Bár igazgató sem akart lenni, akár lemondása után is a színházi élet ura maradhat Vidnyánszky Attila

 Úgy gondolom, hogy én nem születtem igazgatónak. Megtanultam egy csomó mindent, ami ahhoz kell, hogy az ember egy intézményt vezetni tudjon. Én rendezőnek vágytam lenni, és annak születtem, ha van ilyen. Az igazgatás, az úgy jött. Menekültem előle már Beregszászban is. Megalapítottuk a beregszászi színházat, én voltam az első alkalmazottja, egyben igazgatója. Egy évig bírtam az igazgatást, majd gyorsan átpakoltam a vállaimról a terhet Balázsi Józsefre

mondta Vidnyánszky Attila 2015-ben, amikor már másfél éve vezette a Nemzeti Színházat. Ahogy más interjúkban, ott is azt hangsúlyozta, hogy valójában a színpad közelében szeret lenni, mert az az ő világa, és minden, ami a színpadtól elvonja, az idegesíti, és szükséges rosszként éli meg. Ennek ellenére nemcsak igazgatói, majd főigazgatói szerepkört vállalt az elmúlt évtizedekben, de a Fidesz hatalomra kerülését követően a magyar színházi élet legbefolyásosabb alakja lett, saját érdekvédelmi szervezetet alapított, és kiterjesztette befolyását a támogatási pénzek elosztására és a színházi képzésre is.

Máthé Zoltán / MTI Orbán Viktor miniszterelnök és Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója a Tizenhárom almafa című darab díszelőadásán, 2021. június 4-én.

Egy színházi balesetet követően Vidnyánszky hétfő reggel benyújtotta lemondását a Nemzeti éléről, elismerve vezérigazgatói felelősségét. A Rómeó és Júlia péntek esti előadását azért kellett megszakítani, mert két színész, Horváth Lajos Ottó és Szász Júlia lezuhant a díszlet egyik több méter magas eleméről. Súlyos végtagsérülésekkel szállították őket kórházba, ahol egyből megműtötték őket, a Semmelweis Egyetem traumatológiájának hétfői közlése szerint állapotuk stabil, de még nem hagyhatták el a klinikát.

A baleset pontos körülményei egyelőre tisztázatlanok, ráadásul az ügyben nemcsak színházi vizsgálat indult, de a rendőrség is nyomozást indított foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés gyanújával, hogy kiderítsék, terhel-e bárkit büntetőjogi felelősség a történtek miatt.

Csák János kulturális és innovációs miniszter egyelőre nem fogadta el Vidnyánszky lemondását, arról tájékoztatott, hogy csak a balesettel kapcsolatos vizsgálat lezárultát követően foglalkozik a kérdéssel. Azóta rengeteg kulturális intézmény vezetője – többek között Ókovács Szilveszter, Demeter Szilárd, Kiss B. Attila és Káel Csaba – állt ki Vidnyánszky mellett, a főigazgató maradásának fontosságáról győzködve a minisztert és magát Vidnyánszkyt is.

Egyelőre tehát nem tudható, hogy Vidnyánszky kitölti-e 2028-ig tartó mandátumát, amelyre idén tavasszal kapta meg a felkérést Csáktól. Az viszont igen, hogy a pályáját három évtizede, Beregszászon kezdő rendezőnek hosszú, szakmai sikerekben és konfliktusokban bővelkedő útja vezetett odáig, hogy a magyar színházi élet csúcsára kerüljön. Az alábbiakban ennek az útnak a fő állomásait idézzük fel.

Átokként tekintett a határra

Vidnyánszky 1964-ben született a kárpátaljai Beregszászon, gyerekkorát a városhoz közeli Nagymuzsalyon töltötte. Elmondása szerint gyakran ment fel a település melletti dombra, ahonnan látni lehetett Magyarországot, illetve azt a szögesdróttal megerősített határt, amely attól elrekesztette őket.

