„Ide születtem, a Balaton-partra. Almádiban nőttem fel, a nyolcvanas években, a tóparti üdülés „csúcsidőszakában”, amikor kelet- és nyugatnémetek nálunk találkozhattak egymással. Jöttek a «csehszlovákok», lengyelek is, és persze a hazai nyaralók. Akkoriban Almádiban nyáron magyar turistát kevesebbet lehetett hallani, mint külföldit. Szinte mindenki kiadta a szobáját, tetőterét, félkész házát, a vendégek pedig bármilyen szállásnak örültek. És még így is többnyire jól érezték magukat” – mondja Rehák Géza, jogász-történész, aki egy frissen megjelent könyv, a Vörös Riviéra szerzője, s aki részben a gyerekkori emlékei miatt fogott hozzá a balatoni tömegturizmus történetének feldolgozásához.
A tóvidék átalakítása már a XIX. században megkezdődött
A kötet persze nemcsak a gyerekkori emlékek miatt született meg. 2011-es doktori disszertációjában, amelyben a Kádár-kor turizmuspolitikájával foglalkozott, Rehák már gyakorlatilag előkészítette a mostani könyvét, hiszen a Balaton e korszak egyik kiemelt idegenforgalmi fejlesztési területe volt. De a tervszerű Balaton-fejlesztés története nem ekkor indult, hanem korábban, a Horthy-korszakban – teszi hozzá a szerző.
Egyfajta kontinuitásra is felhívja a figyelmet, amikor az elmúlt száz év Balaton-politikájáról kérdezzük őt. „A balatoni táj üdülőterületként Trianon óta vonzza az ország mindenkori politikai-gazdasági elitjét, és ez a réteg a maga szempontjai, érdekei szerint igyekszik formálni a vidéket. A térség sajátos szerepéből adódóan a helyben élők szempontjai rendszerint háttérbe szorulnak” – mondja, hozzátéve, ez a Horthy-kortól kezdve a Rákosi- és Kádár-érán át máig érvényesülő jelenség.
A Balaton környékének eleinte „észrevétlen” átalakulása a Budapestet Fiumével összekötő Déli Vasút megépítésével kezdődött a XIX. század második harmadában. „Az új közlekedési lehetőség ugyanis nem csak az Adriát, hanem a Balatont is közelebb hozta a fővároshoz” – mondja a szerző. A vasúti töltés ugyanis kettéválasztotta a Balaton déli részének mocsaras térségeit. A tó felé eső részeken a szilárd vasúti töltés révén vált véglegessé a partvonal vezetése is. A töltés túloldalán pedig lecsapolták a lápvidéket. A Sió 1821-ben megkezdett, de még az 1860-as években is zajló szabályozásával közben a Balaton két méterrel apadt és 176 ezer magyar hold „posványság lecsapoltatott és művelhetővé vált” – írta „A Pallas nagy lexikona”. A tópart első nagyobb környezetátalakítása tehát nem a XX., hanem már a XIX. században kezdődött.
Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / BAHART Archívum / Fortepan Új zsilip a Sió-csatornán. A felvétel 1891-ben készült.
Trianon után felértékelődik a Balaton: minőségi turizmus a Horthy-korban
Trianon után, az adriai tengerpart, az erdélyi és felvidéki fürdőhelyek elvesztésével a Balaton térsége új helyzetbe került. Homokos, sekély déli partjával, romantikus hangulatú északi partjával a Horthy-kor tudatos turizmusfejlesztésének célterületévé vált a tó, a magyar róna romantikáját ígérő Bugac és Hortobágy, illetve a főváros, Budapest attrakciói mellett. A Horthy-korban „felfedezett”, napjainkban talán klisészerűnek ható turisztikai „vonzerők” máig meghatározói a külföld hazánkról alkotott képének.
A Balaton ügye tehát országos ügy lett, a térség fejlesztése államérdekké vált.
A húszas évek végétől intenzíven gyarapodó számú, töredékében megmaradva ma is megcsodálható nyaralók, villák, illetve a vendégfogadás számára épült panziók, kisebb szállodák jelezték a korabeli elit és középosztály érdeklődésének Balaton felé fordulását” – magyarázza Rehák Géza.
