arról, hogy mindenki azt kapta, amit megérdemelt. Ahogy az élő klasszikus mondja: aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér. Nekem azonban körülbelül gimnazista korom óta van egy élményem, ami más irányba vezet.
Adva van a zsidóságom, illetve, hogy nem vagyok az, ami egy semmiség számomra abban az értelemben, hogy mindig biztosra vettem: a cselekedeteimre semmilyen hatással nincs. És mégis azt éreztem, hogy döntő módon meghatározza az életemet.
De hogy uralhatná valami az életemet, ha egyszer a tetteimet kicsit sem képes befolyásolni? Nem értettem a dolgot. Aztán már hallgató koromban leesett a tantusz: úgy, hogy a zsidóságom (illetve, hogy nem vagyok az), azt befolyásolja, hogyan látja a világ a tetteimet. Vagyis meglehet, a zsidók a nem zsidóktól nem teljesítményeikben különböztek, hanem a teljesítményeikről alkotott ítéletek voltak eltérőek. Az egyenlőtlenség tehát lehet diszkriminatív, pártos, elfogult, vagy, ha úgy tetszik, személyválogató értékelés eredménye is.
Varga Jennifer / 24.hu
Mi alapján érthették félre és ítélhették meg igazságtalanul a teljesítményeket?
A zsidókra és nem zsidókra vonatkozó sztereotípiák alapján. Ezek lényege, hogy a zsidó ész felsőbb-, míg a zsidó test alsóbbrendű. Az volt tehát a feltevésem, hogy mindenki azt kapta, amit nem érdemelt, és így állt elő az a helyzet, hogy a zsidók a szellemi versengésekben rendre felülkerekedtek, a testiekben és a testtel asszociált vetélkedésekben pedig folyton alulmaradtak. Ez tehát az elmélet, ami, meglehet, első látásra nem is olyan különös, hiszen az olyan csoportok közötti egyenlőtlenségeket, amelyekbe beleszületünk, éppen így, azaz diszkriminációval szokás manapság magyarázni: a nők nem azért lesznek ritkán miniszterek, mert a nőknek nem való a politika, hanem mert azt hiszik róluk a férfiak, hogy nem való nekik. Vagyis az egyik fél részrehajló a saját javára, és a másik kárára. Valójában azonban a zsidók esete egészen más, amit könnyen beláthatunk, ha elképzelünk egy iskolai szituációt. Az a feltételezésünk, hogy az előítéletes tornatanár alulértékelte a zsidók teljesítményét. Tehát a saját csoportjának kedvezett indokolatlanul. De mi a helyzet az ugyanilyen előítélettel terhelt elméjű történelemtanárral? Neki is az volt a fejében, hogy a zsidók gyengék, de eszesek, ezért ő jobbnak értékelte a zsidó diákok feleletét, mint amilyen valójában volt.
A teóriám szerint tehát a zsidó siker úgy termelődött, hogy az erősebb fél, a nem zsidók elfogultak voltak a gyengébb fél, a zsidók javára és a saját maguk kárára. Hogyan lehetséges ilyesmi? Mikor fordulhat elő, hogy a hatalmon lévő szentek keze nem maguk, hanem mások felé hajlik?
Akkor, ha az elméket egy, a fennálló hatalmi viszonyokat felforgató mítosz tartja fogva, ami ebben az esetben az, hogy a zsidóknak jobban vág az esze. A zsidó siker titka tehát eszerint a rögeszmés hit volt az alul lévők felsőbbrendű képességeiben. Most már csak ki kellene deríteni, igaz-e a tétel. A könyv az ennek során felmerülő szellemi kalandokon törekszik végigvezetni az olvasót.
Jól értem, hogy a könyv az előítéletek önbeteljesítő hatalmáról szól?
Ez nem az előítéletek önbeteljesítő erejéről szól, hanem a képzelet hatalmáról a valóság felett.
Önbeteljesítő jóslatról akkor beszélünk, ha a várakozások olyan változásokhoz vezetnek a valóságban, amelyek miatt az, amit vártunk, tényleg bekövetkezik. Például, ha egy fizikatanár szentül hiszi, hogy egy közepes diák a jövő Einsteinje, akkor lehet, hogy olyan kitartóan magyarázza neki a relativitáselméletet, míg végül tényleg felfogja, miközben a sokkal fogékonyabbak a magánszorgalmukra vannak bízva. Az én történetemben a várakozások befolyásolják a teljesítmények észlelését, de ettől még a teljesítmények nem lesznek jobbak vagy rosszabbak.
