66-72 millió éve, a kréta időszak végén élt az a pteroszaurusz, amelynek csontmaradványaira Jordániában bukkantak rá. Az újonnan felfedezett faj az Inabtanin alarabia nevet kapta. Az állat szárnyfesztávolsága kb. 5 méteres volt (ez majdnem kétszer annyi, mint a mai légi rekorder, az Andokban élő kondorkeselyűé).
A faj, valamint egy még hatalmasabb, 10 méteres szárnyfesztávolságú óriás, e térségben feltárt másik pteroszaurusz (Arambourgiania philadelphiae) kiváló minőségben fennmaradt csontjait nagy felbontású CT-vizsgálatoknak tudták alávetni, s ezzel feltárták a csontok belső szerkezetét . Mindkét őslény a korabeli Afro-Arábia területén, de két eltérő helyszínen, a tengerpartokhoz közeli régióban élt.
Sokáig azt is kétségbe vonták egyesek, hogy egyáltalában képesek voltak a levegőbe emelkedni ezek a hatalmas őshüllők, azonban az utóbbi években több olyan vizsgálati eredmény is született, amely szerint tudtak. Nemrégiben azt vizsgálták, miként voltak képesek felemelkedni a felszínről, most pedig magát a levegőben zajló mozgást elemezték. Ezt egyedül az tette lehetővé, hogy a vékony, könnyű, belül üreges csontokat nem lapították ki az évmilliók alatt rájuk rakódott kőzetek, hanem azok 3D-ben megőrizték eredeti alakjukat.
A kutatók további szerencséjére nemcsak megőrződtek e csontok, hanem a belső szerkezetüket is megjelenítette a tomográfia. A belső szerkezet pedig arról árulkodik, milyen terhelésnek volt kitéve a csont, vagyis így kideríthető, miként repült.
Az Arambourgiania esetében az újonnan feltárt lelet egyrészt igazolta, hogy valódi óriás volt az állat, emellett a csontja belső falán egy körkörös kiemelkedésekből álló spirális szerkezet húzódott végig. A kutatók összehasonlításai alapján ez pont olyan, mint a ma élő keselyűké, amelyek nagyrészt vitorlázva, termikelve repülnek.
Az Inabtanin csontjának belső szerkezete eltért ettől, ebben merevítő rudakra emlékeztető képződmények voltak, amelyek a csontszerkezetet erősítették, ám annak tömegéhez nem sokat adtak hozzá. Ez a belső szerkezet azokéra a madarakéra hasonlít, amelyek szárnycsapásokkal repülnek.
Vagyis az eltérő méretű pteroszauruszok eltérő módszerrel repülhettek e két példa alapján. Felmerül, hogy mennyire lehet általános, hogy a csontszerkezet a repülési stílust tükrözi, vagyis a nagyobb méretű repülő állatok inkább vitorláznak, míg a kisebbek szárnycsapásokkal repülnek.
A mai madarak és denevérek jó része inkább a szárnycsapásokat alkalmazza. De vajon a vitorlázás, vagy a szárnycsapás alakult ki előbb az őslények körében? A kutatók szerint, mivel még a vitorlázáshoz is fel kell emelkedni a magasba, és ezt csak szárnycsapásokkal lehet elérni, ez lehet az ősibb típusú repülés, és a vitorlázás később jött létre.
The post Az óriás pteroszauruszok repülési képességeit vizsgálták first appeared on National Geographic.