Az első átfogó fejlesztési tervek is ekkoriban fogalmazódtak meg. „1931-ben a Balaton környékének átgondolt hasznosítása érdekében, a térség vonzerejét adó környezeti értékek védelmében határolták le kormányrendelettel azt a területet, ami mai napig a balatoni üdülőkörzet magját képezi” – jegyzi meg Rehák. Létrehozták a Magyar Királyi Balatoni Intéző Bizottságot (BIB) is, hogy a koordinált, átgondolt turisztikai fejlesztés gazdájává váljon, s a táji, természeti, kulturális értékek megóvásáról gondoskodjon.
Ami pedig a Horthy-kori BIB által koordinált fejlesztéseket illeti, ezek a kor színvonalán, az akkori igények szerint még kisebb léptékben, szűkebb üdülőkörnek készültek. Mai szóhasználattal élve a minőségi turizmus, azaz a minőségi szolgáltatások jegyében történtek. Tehát kisebb szállodák és panziók épültek, szabadidős és sportlétesítményekkel kiegészítve – ami még nem járt a táj képének, természetközeli hangulatának gyökeres, látványos megváltozásával, előnytelennek nevezhető átalakulásával. „Ez még nem a Kádár-kori tömegturizmus időszaka” – mondja a Vörös Riviéra szerzője.
A Horthy-kor kiterjedt egyesületi élete a turizmus fejlesztésekor komoly erőforrást jelentett. Így a központi-országos törekvések nem önmagukban álltak, hanem sok esetben támaszkodhattak egy-egy hely fürdő- és üdülőkultúrájának felvirágoztatására alakult egyesület, vagy akár a több egyesületet is tömörítő érdekszövetségek munkájára. „E szerveződések gyakran egy-egy befolyásosnak számító, helyben érdekelt személyhez kötődtek” – teszi hozzá Rehák Géza. A központi akaratnak ezért is kisebb szerepe volt ekkor még, mint 1945 után, amikor mindent a központosított pártállam akart uralni.
Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / BAHART Archívum / Fortepan Balatonalmádi, 1925.
Lágerszerű nyaraltatás a Rákosi-korban és kényszermunka a Badacsony oldalában
A harmincas évek ígéretes fejlődését szakította félbe a második világháború. A világégés után ugyan lelkesen folytatták volna a turizmus felfuttatását a helyiek, de a kommunista hatalomátvétel közbeszólt.
A negyvenes évek végétől nyaranta a Horthy-kor egykori üdülőházai, panziói a hatalom által szervezetten utaztatott, gyakran különvonatokkal szállított, meghatározott turnusokban cserélődő dolgozókkal teltek meg.
„Idegen”-forgalomról ekkor nem is lehetett beszélni, hiszen külföldiek csak elvétve léphettek be az országba az ötvenes években. A belföldi nyaraltatást pedig a Rákosi állam megoldottnak vélte a tíz-húsz évvel korábban keletkezett, egyre inkább elhasználódott és egyre szűkebbnek bizonyuló infrastruktúrájával. A sztálini típusú diktatúra katonás módon kezelt „szervezett üdültetéséről” Rehák Gézának még 2007-ben mesélt Majbó Gábor, Balatonalmádi tiszteletbeli alpolgármestere: „És akkor a dolgozó nép is hozzájuthatott a Balatonhoz, ugye nem csak az úriember, hanem jöttek a szakszervezeti üdülőkbe kéthetenkénti turnusban. De hát ez nem egy üdültetési forma, nem egy idegen-, nem egy vendégforgalom volt, hanem ezek a mi dolgozóink voltak, akiknek ott volt a falon a házirend. Mikor, hánykor van reggeli, ha később jön, már nem kap. Meg mikor van takarodó, le kell feküdni. Szóval militáris volt félig-meddig.”