A képzelet eluralta a valóságot: azt látták, amit szerettek volna látni, nem azt, ami történt.
Abban persze igaza van, hogy lehetett önbeteljesítő jellege is a zsidókkal és nem zsidókkal kapcsolatos várakozásoknak. Itt-ott, ahol mód adódott, próbáltam is megtalálni ennek a nyomait, de szisztematikusan ezzel nem kísérleteztem. Mindenesetre elég hihetőnek hangzik, hogy a zsidók és nem zsidók elkezdjenek hasonlóvá válni a képzeletbeli zsidóhoz és nem zsidóhoz: ha a zsidókról mindenki azt gondolja, hogy zseniális természettudósok, viszont nyámnyila katonák, akkor előbb-utóbb nekik is be kell látniuk, hogy akkor áll előttük nagy jövő, ha a szabadidejükben az atomfizika időszerű kérdéseit tanulmányozzák, nem pedig célba lőnek.
Varga Jennifer / 24.hu
Feltevése érvényességét középiskolai terepen, a tanulmányi eredmények egyenlőtlenségei esetében ellenőrzi. Mennyire nehéz forrásokat fellelni erről?
Magyarországon ideálisak a forráskörülmények egy ilyen vizsgálathoz, részben az alapos nyilvántartások miatt, részben pedig azért, mert az adatvédelmi érzékenység ebben a régióban hajdan teljesen hiányzott. Évről évre elkészültek az iskolai anyakönyvek, megjelentek a nyomtatott iskolai értesítők. És azok nemcsak egyénenként közölték a tanulmányi eredményeket, hanem minden teketóriázás nélkül megadták az tanulók felekezetét is egészen 1949-ig. A vallást olyan következetességgel írták mindenki neve után a hivatalok, hogy szinte a név része volt. Innen nyugatra viszont már akár a tizenkilencedik században sem volt ildomos ilyesmire rákérdezni.
Tehát könnyen elérhetőek az osztályzatok felekezeti bontásban, amik megmutatják az egyenlőtlenségeket. De hogyan mérhetők meg a teljesítmények?
Két feladatom volt: meg kellett mérnem a diákok testi és a szellemi teljesítményeit, hogy előbbieket összevethessük azzal, milyen osztályzatokat kaptak a diákok testnevelésből, utóbbiakat pedig a szellemi tárgyakból kapott jegyekkel. A testi teljesítményeket könnyű megfigyelni a maguk valójában, hiszen egészen objektív módon dől el például az, ki szakítja át elsőként a célszalagot egy futóversenyen. A gond az, hogy a sportteljesítmények csak az élsportolókra vonatkozóan jól ismertek, a hétköznapi emberek esetében nem nagyon maradtak erről feljegyzések. Szerencsére találtam néhány tucat furcsa táblázatot – sőt igazából innen indult az egész kutatás –, amelyek a magyar középiskolákban születtek a 19. és 20. század fordulója körüli három évtizedben, és az a nevük, hogy erőmérési tábla. Ezekben a tesitanárok azt rögzítették, bizonyos gyakorlatokból egységnyi idő alatt ki mennyit tudott elvégezni a tanulók közül a tanév elején és végén. Ezeket az eredményeket összevetettem a tornaosztályzatokkal, vagyis azokkal az ítéletekkel, amikbe a tanár részrehajlása már beleszólhatott. Így azt kaptam, hogy Magyarországon a zsidók tornatermi kudarcának döntő hányadát az okozta, hogy az osztályzás elfogult volt a zsidók kárára, vagyis a nem zsidók javára.
Ha jól sejtem, a szellemi teljesítményeket ennél nehezebb volt megmérni.