Egyfajta átokként éltem meg azt a határt, amit onnan a dombról láttam, mikor fölmentem sétáltatni a kutyát

– mondta erről. Családjával több alkalommal is próbáltak áttelepülni a Romániából a Szombathely környékére szakadt anyai nagyszülők után, de erre egyszer sem kaptak engedélyt. Így a Magyarországon élő rokonokat csak kétévente tudták meglátogatni – „egy évig készültünk rá, egy évig meg emlékeztünk, milyen is volt” –, a látogatásokat követő gyötrő elválások kiskorának fontos alapélményei, ahogy az is mélyen beléivódott, hogy anyja rendre végigsírta a Szombathelytől Nagymuzsalyig tartó egynapos hazautat. A gyerekkorát mindemellett gyönyörűségesnek élte meg, és bár már évtizedek óta Magyarországon él, máig Nagymuzsalyra tekint otthonaként. 2015-ben, már a Nemzeti igazgatójaként, így nyilatkozott erről: „Feleségemmel összeszámoltuk, hogy tizenhárom év alatt kilencszer költöztünk így kapitálisan – azért az valami. És nem tudom, hogy hol lesz a vége a dolognak. De az biztos, hogy van egy hely a világon, ahol én otthon érzem magam és az Nagymuzsaly.”

Már tinédzserként elhatározta, hogy felnőttként rendező szeretne lenni. Először mégis az Ungvári Egyetemen szerez bölcsészdiplomát 1985-ben, viszont még ugyanebben az évben próbát akart tenni a budapesti színművészetin is, ám lekéste a felvételit. Egy határon túli magyaroknak szánt program keretében még így is bejuthatott volna az induló osztályba, de a szovjet nagykövetségen mereven elutasították tartózkodási kérelmét. „Sosem felejtem el azt a hazautat. Mélypont. Sötétség” – emlékezett vissza a kudarcra, később viszont már sorszerű iránymutatásként gondolt arra, ami történt, ugyanis szerinte sokkal többet kapott attól, hogy végül Kijevben végezte el a rendező szakot (színművészeti tanulmányai megkezdése előtt még két évet tanított nagymuzsalyi középiskolában, ahol a magyarórák mellett boksz- és fociedzéseket is tartott a gyerekeknek).

A szovjet birodalom sokszínű színházi felfogásaihoz hozzáférést nyújtó kijevi években gyökerezik sajátos színházi nyelvének kialakulása, mely szembehelyezkedik az akkoriban Budapesten is uralkodó naturalista-realista színházi hagyományokkal és a polgári színház esztétikájával. Ennek a később költőiként aposztrofált színháznak lényegi eleme, hogy nem illusztrál, nem ábrázol, „hanem önálló egységként működő világot teremt a színpadon, mely elemelkedik a mindennapoktól,  s ezáltal alkalmassá válik arra, hogy nézőként egy másik világban a sajátunkra ismerhessünk, egy addig ismeretlen nézőpontból tekinthessünk önmagunkra.”

Kovács Tamás / MTI Vidnyánszky Attila A Gulag virágai című előadás próbáján a Nemzeti Színházban 2016. november 9-én.

Színház a semmiből

Bár lett volna rá lehetősége, hogy Kijevben, egy számára otthonos kulturális közegben kezdje pályáját, de végül ez is másképp alakult: először a kijevi egyetem rektora, majd helyi politikusok keresték fel egy kárpátaljai magyar színház ötletével.

„A 170 ezres magyarság nem volt komoly politikai tényező, velünk akarta hát demonstrálni a szovjet állam, hogy lám-lám, milyen előzékenyen viszonyulunk a kisebbségekhez. Hogy ne rajtam múljon a siker, beleálltam ebbe a folyamatba, mely később az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház megalakulásához vezetett. Ezzel együtt féltem, mert azt hittem, hogy egy ilyen kis létszámú közösségben nem adódik annyi tehetség, amennyiből létrehozható egy professzionális társulat. (…) Mégis nyakamba vettem a vidéket, és másfél hónapig jártam Kárpátalja falvait, hogy magyar színészosztályt toborozzak” – idézte fel a színház megalapításának 30. évfordulóján. A toborzás során ismerte meg a beregszászi csapat későbbi tagjait, Trill Zsoltot, Szűcs Nellit, Varga Józsefet, illetve Tóth Lászlót. Az 1989-ben induló színészosztály az ukrán és a magyar kormány megegyezése nyomán a négyéves képzésből három szemesztert a budapesti színművészetin tanulhatott. Erről Vidnyánszky később úgy nyilatkozott, hogy nagyon hálás: elmondása szerint az akkori rektor, Babarczy László készségesen segített, és sokat adott nekik, hogy olyan remek tanároktól tanulhattak, mint Szinetár Miklós (utóbbi később az Operába is hívta, segítve pályáját).