A „lágerszerű” életmód nemcsak itt volt jellemző. A Rákosi-kor ennél sokkal súlyosabb bűnöket követett el, amire éppen most, egy október 27-éig látható tárlat emlékeztet. A Bazalt. A felejtés rétegei című kiállítás a budapesti Blinken OSA Archívumban, a magyarországi kényszermunkatáborok bezárásának 70. évfordulója kapcsán nyílt meg. A kiállítás hátborzongatóan illusztrálja a kor „Balaton-politikájának” legsötétebb fejezeteit. Ha valaki erről nem hallott még, az nem az ő hibája: az OSA szerint a „badacsonyi bazaltbányában működött kényszermunkatábor története hiányzik a történelemkönyvekből, iratai eltűntek.” Az archívum munkatársai most felszínre hozták a töredékes forrásokat, és interjúkat is készítettek a még élő badacsonyi bazaltbányászokkal.
Bors Anikó / Fortepan Badacsony, 1950.
Devizaőrület a Kádár-korban – volt honnan fejlődni
A badacsonyi kényszermunkatábort Nagy Imre első miniszterelnöksége (1953-1955) idején zárták be. Ezután következett az 1956-os forradalom, utána pedig a kegyetlen kádári megtorlás. Ám ezzel párhuzamosan a Balaton környékén valami kezdett megváltozni. Az 1956-ban hatalomra került, és a rendszer ideológiai és hatalmi alapjain semmit sem változtató Kádár-rezsim tudta, hogy a mindennapokban mégsem folytathatja ott, ahol Rákosiék abbahagyták.
„A Balaton-part fejlesztése az ötvenes évek végén – a regnáló politikai rendszer ideológiai meghatározottságát ismerve –, némiképp meglepő módon azért indult el, hogy a Balatonnál ismét külföldi, elsősorban, nyugati, tőkés turistákat fogadjanak, és kiépüljön az ehhez szükséges infrastruktúra” – fejtegeti Rehák Géza. Ugyanis ’56 után a hangulatjavító „jóléti intézkedések” finanszírozása, a rendszer fenntartása az ország növekvő eladósodását eredményezte és egyfajta devizaéhséghez vezetett. Ugyanis turizmus által generált „láthatatlan export”, azaz a külföldről érkezett vendégek magyarországi költései komoly devizabevételt jelentettek már a harmincas években is – magyarázza Rehák.
A tóparti idegenforgalom felfuttatására az 50-es évek végén számos korábban elodázott, marginálisnak számító problémát kellett megoldani. E munka megszervezéséhez is adott volt a Horthy-kori minta, a korábbi fejlesztési tervek és a Balatoni Intéző Bizottság (BIB) formájában. A BIB-et feltámasztották, persze a tervgazdálkodás kereteibe illesztve. Az ország tehetséges építészmérnökei, a városépítés, illetve területi tervezés szakemberei, élükön Farkas Tiborral, az egész Balaton-part átfogó tervezésébe kezdtek, arra fókuszálva, hogy hol, mire lehet szüksége a turistának – olvashatjuk a Vörös Riviérában.
A munkájuk révén megszületett a tervvázlat, illetve később regionális tervnek nevezett dokumentum. Az ekkor kijelölt fejlesztések hatását látjuk ma is, amikor a tóparti sétányokon ballagunk, a lagúnák és festői öblök helyett (merthogy ilyen ötlet is volt) a déli parton egyenes vonalú szakaszokon sétálunk. Vagy csak egyszerűen kinyitjuk a csapot – és iható víz folyik belőle. Ez utóbbi egyáltalán nem magától értődő: 1959-ben, miután a Rákosi-korban teljesen elhanyagolták a Balaton-vidéket és az infrastruktúra-fejlesztést, de a nyaralás iránti igény már növekedésnek indult, Balatonfüreden például az ivóvízszükséglet 30 százalékát tudták csak kielégíteni. A szennyvíz pedig ugyanitt a nyílt utcai árkokban vagy a csatornából feltörve az úttesten folyt le.
Fejlettségi-fejlesztési rangsorba állították a településeket – „tóparti” szocialista államkapitalizmus
„Az újjászülető Balaton-part tervezése és fejlesztése tehát a szocialista állam megbízásából, a tervgazdálkodás szellemében zajlott. Ez azt is jelentette, hogy a Balatonnál központilag, felülről megmondták, eldöntötték az egyes partszakaszoknak, helységeknek mi a szerepe, rendeltetése” – hangsúlyozza Rehák. Az említett devizaéhség, a tőkés turizmus felvirágoztatásának szándéka miatt prioritást élveztek az idegenforgalomra (külföldi turisták ellátására) leginkább alkalmasnak tűnő helyek.