Az sokkal nehezebb ügy. Gondoljunk bele: most az én könyvemről beszélgetünk, de a minap önnek is megjelent egy könyve. Melyikünk könyve jobb? Hogyan lehetne megtudni, hogy az enyém? Ráadásul egész másról szólnak, sőt még a tudományág is más. Egy módszer kínálkozik: keressünk egy embert, nevezzük kritikusnak, aki hajlandó megmondani, melyikünk könyve érdemdúsabb. De ez csak úgy lehetséges, ha ő előzetesen értelmezi mindkét könyvet. Innentől kezdve viszont nem a mi könyveink fognak versengeni egymással, hanem az ő értelmezései, és ki tudja, hogy az értelmezése helyes-e, pártatlan-e. Vagyis a szellemi teljesítmények mindig csak értelmezetten megfigyelhetők, és az értelmezés teret ad az elfogultságnak. Ezért nem olyan könnyű összemérni az értelmi munka gyümölcseit, mint azt, két kislabdadobás közül melyik mögött áll értékesebb sportteljesítmény. A szellemi produkciók esetében mindig van egy pontozóbizottság, és sosem tudható, hogy a versengés eredménye mennyiben a versenyzők érdeme, mennyiben a bírálók szégyene. Ám egy ötlet a segítségünkre siet.
Képzeljünk el egy olyan tanárt, aki következetes gyermekgyűlölő, vagy épp ki nem állhatja az öregeket! Mindkettő nagyon csúnya vonás, de termel-e a tanárnak ez az elfogultsága egyenlőtlenségeket azok között, akiket osztályoz? Biztosan nem, mert az iskolapadban kivétel nélkül gyerekek ülnek.
Vagyis egy előítélet akkor tud befolyást gyakorolni egy vetélkedés eredményére, ha azok is részt vesznek az elismerésekért folyó hajszában, akikkel szemben az ítész elfogult, és azok is, akiknek a javára elfogult. Ebből kiindulva olyan versengéseket kellett keresnem a magyar iskolarendszerben, ahol zsidók és nem zsidók is felálltak a rajtvonalra – általában ez volt a helyzet –, és olyanokat is, ahol szegregálva oktatták a két felet. Az volt a várakozásom, hogy amikor elkülönítve nevelték a zsidó gyerekeket a többiektől, a zsidók rosszabb osztályzatot kaptak a szellemi tárgyakból, mint amikor nem zsidókkal együtt ültek az tanteremben, mert ilyenkor nem élvezhették ki az előnyét a róluk kialakult imázsnak. És az adatok megerősítették a várakozást, a jelek szerint a zsidó tanulók szellemi túlértékelése jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy nekik voltak jobbak a tanulmányi átlagaik.
Varga Jennifer / 24.hu
Van-e az eredményeinek valamilyen jelenkorra vonatkozó, vagy egyenesen politikai tanulsága?
Én azt hiszem, akad. Kétféle nézetrendszert is érint a mondanivalóm. Egyrészt tanulsággal szolgál a hol baloldalinak, hol liberálisnak nevezett értelmiség számára. Azokra gondolok, akik sohasem engedik elfelejteni, hogy a gyengék, kisebbségben lévők sorsa igazságtalanság, amelyet annak köszönhetnek, hogy az erősek nem ismerik el az erőfeszítéseiket. Mindezt annyival kell ezután kiegészíteni, hogy a többségben, erőfölényben lévők – a vizsgálatomban a nem zsidók – kudarcai is lehetnek kiérdemeletlenek, részrehajló ítélkezés eredményei, és így nekik is jár az együttérzés.
Másrészt szerintem az antiszemita honfitársaimnak is lenne miről elgondolkodni. Arra jutottunk ugyanis, hogy azt a zsidó sikert, amiért az antiszemiták annyira haragszanak a zsidókra, azok a vélelmek táplálják, amelyekben épp ők hisznek a leggörcsösebben. Ha így van, akkor azzal tehetik a legtöbbet a zsidó siker felszámolásáért, ha felszámolják önmagukat, tehát megszűnnek antiszemitának lenni.
Összefügghet-e ez a gondolatmenet a holokauszttal?
Fontos feladat megteremteni az összefüggést, mert a zsidók ma már elsősorban a holokauszt miatt érdekesek. És hipotetikusan meg is próbálkoztam ezzel. Az állítás ugyebár az, hogy egy mérlegszerűen működő rendszerben termelődtek az egyenlőtlenségek: a zsidók értelmét állandóan csillogóbbnak látták a valóságosnál, a testüket viszont a mérleg másik serpenyőjében gyengébbnek, csúnyábbnak, férfiatlanabbnak ítélték, mint amilyen volt, és épp fordítva a nem zsidókét. Meddig volt fokozható a zsidó ész csodálata, vagyis a zsidó siker? A végtelenségig. Meddig volt fokozható a viszolygás a zsidó testtől? Ennek már nem voltak korlátlanok a távlatai. A zsidók hátránya csak egy jól meghatározott, biológiailag adott határig volt növelhető: amíg be nem állt a halál. Vagyis a zsidók meggyilkolása, szóval Auschwitz felfogható úgy, mint a javak részrehajló elosztásának a végkifejlete.