Végül 1992-ben alapították meg a beregszászi társulatot, ahol sokáig lehetetlen körülmények között csináltak színházat: 8-10 fokos színházban játszottak, egy olyan épületben, aminek hiányzott egy fala, a színészek gyakran az öltözőben aludtak, és volt, hogy egy pajtában vagy a szabad ég alatt léptek fel. „Mikor feladtuk volna, mindig jött valami visszaigazolás” – emlékezett vissza erre az időszakra, és valóban: a mostoha feltételek ellenére bekerültek a nemzetközi fesztivál-vérkeringésbe, és Magyarországról is felfigyeltek rájuk. Fővárosi és vidéki színházak egy-egy előadásuk bevételét ajánlják fel számukra, 1999-től pedig rendezni is hívják Vidnyánszkyt Budapestre.

Olyan dimenziókat tud megnyitni egészen váratlanul a színpadon, ami engem nagyon megfog. Ez másfajta színház a hazai hagyományokhoz képest: több benne az érzelem, a zene és a vizualitás

– mondta róla az akkoriban a Bárka Színháznál dolgozó Bérczes László rendező-dramaturg, aki ugyanakkor jellemzésében hozzáteszi, hogy Vidnyánszky idegen „ebben a városi értelmiségi közegben, ahova a szakmájának jó része tartozik, nem is mozog benne jól. És ezt tudja ő is.”

Vidnyánszky ezekben az években színre vitt darabokat a régi Nemzeti Színházban, a Pesti Magyar Színházban, illetve az Új Színházban is, melynek akkori vezetőjével, Márta Istvánnal közösen már 2002-ben pályáztak a Nemzeti Színház élére. Ebben a felállásban Vidnyánszky lett volna a művészeti igazgató, ám a pályázaton nem ők, hanem Jordán Tamás győzött. A döntést kifejezetten fájdalmasan élte meg.

Konszenzus volt a minisztérium és a színházi maffia részéről, hogy ki kapja a Nemzetit

– értékelte ezt később, és a szakmába betóduló tehetségtelen és link emberekről panaszkodott, valamint arról, hogy föl kellene adnia a függetlenségét ahhoz, hogy „teret nyerhessen ebben a közegben”. A „színházi maffiával” és „baloldali ízlésterrorral” kapcsolatos gondolatok maradandóan beépültek világnézetébe, az SZFE elfoglalása kapcsán és azóta is gyakran nyilatkozik, hogy milyen „gyilkos, fojtó diktatúra” uralkodik a kultúra területén, és ennek szerinte korábban a Színművészeti is az egyik bázisa volt, amíg ők fel nem szabadították.

Farkas Norbert / 24.hu Vidnyánszky Attila Kiskőrösön, a Petőfi Sándor téren 2023. március 15-én.

A debreceni évek

2004-től a már említett Szinetár Miklós a Magyar Állami Operaház főrendezőjének kérte fel, ám egy év után felállt a posztról a pénzügyi elvonások miatt. Ezt követően lett a Debreceni Csokonai Színház igazgatója, amivel egy meghatározó, hétéves korszak kezdődött a pályáján. A debreceni években kijutott neki a finanszírozási nehézségekből és a szakmai sikerekből is, a beszámolók alapján mégis úgy érezte, saját előadásait nem ismerik el méltóképp. A Csokonaiba hozta magával a beregszászi csapat egy részét, ottani előadásaikat felvette a repertoárba, külföldi rendezőket is meghívott, és a társulatot is rendre vitte külföldre. Egy korábbi munkatársa szerint viszont éppen az nem sikerült neki igazán, amit Beregszászon megcsinált: a társulatépítés.

A Magyar Narancs 2013-as portréja szerint Vidnyánszky Debrecenben került közel a későbbi Fidesz-kormány befolyásos politikusaihoz, így Kósa Lajoshoz és Halász Jánoshoz, később pedig L. Simon Lászlóhoz is. Amikor 2012-ben családjával együtt letette az állampolgári esküt, a ceremóniát Kósa vezette. Az általa igazgatott debreceni színházban 2008-ban ült össze először az a jobboldali vezetésű városokban kinevezett színigazgatókból álló kör, melyből megalakult a Magyar Teátrumi Társaság. Ennek apropóját a szocialisták által bevezetett színházi törvény elleni tiltakozás nyújtotta, de az érdek-képviseleti szervezet máig aktív, és azóta is Vidnyánszky az elnöke.