Erre a feladatra jelölték ki például Balatonfüredet, de ilyen szerepet töltött be Tihany is. Az utóbbiban ezért maradhatott meg a régi falukép – turistaattrakcióként, devizabevételi forrásként, egyfajta „skanzenként” őrizték meg, nem azért, hogy az ott élők eredeti életformáját fenntartsák. A legtöbb fejlesztési lehetőséghez az elsősorban nyugati turistáknak szánt üdülőhelyek jutottak hozzá.
Ehhez képest kijelöltek – a korabeli zsargon szerint – „tömeglecsapoló” helyeket: Siófok, Balatonalmádi, Fonyód is ide tartozott, ahová a közlekedési lehetőségek vagy nagy kiterjedésű strand lévén a hazai turisták-nyaralók tömegeit várták. Így akarták tehermentesíteni a külföldiek ellátására kiszemelt központokat.
Herbály István / Fortepan Pisky sétány, Tihany.
A szocialista országokból érkezők is csalódottan tapasztalhatták, hogy a keményvalutával fizető nyugati vendégeknek fenntartott szállodákból igyekeznek őket kiszorítani.
A települések között volt egy harmadik kategória is, a „kirándulóhelyeké”, ahová az elképzelések szerint jellemzően egynapos programokra érkeztek a turisták.
E három kategória kijelölése, a fejlesztési pénzek Kádár-kori elosztási mechanizmusa, a települések nem csak kategória, hanem egyúttal jelentőség szerinti rangsorolása máig meghatározza a térséget. A Budapestről osztogatott források túlzott koncentrálása vagy hiánya egyaránt negatív hatással járhatott. A hetvenes évek derekától szűkebb, szakmai körökben már bírálatok érték a Kádár-korszak anyagias és főleg devizabevételek növelésére törekvő, egyoldalú, központosított területfejlesztő személetét.
Benyó Bertalan 1976-ban a Városépítés című folyóiratban az egyoldalú területhasznosítás tarthatatlanságára hívta fel a figyelmet, mondván, a kizárólag a vízparti sávra koncentráló, a nyári üdülési-idegenforgalmi célú „Balaton-hasznosítás” valójában zsákutca és a régióban élők megélhetését sem biztosítja. A rövid nyári szezon az időszakos önkizsákmányolás vagy éppen az ügyeskedés túlélési stratégiáihoz vezethetett – teszi hozzá Rehák. A Balaton-fejlesztést tehát Benyó szerint az üdüléshez és az idegenforgalomhoz kapcsolódó, döntően budapesti, vagyis országos érdekek határozták meg, miközben régióban élők érdekei a területfejlesztés számára alig bírt jelentőséggel, a Balaton-part „szocialista államkapitalizmusában” a helyi lakosságnak legfeljebb az üzemeltető szerep jutott.
Vörös Riviéra és tömegturizmus
A turizmus intenzív fejlődése, tömegessé válása a hatvanas évek óta világjelenség. A Balatonnál sem alakult másképp, a tömegturizmus korának szükségképpeni eljövetelét a Kádár-kori propaganda igyekezett a maga javára fordítani, azt hangoztatva, hogy a Balaton mindenkié, és minden dolgozónak lehetőséget kell adni arra, hogy eljusson a tópartra.
A kollektív tudat számára a Balaton kapcsán a máig meghatározó élményt a Kádár-kori nyaralások emléke jelenti
– mondja ennek kapcsán Rehák Géza.
Lencse Zoltán / Fortepan Balatonakarattya, 1966.
A tervezők a hatvanas évek elején a nagyjából 200 kilométeres Balaton-partra egyszerre maximum 600 ezer fő üdültetését tartották elképzelhetőnek. Ezt a létszámot azonban a hetvenes években már nem vette figyelembe a valóság, a térség infrastruktúráját túlterhelve, egyszerre akár 750-760 ezren is tartózkodhattak a Balatonon a legzsúfoltabb nyári napokon.