Milyen előzményekre támaszkodhat egy efféle zsidóságkutatás?
Nem mondanám, hogy ez zsidóságkutatás. Azért az a címe a könyvnek, hogy Miért éppen a zsidók?, mert így talán jobban hangzik, mint a témát ugyanilyen jól leíró Miért éppen a nem zsidók? cím. Pont annyira szól a nem zsidókról, mint a zsidókról. Ez az egyenlőtlenségek természete: ha a nők kudarcáról írunk, egyúttal a férfiak sikeréről értekezünk. Amire rájövünk a magasakról, ugyanannak az ellenkezőjét kiderítettük az alacsonyakról, és így tovább.
Ráadásul abban a történetben, amit elmesélek, a zsidók passzívak. Róluk gondolkodnak, emiatt történik velük valami, de ők ebbe érdemben beleszólni nem tudnak, a nem zsidók a cselekvők.
Milyen előzményekre támaszkodhattam? Sokan és sokat beszélnek a világban a zsidók és nem zsidók közti egyenlőtlenségről, de tudományos eszközökkel ennek okát keresni, az – legalábbis a holokauszt óta – nincs divatban. De talán majd most. Egy fontos támasztékot mégis meg tudnék nevezni: a szociológus Karády Viktor életművének jelentős része erről szól. Az egyenlőtlenségek leírásában sok esetben építeni tudtam az ő kutatásaira. Az egyenlőtlenségek magyarázatában inkább ellenpontként voltak segítségemre a művei.
A zsidóság különleges társadalmi helyéről írja: „A zsidó név viselői úgy léptek be az ipari társadalomba, hogy pont az iparkodás bélyege volt rájuk ütve. A zsidó lett a modernitás antropomorf megfelelője.” Vagyis a zsidó nemcsak emberek csoportja, hanem szimbólum. Mondhatjuk azt, hogy a modern társadalmak belső konfliktusait történetileg a zsidókkal vívott konfliktusokká gyúrta a képzelet?
Szerencsére ezt az érvelésemhez nem kellett végiggondolnom, de valami ilyesmiről lehet szó. Úgy szoktam mondani, hogy valójában olykor minden ember zsidó volt, és minden ember egyúttal antiszemita is. Amikor valaki az asztalon hagyott könyvet kínos pedantériával derékszögbe állította, akkor antiszemita volt. Amikor szórakozottan az asztalra vetette, zsidó. Amikor valaki belevetette magát a nagyvárosi mulatókba, zsidó volt. Amikor felháborodott a metropolisz kéjsóvár romlottságán, akkor antiszemita. Az a zsidóság, amiről az emberek szüntelenül spekuláltak, a képzeletbeli zsidóság, nem egy aprócska felekezet vagy népcsoport volt, hanem a világ fele.
Leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy ez óriási pech, mert emiatt lettek gyűlölt közösség a zsidóság?
Abban az értelemben feltétlenül így volt, hogy a zsidóknak, legalábbis a modernitásban élő zsidóknak semmi közük nem volt ahhoz, hogy ennyire középponti szerepbe kerültek az emberek képzeletében. Ha annak a gyökerét keresnénk, miért gondolt legalábbis a nyugati világ folyton a zsidókra, valószínűleg a kereszténység születéséhez jutnánk el, odáig, hogy a kereszténység a zsidóságból nőtt ki, a zsidók mégsem lettek keresztények. De könnyen lehet, hogy ennél is korábbra kellene visszamennünk. Addig a nagy jelentőségű elgondolásig, hogy a zsidók Istene az egyetlen Isten, a többi népé nem az.
Varga Jennifer / 24.hu
Azt írja, hogy a zsidókról alkotott előítéletek összessége, a zsidó imázs a középkorból öröklődött át a modernitásba, ahol aztán kibővült és átalakult, de sok mindent megőrzött korábbi, premodern jegyeiből. Miért maradt velünk a zsidók régi imázsa, mikor annyi más nép középkori imázsa meggyengült vagy teljesen eltűnt?
Nem hinném, hogy a népek karakterére vonatkozó hiedelmek tűntek el.