Mondom neki, hogy nézd már meg, kik ülnek a Teátrumi Társaságban! Sok-sok sértett-sértődött, a pályájukat kiszorultként megélő emberek. Erre ő azt mondja: gyere, lépj be, akkor ez majd változik. Én meg azt mondom: nem lépek be sehová. És ennyiben maradunk

– idézte fel a köztük zajló párbeszédet Bérczes László.

A magyar színházi közeggel kapcsolatos frusztrációi látványos jele, hogy amikor a 2011-es Pécsi Országos Színházi Találkozó szakmai beszélgetésén kritizálták a Mesés férfiak szárnyakkal című előadását, Vidnyánszky feldöntött egy széket, és kiviharzott a teremből, sőt Pécsről is. Még a díjkiosztóra sem ment el, sem ő, sem a társulata, pedig végül díjazták a „különleges látványvilágáért, a színházi eszközök komplex használatáért”.

Azt is egyre inkább sérelmezte akkoriban, hogy nem hívják tanítani a Színművészetire. „Hét évig tanítottam Kijevben, és akkor valahogy úgy gondoltam, hogy ebből majd következik, hogy itt tanítok Budapesten. De ez úgy nem jött” – mondta erről. A rektori feladatokat akkoriban ellátó Ascher Tamás úgy nyilatkozott visszatekintve: kvalitásai alapján Vidnyánszky abszolút méltó lenne egy osztály vezetésére, és ő azon is volt rektorként, hogy a tanárok hívják meg Vidnyánszkyt különböző kurzusokra, amiknek egy részét meg is tartotta. Emellett egy munkaközösségbe is invitálták, ahol vidéki igazgatók a pestiekkel együtt díjazták volna a vizsgaelőadásokat, de erre sem ért rá.

Ott vagytok ti, mi meg itt vagyunk

A 2010-es fideszes hatalomátvétel után egyre nagyobb szerep jutott neki a kultúrpolitikában és a finanszírozási pénzek elosztásában. Ezzel együtt pedig visszatérő elem volt a megosztó retorika részéről: „Túlságosan hosszú ideig volt elnyomva az egyik oldal, illetve aránytalanul kivételezett helyzetben volt a másik. Érthető, hogy nehéz lemondani a privilégiumokról a másik javára. Az inga átleng a másik irányba – most ezt éljük meg” – mondta, bár hozzátette, természetesen ő úgy gondolja, hogy érdemes volna megmaradni a szakmaiság talaján, ám ehhez a másik oldalnak is partnernek kellene lennie. Hasonló szellemben nyilatkozott egy NKA-s kuratóriumi jelöltállítási tárgyaláson is, amikor egy asztal köré ültek a színházi szakma különböző szervezetei.

Attila az asztalra helyezte karját, az asztalt két képzeletbeli térfélre osztotta, majd így szólt: »Ott vagytok ti, mi meg itt vagyunk. Örüljetek, ha egy jelöltet is állíthattok.« (…) Mi akkor ott köpni, nyelni nem tudtunk. Ketté volt osztva a szakma, nem tehettünk ellene semmit

– idézte fel az esetet Schilling Árpád 2013-ban.

Vidnyánszky már egy 2010-es interjúban elmondta, informális keretek között régóta beszélgetnek arról, hogy ő válthatná Alföldi Róbertet a Nemzeti Színház élén, és szívesen el is vállalná a feladatot. Szerinte bármennyire is próbálja a szakma elhitetni, hogy ez a színház csak egy az összes többi színház között, ez nem igaz. „Ez a Nemzeti Színház. Másnak kell lennie, mint az összes többi színháznak” – mondta, majd élesen kritizálta a szerinte öncélú meztelenkedést és trágárkodást, illetve azzal vádolta Alföldit, hogy az általa rendezett János vitéz komor lezárásával meghamisította Petőfi lényegi mondanivalóját, ami megengedhetetlen, nem igazolható a művészi szabadság eszményével.