A „Vörös Riviéra” elnevezést a hatvanas években, a nyugati sajtóban a szocialista országok idegenforgalmi fejlesztései kapcsán használták, nyilvánvaló utalásként ezen országok ideológiai-eszmei irányultságára. A Balatonnál a riviérai jelleg leginkább az északi parton érvényesül, a területet, illetve egy részét időnként Balatoni Riviéraként is emlegetik. A riviéra kifejezés valami különleges, exkluzív üdülőhelyi jelleget sugall, éppen ahogyan a Kádár-kor a balatoni idegenforgalmi céllal épített hoteleket igyekezett pozícionálni. Rehák kutatásai viszont rávilágítanak: ezek a balatoni hotelek a bolgár-román tengerpartokon zajló szállodaépítések mintáit követve, azok nem túl magas nívóját képviselték.
Az Onódy-botrány balatoni vonatkozásai: Észak Dél ellen
Onódy Lajos, a kor turisztikai sztármenedzserének közreműködésével ebben a riviérai környezetben, a Tihanyi rév mellett épült fel az ötvenes évek végén az első tisztán idegenforgalmi létesítmény, a tihanyi motel üdülőtelep. Igaz, az amerikai minta, a Motor Hotelből összevont „motel”, amely az autóforgalomra épült a tengerentúlon, egészen más képet mutatott, mint az itthoni változata. A balatoni motelek – a tihanyi és társai Keszthelyen, Földváron, Siófokon – egyszerű faépületek voltak, amelyek az 1958-as brüsszeli világkiállításra készültek átmeneti használatra. Ezeket a magyar állam megvette Belgiumban, és onnan szállíttatta a Balaton-partra, a mai Club Tihany helyére.
A „barakkmotelek” csak fenntartással voltak alkalmasak üdülővendégek fogadására. Melegben átforrósodtak, rossz időben hamar kihűltek, hangszigetelésükkel is voltak problémák. Kezdetben a tihanyi létesítményél vízhiány, áramkimaradás is súlyosbította a helyzetet. Sőt az amerikai „Motor Hoteleket” megcsúfolva, sokkilométeres körzetben még benzinkút sem volt. Így indult a balatoni idegenforgalom szállásainak kiépítése, na meg azokkal a kempingekkel, amelyeket ma építenek be lakóparkszerű létesítményekkel.
Onódy, az Éttermi és Büfé Vállalat (ÉBV) vezetője a „motelkísérlet” után még nagyobb terveket kovácsolt: a déli parti szállodasort álmodta meg, és az első hoteleket meg is építtette. Az biztos, hogy az ÉBV konkurense, az északi parti érdekeltségű Országos Idegenforgalmi Szálloda és Étterem Vállalat, illetve a Veszprém megyei kommunista pártvezetés már egy ideje irigykedve nézte a déli fejlesztéseket. Rehák Géza levéltári kutatásaiban kimutatta, hogy alighanem tettek is azért Veszprémben, hogy Somogyból az ő oldalukra kerüljenek át az újabb beruházások.
1964-ben ugyanis északon csak egy, délen viszont öt szállodát is terveztek. Veszprém megye párttitkára, Bakos István egy Onódy letartóztatása előtti tanácskozáson ezért így fogalmazott: „Nem jó dolog az, hogy ezen a parton nincsenek ilyen létesítmények, nem nyugodhatunk ebbe bele, ne legyen a két megye között ekkora különbség, a túlsó parton 13 település van, a mi partunkon pedig harminchárom.”
Arcanum Újságok / Békés Megyei Hírlap, 2018. június (22. évfolyam, 125-150. szám)2018-06-06 / 129. szám Belső körökben. Onódy Lajos felszolgál Kádárnak és Hruscsovnak.
Onódy botrányáról 2004-ben publikált tanulmányt Tischler János, aki felidézi: a suttogó propaganda szerint fergeteges mulatozások, pezsgős tivornyázások zajlottak az ÉBV balatoni üdülőhelyein és az ország más pontjain lévő vadászházaiban. A sztármenedzser végül börtönbe került, de a Balaton szempontjából lényegesebb, hogy megtorpant a déli part fejlesztése, északon viszont új szállodák épültek. Az „északi győzelem” ma is hat a Balatonra, főleg arra a három településre, ami a Vörös Riviéra északi felén futott fel ezután: Balatonfüred, Tihany és Balatonalmádi fejlesztése gyorsult fel ekkor.