Inkább azt felejtettük el, ki honnan jött, nem hánytorgatjuk fel, kinek melyik népcsoporthoz tartoztak az ősei, főszabály szerint mindenkit befogadtak a nemzetnek nevet adó népbe. Ám a zsidókat nem.
Továbbra is nyilvántartották, ki zsidó és ki nem az. Ezt úgy fogalmaztam meg, hogy érvényesült a zsidóság-megmaradás törvénye. De miért, ha mások nyom nélkül beolvadtak? A könyvem válasza az, amit már idézett: mert a zsidók úgy léptek be az új világba, az ipari társadalomba, hogy épp az iparkodás bélyege volt rájuk ütve, ők voltak a modernség megszemélyesítői. Vagyis a zsidóknak éppen olyan állítólagos vonásaik voltak, amire az új világ munkaszervezetében a legnagyobb szükség volt. A zsidónak mint népnévnek el kellett volna tűnnie, akár a többinek, de kvázi foglalkozásnévként nem volt érdemes elfelejteni, kit jelöl.
Nemcsak a zsidók, de a romák másságát sem felejtették el. Máshogyan kellene-e felépíteni egy hasonló kutatás módszertanát, ha az nem a magyarországi zsidókról, hanem a romákról és nem romákról szólna?
Tudtommal a módszertanom bármilyen embercsoportok közötti egyenlőtlenség megmagyarázásra alkalmazható, bármilyen földrajzi területen, ha rendelkezésre állnak a megfelelő források. Az elv egyszerű: ne csak azt figyeljük meg, mekkorák és milyen területen mutatkoznak meg az egyenlőtlenségek, hanem figyeljük meg a teljesítményeket is! Vagyis megkülönböztetem a sikereket és kudarcokat a teljesítménykülönbségektől. Nem veszem biztosra tehát, hogy egy egyenlőtlenség teljesítménykülönbségen alapul. Ha külön megmértük mindkettőt, akkor levonhatjuk a következtetést, hogy mennyire alapul érdemeken az egyenlőtlenség, és mennyire elfogult ítélkezésen. Ezt meg lehet csinálni egylábúakkal és kétlábúakkal, barnákkal és szőkékkel, cigányokkal és nem cigányokkal is. A cigányok esetében a gond a forrásokkal lenne: honnan lehet tudni, ki cigány és ki nem az, és egyáltalán részt vettek-e a cigányok olyan versengésekben, amelyekről feljegyzések maradtak.
Miért Bálint gazda ennek a könyvnek az egyik hőse?
Egyrészt azért, mert nagyon megszerettem őt, amikor életútinterjút készítettem vele. Másrészt van egy pontja a gondolatmenetemnek, ahol kapóra jön az esete. Azért jött jól a története, mert az elméletem csak bizonyos feltételek teljesülése esetén működik. Ilyen az, hogy zsidók és nem zsidók érintkezésbe lépjenek egymással, kulturálisan hasonuljanak egymáshoz, mert ha nincs összeszövődve a felek élete, nem kerülnek olyan helyzetekbe, hogy egymás teljesítményét megítéljék. Egy másik feltétel az, hogy továbbra is tartsák számon, ki zsidó és ki nem az, mert különben nem tudták volna, kire kell vonatkoztatni a sztereotípiákat. Bálint gazda azért remek példa nekem, mert éppen azt a típust képviselte, akit kerestem, vagyis akit a holokauszt előtt mindenki zsidónak tartott, zsidónak is vallotta magát, de semmi „zsidós” nem volt benne. Sokkal inkább a magyar nemesi ideálnak felelt meg a viselkedése.
Varga Jennifer / 24.hu
Beszéltünk arról, milyen elevenen éltek ezek a sztereotípiák a dualizmus Magyarországán és a két világháború között. Hogyan változnak vagy nem változnak, mennyire élnek tovább ezek az elgondolások a második világháború után?
Folyamatosan készülnek felmérések az antiszemitizmusról a jelenkori társadalmakban, amelyek rendre kimutatják, hogy továbbra is létezik az előítéletesség. Arról nem tudok, megkérdezik-e, ki mit gondol: a zsidók vajon okosabbak-e, gyengébbek-e a többieknél? Az viszont biztos, hogy a fantáziálásnak a zsidókról olyan erős hatása ma már nem lehet a valóságra, mint az általam vizsgált korszakban volt. Manapság ugyanis figyelünk arra, hogy a hatóságok ne tartsák nyilván a polgárok felekezetét, etnikumát és a többit. Vagyis könnyen lehet, hogy léteznek akár ugyanazok az előítéletek, mint régen, de nem tudjuk, hogy kire is kellene vonatkoztatnunk őket, kibe lássuk bele a markos keresztényt, kibe az okostojás zsidót.
