Az új esztendőbe lépve a legnagyobb természetességgel számolt be róla a világsajtó, hogy a 2025-ben született gyermekek már egy új generáció, a béta tagjai lesznek – mintha mindig is abban a rendszerben tartottuk volna nyilván a nemzedékeket, ahogyan azt az utóbbi pár évtizedben megszokhattuk.
Pedig még a 19. században sem volt annyira egyértelmű, hogy a generáció kifejezés – ami alatt az azonos időszakban született, ezért hasonló történelmi és kulturális tapasztalatokkal rendelkező emberek csoportjait szokás érteni – mit is takar pontosan a társadalom viszonylatában.
Emile Littré francia filozófus például úgy határozta meg a nemzedék fogalmát az először 1863 és 1872 között kiadott francia nyelvű című értelmező szótárában, mint „minden ember, aki ugyanabban az időben vagy körülbelül ugyanabban az időben él”. Ebbe, ugye, az aggastyánoktól a csecsemőkig mindenki beletartozik.
Bár a gondolat, hogy az egy generációt alkotó emberek bizonyos tulajdonságai közösek – és ezért közös nevet kell adni nekik – a 19. század közepéig nyúlik vissza, ez az elképzelés csak a 20. század elején hódította meg a nyugati közgondolkodást.
És a ma már alapvető tudásnak számító, az elveszett nemzedéktől a béta generációig tartó, szinte mindenki által ismert felosztás alapjait is csupán három évtizeddel ezelőtt, az 1990-es években alkotta még két amerikai szerző – egy William Strauss nevű drámaíró és egy Neil Howe nevű történész – , akiknek abban is nagy szerepük volt, hogy a legújabb generációkra csupán egy-egy betűvel hivatkozunk.
De miről szól az elméletük? Honnan erednek a különböző generációk nevei? És mi köze van az egészhez Ernest Hemingwaynek, Robert Capának vagy Billy Idolnak?
The post Az elveszett nemzedéktől a bétákig – mióta gondolkodunk generációkban, és mik ezek a betűk? first appeared on 24.hu.