Tájrombolás kollektivizálással és az ellenkezőjével, a „zártkerti földosztással”
Mindeközben a téeszesítés és – abszurd módon – egy Kádár-kori „földosztás” borította fel a táj ökológiai egyensúlyát és sodorta veszélybe a Balaton vidékét. A tókörnyéki meredek szőlőkben az emberi munka helyett a kollektivizáláskor a gépesítést erőltették. Emiatt a tájat akár drasztikusan is károsították: a meredek lejtőket egyes helyeken igyekeztek ledózerolni, „kisimítani”, hogy a gépek is meg tudják művelni a szőlőket. Ennek eredményeként aztán sokkal silányabb minőségű bort produkáltak.
A túlzott műtrágyahasználat és Zala folyó iparilag szennyezett vize pedig a tó elalgásodásához és további szennyeződéséhez vezetett. Ezen a Kis-Balaton újraélesztése, mesterséges beavatkozás tudott csak segíteni, ami a Kádár-kor utolsó periódusában kezdődött el, és a rendszerváltás után fejeződött be.
„A mezőgazdaság és az ipar szennyező működésén túl, a korábban művelt szőlőültetvények fokozódó beépülésével az évszázados és méltán csodált balatoni tájkép tönkretétele is megindult” – szögezi le Rehák. A túlzott beépítés egyfajta „földosztással” indult a Balaton-környékén. A téeszesítés után a meredekebb, elhagyott szőlőket, melyeknek a művelésétől elvették az emberek kedvét, zártkertként kezdték értékesíteni a lakosságnak. Helybeliek és távol lakók is kaptak az elvileg (agrár)művelésből ki sem vont parcellákból, amelyekre nem lehetett volna lakó- vagy üdülőépületeket felhúzni.
Több ezer ilyen zártkert létesült a Balaton környékén, és az építészek, tervezők hiába figyelmeztettek arra, hogy szigorú állami szabályozás híján ezek be fognak épülni. Hiszen értéküket immár nem a szőlő vagy a gyümölcsöskert adta, hanem hogy a Balatonnál fekszenek, és nyaralásra vagy akár befektetésre is alkalmasak. A Veszprém és Somogy megyében – sokszor megfelelő, kommunista összeköttetéssel rendelkező – többezer új tulajdonos el is kezdte beépíteni a telkeit, ami helyrehozhatatlan környezeti károkat és tájsebeket okozott, s a környék infrastruktúráját is erőn felül terhelte.
Ez a beépítési folyamat a rendszerváltás után sem állt le, ráadásul Túlméretezett arányaikkal, az üdülőtájba, környezetükbe sem illeszkedő tömegükkel, sokban hasonlítanak a Kádár-kori fejlesztések arányvesztésére, amikor nagyméretű, olcsó, beton üdülőtelepeket húztak fel a Balatonnál.
Marjai János / 24.hu A keszthelyi Balaton-part beépítése 2022. február 18-án.
„A Balaton térsége és a turizmus elválaszthatatlanul összekapcsolódott az elmúlt 100 évben, ugyanakkor a Balaton régióját sújtó régi és új problémák jellegüknél fogva túlmutatnak a turizmus kérdéskörén” – véli Rehák. A Kádár-kori fejlesztések a mai napig hatnak a térségben. Például a rövid szezon csapdájából épp mostanában próbálnak a szakemberek kikeveredni. A nem kellően átgondolt döntések negatív következményeit azonban csak nehéz, kitartó munkával lehet helyrehozni. Ezért is fontos, hogy azok, akik befolyással bírnak a térség jövőjére, felelősen gondolkodjanak és cselekedjenek. Itt a hazai elitről, az országos politikai és gazdasági élet meghatározó szereplőiről van szó ma is, ahogyan száz éve ők formálják a saját képükre a Balatont – üzeni a Vörös Riviéra című könyv.
The post Az elmúlt száz év elitjeinek a „terméke” a mai Balaton first appeared on 24.hu.