A zsidók testmagasságát, tornaórai teljesítményét méri, külön fejezet szól a zsidó koponya méricskélésének történetéről, vizsgálja, hogy mekkora volt a zsidók IQ-ja a holokauszt előtt. Laikusként azt gondolnám, ezzel darázsfészekbe nyúl, mert akik a múlt században zsidókról készítettek statisztikákat, azok többnyire a zsidók elkülönböződését akarták hangsúlyozni. Hol van a helye és milyen a megítélése a történettudományban ma annak, amivel ön foglalkozik? Sosem érezte azt, hogy egy ilyen kutatás egyszerűen ma már nem ízléses?
Nem akarnám azt a hamis benyomást kelteni, hogy teljesen értem a kérdést. De ha arra gondol, hogy azok, akik egykor olyan felméréseket végeztek, amelyekben megkülönböztették a zsidókat a többiektől, többnyire vonalas antiszemiták voltak, akkor az a válaszom, hogy nem voltak azok. Talán még a kifejezetten fajtudománnyal foglalkozók többsége sem. Vagy arról lenne szó, hogy nem illik ilyesmiket számolgatni, mert Mengele is valami ilyesmit csinált? Tudtommal a nácik és a bolsevikok is nagyra tartották a filmművészetet, és a végállomás Auschwitz volt, meg a Gulág. Akkor ebből az következik, hogy ma már úriember nem jár moziba?
Netán úgy értsem a felvetést, hogy nem volna szabad zsidó és nem zsidó, vagy más etnikai, felekezeti, faji bontásban megfigyelni a világot? Szándékosan maradjunk hülyék?
Attól ugyanis, hogy valaminek nem járunk utána, még létezhet. Csak ha nem figyeljük meg, akkor bárki állíthatja minden alap nélkül, hogy létezik, vagy akár azt, hogy nincs is, továbbá esélyünk sem lesz arra, hogy még meg is magyarázzuk a jelenséget. A hallgatással nemhogy segítünk a bajon, hanem éppen előidézzük azt: átadjuk a terepet azoknak, akik nem tudnak különbséget tenni aközött, hogy valami van, vagy csak szerintük kellene lennie.
Egy módon lehet eldönteni, hogy valami ízléses-e vagy sem, de az sajnos fáradságos: el kell olvasni, mi van odaírva, és még oda is kell figyelni. Aki így tesz, látni fogja, hogy nem Mengele-nosztalgiából csináltam, amit csináltam.
A zsidók átlagmagasságát azért kellett megállapítani, mert másképp nincs mód tájékozódnunk a két fél közti jóléti egyenlőtlenségről, vagyis enélkül nem fogjuk tudni, mit kell megmagyaráznunk. Annak azért kellett utánajárnom, hogy mekkora volt a zsidók IQ-ja a holokauszt előtt, mert a zsidó sikernek majdnem minden hagyományos magyarázata azon az alátámasztatlan meggyőződésen alapul, hogy a zsidók intelligensebbek voltak. Ha nem járok utána, talán sosem derült volna ki, hogy egyáltalán nem az a helyzet, amit oly sokan tényként kezelnek: arra az emberi egyenlőség eszméje szempontjából lelkesítő eredményre vezetett a kutatás, hogy a fennmaradt nyomok szerint a zsidóknak épp akkora volt az IQ-juk átlagosan, mint a nem zsidóknak. A zsidó fej mérésének történetét azért kellett kinyomoznom, mert a 19. századi emberiség így próbálta felderíteni az embercsoportok értelmi képességeit. Nem azért foglalkoztam tehát ilyesmikkel, mert ez a kedvtelésem, hanem mert enélkül bajos megérteni, hogyan keletkezett a zsidó siker és kudarc.
Varga Jennifer / 24.hu
Mit szól ehhez a többi történész?