Pár évvel később valóra vált a vágya, amikor heves viták és tüntetések közepette őt nevezték ki a Nemzeti Színház vezetőjének. A harminchét színészből tizennyolcan maradtak a társulatban, hozzájuk csatlakoztak a debreceni színházból régi kárpátaljai színészei. Harcias nyilatkozatai ellenére fél szívvel tett gesztusokat is „a másik oldal” irányába. Nyilvánosan beszélt például arról, hogy a viharos kinevezési időszakban sok buta mondat hagyta el a száját és sok hibát követett el, de hozzátette, hogy a konfliktusok és „döccenők” átvészeléséhez az a hite adott erőt neki, hogy itt egy más, spirituálisabb színház kell működjön „nemzeti” címszó alatt. Hívta rendezni Aschert, Zsámbéki Gábort és Székely Gábort is. Ascher a Telexnek később felidézte, hogy Eperjes Károlyon keresztül érkezett tőle „egy királyi üzenet”, pedig szerinte ha Vidnyánszky komolyan gondolta volna, hogy számít a munkájukra, nem csak propagandafogásnak használná őket, „akkor legalább tíz percet szánnia kellett volna személyes beszélgetésre, esetleg megnéznie valamelyik előadásomat, és egy szót szólni róla.”

A Nemzeti Színház bevétele jelentősen csökkent a Vidnyánszky-érában, amit ebben a bő három évvel ezelőtti cikkünkben elemeztük részletesen: nemcsak az Alföldi-időszakhoz képest estek vissza a bevételek, de 2018-ban a méretben a Nemzetivel alig összehasonlítható, aprócska Radnóti Színház 30 százalékkal több jegybevételt mutatott fel, mint a Vidnyánszky vezette teátrum. Ugyanabban az évben csupán minden második néző fizetett a nagyszínpad előadásaiért, a többi helyet ingyenjegyekkel töltötték fel, ami országos összehasonlításban is kiugróan rossz arány. A színház az ezt firtató észrevételekre közleményben úgy reagált, hogy a nézőszám miatt kialakult „támadás” oka nyilvánvalóan az, „hogy a Nemzeti Színház a nemzet színházává vált. Azonban semmilyen támadás nem riaszt el bennünket – sőt, megerősít – az utunktól: továbbra is a magyar kultúra és a magyar hagyományok megújító ápolásán fogunk dolgozni”.

A bevételi eredmények elmaradása természetesen nem ingatták meg Vidnyánszky igazgatói székét, akit érdemi pályáztatás nélkül neveztek ki újra 2018-ban, majd 2023 tavaszán is újabb öt évre. Emellett a Nemzeti volt a színházi tao 2019-es eltörlésének egyik nagy nyertese is – nagy vesztese pedig az egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülő független színházi szcéna, amely az idén szinte már alig kapott támogatást az államtól, míg a Vidnyánszky által megálmodott Színházi Olimpia megrendezésére több mint hatmilliárd forintot ítéltek meg.

Kallos Bea / MTI

Másik hangvétel, másik gerinc

A Nemzeti Színház igazgatói széke csak egyetlen komponense annak a diadalmenetnek, amelynek során Vidnyánszky a legnagyobb hatalmú színházi emberré a NER elmúlt tizenhárom évében. Emellett a Vidnyánszky elnökölte Teátrumi Társaság fenntartóként bevásárolta magát a sokáig a színházi élet nagy, éves seregszemléjeként működő POSZT-ba, amivel arra is jogot szerzett, hogy beleszóljon az előadásokat összeállító előválogatók és a díjakat osztó zsűri összetételébe. Ez konfliktusokhoz és összeférhetetlenségi botrányhoz is vezetett, melyek nyomán a POSZT először jelentőségét vesztette, majd a járványidőszakban meg is szűnt.

Vidnyánszky meghódította a színházi képzést is: Kaposváron 2011-ben lett tanszékvezető (az utóbbi években már csak rektori megbízott). Az érdekében és általa véghez vitt átalakításokat már ott is komoly konfliktusok övezték, de ennél is viharosabbra sikerült az SZFE átvétele, amit a modellváltásra hivatkozva hajtottak végre, és ahol ő lett az egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumi elnöke. Egyik első döntésük az egyetemi autonómia fölszámolása volt, ami miatt hónapokig tartó tiltakozás és blokád indult, amely végül a tanárok és a diákok tömeges távozásával végződött. A váltást követően Vidnyánszky nemcsak a kuratórium elnöke, de osztályfőnök is lett az SZFE-n.

