Írta: HELEN SCALES
Fényképezte: DAVID LIITTSCHWAGER
A kaliforniai Monterey-öbölben ringatózó 17 méter hosszú kutatóhajó fedélzetén Karen Osborn vigyázó pillantást vet a hűtőládára: a bent ide-oda löttyenő tengervízben létformák egész galaxisa úszkál. Alig néhány pillanattal ezelőtt kerültek elő egy hálóból, amelyet mintegy 450 méteres mélységből, a szinte teljes sötétség tintaszínű birodalmát keresztülszántva húztak a felszínre. „Jó volt a fogás” – bólint Karen.
A legérdekesebb egy tenyérnyi, rubinvörös színben pompázó kalmár, a Histioteuthis heteropsis. Remekül alkalmazkodott élőhelyéhez: a mélységben napfény híján vörös színe barnás-feketévé fakul, beleolvad környezetébe. A testén fel-felvillanó biolumineszcens fények elriasztják a ragadozókat. Két szemnyílása aszimmetrikusan helyezkedik el: óriási, sárga szeme fölfelé tekint, a felette sikló árnyakat észleli. Kisebb, kék szeme pedig az alatta húzódó mélységet kémleli, világító préda után kutat a sötétben. Ez az egyed meglepően ép maradt. „Gyakran tele vannak sebekkel” – mondja Karen. Valószínűleg akkor esett fogságba, amikor a hálót már óvatosan a felszínre húzták.
Karen Osborn a Smithsonian Intézet természetrajzi múzeumának gerinctelenekre szakosodott zoológusa. Nem ismeretlenek számára az óceán 200 és 1000 méteres mélysége közötti, homályba burkolózó rétegében, a twilight zone-ban, vagyis az „alkonyzónában” honos fantasztikus lények. Negyedszázada tanulmányozza őket kamerával felszerelt távvezérlésű robotok segítségével, és maga is alámerül mélytengeri búvárhajókban. Így jött rá, hogy miként változtatják bőrüket teljesen feketévé az alkonyzóna halai, és miképpen válnak a Cystisoma csoport rákszabású lényei áttetszővé, csaknem láthatatlanná. „Minden utunkon találkozunk olyasmivel, amivel soha azelőtt” – meséli.
Természetéből fakadóan az alkonyzóna elérése és tanulmányozása körülményes és költséges. A mezopelágikus zóna néven is ismert réteg az óceánok össztérfogatának mintegy ötödét teszi ki, és jó része egyelőre ismeretlen. Abban a mélységben kezdődik, ahol a fotoszintézis lehetősége megszűnik, és addig tart, ameddig az utolsó napsugarak még lehatolnak. A búvárhajóban tartózkodó ember számára ez a zóna lényegében vaksötétnek tűnik, ám az ott élő állatok megannyi élettani trükk bevetésével navigálni is képesek a fényszegény környezetben, miközben igyekeznek elkerülni a nyílt óceán ragadozóit is. „Lenyűgöző formákat és méreteket látunk: áttetsző lények, tükröződő felületű állatok, vörös és szénfekete létformák mindenütt. Ugyanarra a problémára számos különböző módon találnak megoldást” – mutat rá Karen Osborn.
<!– [if IE 9]><![endif]–><!– [if IE 9]><![endif]–>
Karen nemcsak azért vágyik a misztikus birodalomba, mert meg akarja ismerni az itt honos ezerféle lényt, hanem azért is, mert meg akarja tudni, hogy fennmaradásuk érdekében ezek a lények hogyan alkalmazkodnak az extrém körülményekhez…
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2024. májusi lapszámában
The post Alkonyzóna first appeared on National Geographic.