Meg kell mondjam, ilyenfajta korlátoltsággal, ezzel a „náculási” váddal a kollégák körében még nem találkoztam. Azon kívül viszont már igen. Néhány sztorit talán el is mesélnék. Amikor a könyvnek azt a részletét előadtam egy történész-pszichológus vegyes konferencián, ami az IQ-ról szól, a szünetben odajött hozzám egy pszichológus. Megkérdezte, jól értette-e, hogy a régi amerikai faji intelligenciamérések eredményeit dolgoztam fel? Mondtam, hogy igen. Innen nem folytatódott a beszélgetés. De az volt a benyomásom, mintha úgy gondolná, ezt nagyon nem kellene csinálni, nem lenne szabad kikérni ezeket a műveket a könyvtárban a raktárból, noha minden nyom, ami ránk maradt a múltbeli zsidó IQ-ról, ezekben a publikációkban található. Aztán egy társadalomtudományi folyóirat, amely gond nélkül közölte a koponyaméricskélésről szóló írásom, az IQ-ról szóló kéziratot már elutasította. A lektori vélemények ezt azzal indokolták, hogy olyasmiről nem kell írni, ami engem érdekel, vagyis melyik embercsoportnak mekkora volt az IQ-ja, hanem az IQ-tesztek kulturális méltánytalanságát kell leleplezni, szíveskedjek arról írni. Különben a könyvben szól erről is egy fejezet, de a kéziratban más kérdéssel voltam bátor foglalkozni. Aztán beadtam máshova a tanulmányt. Ők is elutasították, de nem mondták meg, miért, pedig kérdezősködtem. Végül persze az történt, ami mindig szokott: megjelent egy harmadik folyóiratban.
Utolsóként a Népszabadság jut eszembe, ahová írtam egy cikket, amiben merészeltem végiggondolni, miért felülképviseltek a zsidók a magyar olimpiai bajnokok közt. Erre néhány olvasó lemondta az előfizetését. Végül is mindegy, mert egy héttel később megszűnt a Népszabadság. És még az is lehet, hogy nem az én cikkem miatt.
Mindenesetre az a válaszom azoknak, akiket zavar a kutatásom tárgya, hogy a feladat nem az, hogy felmondjuk, miről mit ízléses állítani, és senkit se zaklassunk fel. Sose kövessük el ezt a szörnyű árulást! A feladat az, hogy azt mondjuk, amit az eszünk diktál. Az a jó tudós, aki olyanokat ír, ami két követelménynek egyszerre megfelel: egyfelől a hozzáférhető nyomok alapján igaznak tűnik, másfelől senki másnak nem jutott még eszébe. Illendőségi kritérium nincs. Egyébként az az óhaj, hogy a zsidókról csak szürkén, körülményesen, humortalanul, tehát óvatosan legyen szabad beszélni, roppant sértő a zsidókra nézve, amennyiben e gondolat hívei éppen a sztereotip zsidós beszédmódot igyekeznek elnyomni a zsidó érzékenységre hivatkozva.
Ha megengedi, hogy kilépjek a könyv témájának keretei közül, arra is kíváncsi lennék, hogyan látja maga előtt a történészi pályát. Az ELTE-n tanít, ahol egy adjunktus ma nettó 280 ezer forintot keres. Hogyan teremti meg annak a feltételeit, hogy folytatni tudja azt a hosszútávú, rengeteg aprómunkát, adatfeldolgozást igénylő kutatást, amelyre ez a könyv is épül?
A kutatómunkára elvileg lehet pályázatokat benyújtani. De esetemben teljes mértékben elvi lehetőségről van szó, ugyanis minden pályázatomat elutasítják. Ám az a kérdés még a pályázatok örökös nyerteseiben is fel kell merüljön: miért érdemes önköltségi ár alatt tanítani az egyetemen, ha egyszer ma Magyarországon úgyszólván szabadon választott tevékenységgel sokkal többet lehet keresni? Gondolom, szeretetből és kedvességből. Ahogy egyébként elnézem magunkat, kétféle túlélési stratégia létezik, amelyek akár kombinálva is jelentkezhetnek az oktatóknál. Egyfelől le lehet rongyolódnunk. Érdemes megnézni az olvasóknak néhány fotót a bölcsészkonferenciák résztvevőiről. Másfelől sok oktatónál, doktorandusznál az a felállás, hogy szerencsés élethelyzetben van a tudományon kívüli világban, azaz valamilyen, többnyire családi oknál fogva nem nyomja személy szerint őt teljes súlyával a megélhetés gondja. Így megengedheti magának azt a költséges hobbit, hogy tudománnyal foglalkozzon.
The post „A zsidó siker titka a rögeszmés hit volt az alul lévők felsőbbrendű képességeiben” first appeared on 24.hu.