Visszatekintve is teljesen igazoltnak látta az egyetem átvételét: „A hisztéria amiatt volt, mert az egyik utolsó bázisukat foglaltuk el. (…) Akik innen kikerülnek, másik hangnemet és másik gerincet fognak képviselni” – nyilatkozta évvel ezelőtt, hozzátéve, hogy az intézményben „janicsárképzés” folyt az átalakítások előtt. A sarkos kijelentésektől az SZFE mostani hallgatói elhatárolódtak, és azt írták: elutasítják „a művészettel foglalkozó diákok politikai alapon történő megbélyegzését”, mert az efféle kijelentések csak fokozzák azt a feszültséget, amely „a színházi és filmes szakmában kialakult az elmúlt években”. Vidnyánszky erre örömét fejezte ki, mert szerinte a hallgatók nyílt tiltakozása jelzi az előrelépést az SZFE korábbi állapotához képest. Szerinte a korábbi elhatárolódások hiányából az következik, hogy a régi SZFE-n vagy féltek a diákok, vagy mindenki ugyanarra gondolt – és mindkét lehetőség rémisztő.

Hiába sikerült tehát a teljes térfoglalás, számos jel mutat arra, hogy Vidnyánszky – bírálói szerint sértődéstől hajtott – kultúrharcos hevülete nem csökkent. Ezt olyan apró gesztusok is jelzik, mint amikor igazgatóként a nyáron még azt is visszautasította, hogy a Nemzeti Színház egyik előadását a Színikritikusok díjára jelöljék. Ugyanis szakmaiatlannak és politikailag motiváltnak (nyilván a sokat emlegetett „színházi maffia” kiszolgálójának) tartja a díjakat osztó szervezet eljárását.

Nagyon sokszor éltem meg azt, hogy amiatt, mert mást gondolok a világról, más a hitem, az én szakmai kvalitásomat kérdőjelezik meg, vagy egy-egy előadásom minőségét kezdik alulbecsülni. Jó lenne, ha egy olyan világ volna, amikor mindezen túl azért tudnánk egymás előadásai, teljesítményei iránt rajongani

mondta tíz évvel ezelőtt, de kétséges, hogy ez a szekértáborokon átívelő vágya valaha beteljesül-e, már csak a saját, megosztó gesztusai miatt is.

Rendezői tehetségét még bírálói sem kérdőjelezték meg, de pozícióhalmozását gyakran bírálták az utóbbi években. Egykori tanára és munkatársa, Szinetár Miklós nyilatkozta róla az SZFE-botrány idején, hogy aki ennyi állást tölt be egyszerre, miközben nagyon sok előadást is rendez, az megkérdőjelezi, hogy betölti-e azokat a hivatalokat rendesen. „Azért nem értem a viselkedését, mert az a Vidnyánszky, akit én ismerek, tehetséges művész, ráadásul tényleg szeretetre méltó ember.” Jordán Tamás pedig a „mai színházi élet pápájának” titulálta őt, aki saját magát nevezte ki, és a hatalom szentesítette.

Az még bizonytalan, hogy a Nemzetiben történt baleset kivizsgálása után mi lesz Vidnyánszky Attila sorsa, de még ha az igazgatói posztról való lemondását elfogadják is, a magyar kulturális élet egyik nagy befolyású alakítója maradhat.

A rendszerről mindenesetre sokat elmond, hogy amíg L. Simon Lászlót a World Press Photo kiállítás néhány, melegeket ábrázoló képe miatt villámgyorsan kirúgták a Nemzeti Múzeum éléről, most Csák János kivár, sőt a kormányzat kulturális holdudvarának erős emberei egymással versengve kérik Vidnyánszky maradását.

The post Bár igazgató sem akart lenni, akár lemondása után is a színházi élet ura maradhat Vidnyánszky Attila first appeared on 24.hu.

Visited 1 times, 1 visit(s) today
Loading RSS Feed

Loading RSS Feed