Kaisz Szaíd nem nagyon hagyott kétséget afelől, hogy mi a választás egyetlen lehetséges kimenetele: fő ellenfelét, Ayachi Zammelt már a voksolás előtt letartóztatták, sőt, rögtön el is ítélték, méghozzá 14 év börtönre. Ő egyébként a legnépszerűbb ellenzéki jelöltként végül 7 százalékot ért el, szemben Szaíd 90 százalékával. Az „észak-koreai eredményben” azonban nemcsak az elnyomás játszott szerepet, hanem az is, hogy az ellenzék nagyrészt bojkottálta a választást. Igaz, ennek az oka megint csak az egyenlőtlen versenyfeltételekben keresendő. Zammelé ráadásul nem az első eset,
Végül a regnáló elnök által befolyásolt választási bizottság három jelöltet engedett rajthoz állni. A többieket vagy diszkvalifikálták, vagy börtönbe is zárták. Zammelt szeptember elején vették őrizetbe, a hónap végére pedig már meg is született az ítélet, így csupán egyetlen ellenzéki induló maradt szabadlábon, ráadásul nem is a legesélyesebb. Mindezek után az ellenzéki pártok sorra szólították fel híveiket a bojkottra.
A szavazás napján komolyabb atrocitás már nem történt, hiszen ilyen előzmények mellett nem is volt rá szükség. Szaíd 90 százalékos győzelmet aratott, ám a szavazási hajlandóság nem érte el a 30 százalékot. Ez volt a legalacsonyabb részvételi arány az arab tavasz 2011-es győzelme óta. A választáson külföldi megfigyelők nem voltak jelen, és a kormány a tunéziai civileket is eltiltotta a részvételtől.
Chedly Ben Ibrahim / NurPhoto / NurPhoto / AFP Kaisz Szaíd támogatói ünnepelnek a tunéziai elnökválasztás napján Tuniszban, 2024. október 6-án.
De kicsoda Kaisz Szaíd, hogyan lett kvázi-diktátor, és mi kellett ahhoz, hogy Tunézia az arab tavasz egyetlen látszólagos sikertörténetéből ide jusson?
Oszmán tartományból turistaparadicsom
A szinte kizárólag berber arabok által lakott, muszlim vallású Tunézia a középkorban a különböző kalifátusok, a 16. századtól pedig az Oszmán Birodalom része volt. Az újkorban jelentős autonómiát élvező ottomán tartomány, úgynevezett bejlik lett. A 19. század végére azonban Isztambul úgy meggyengült, hogy nem tudta ellenőrizni az amúgy is régóta önjáró észak-afrikai tartományait. Így 1881-ben a franciák Algéria után Tunéziát is elragadták a törököktől. Az országot protektorátussá nyilvánították, de az élén meghagyták a korábban névleg a szultánok által kinevezett, valójában szinte szuverén uralkodót, azaz a bejt. Ez a helyzet az 1950-es évekig fenn is maradt.
A második világháború alatt Tunézia előbb a vichy rezsim, majd De Gaulle ellenállóinak kezére került. A háború után utóbbiak elmozdították a helyéről a bejt, mivel kollaborált a tengelyhatalmakkal. Azonban az uralkodó népszerű volt, így az esemény feltüzelte a függetlenségi érzést. Ezt látva emigrációjából visszatért az országba a független Tunézia későbbi alapító atyja, Habib Burgiba. Ő volt a vezetője annak a fiatal tunéziai csoportnak, amely elszakadt a nemzeti mozgalmat sokáig domináló alkotmánypárti szerveződéstől. Az idősebbek alkotta csoport kevésbé volt a gyors és radikális változások híve, Burgibáék azonban a függetlenség azonnali kivívását tűzték ki célul, és 1945-ben úgy érezték, ennek végre eljött az ideje.
Getty Images Habib Burgiba
A Neo-Destournak nevezett párt tárgyalások, valamint hol erőszakosabb, hol békésebb tüntetések útján érte el, hogy Tunézia 1955-ben autonómiát, majd 1956-ban függetlenséget kapjon. Ennek következtében és ezzel párhuzamosan, a Neo-Destour lett a függetlenségi mozgalom vezető ereje, az ország legnépszerűbb pártja, amely az 1956-ban tartott választást elsöprő többséggel nyerte meg. Burgiba miniszterelnökként a következő esztendőben félreállította a bejt, kikiáltotta a köztársaságot, saját magát elnökké választatta, majd a nekilátott a pártállam felépítésének. Az immár diktátori hatalommal rendelkező vezető – egyfajta „tunéziai Atatürkként” – hozzálátott a feudális viszonyok felszámolásához, egyenjogúsította a nőket, visszaszorította az iszlámot, és nagyarányú gazdasági és infrastrukturális fejlesztésekben kezdett. A 60-as évektől kezdett kialakulni az országot ma is jellemző turizmus iparága, a 70-es években pedig olajat is találtak az ország területén, ráadásul a kormány sikeresen vonzotta be a nemzetközi tőkét. Mindkettő sok pénzt hozott az országnak, amit Burgiba hatékonyan használt fel.
Az elégedetlenség nyomán és az iráni forradalom sikereiből merítve megalakult az iszlamista Ennahda Mozgalom, amely a rezsim legfőbb (illegális) ellenzékévé vált. A fokozódó problémákra válaszul 1987-ben palotaforradalom tört ki: a betegeskedő, idős, ágyhoz kötött Burgibát orvosai cselekvésképtelennek nyilvánították, a hadsereg pedig őrizetbe vette. A miniszterelnök bejelentette, hogy átveszi a hatalmat – ekkor kezdődött Zine El Abidine Ben Ali uralma, amely egészen az arab tavaszig tartott.
Ben Ali eleinte reformokat vezetett be, például legalizálta az Ennahdát, és több iszlamistát is kiengedett a börtönből. Amikor azonban az első szabad választáson ezek az erők túl jó eredményt értek el, az elnök ismét betiltotta a mozgalmat. A 90-es évek végére így Tunézia újra elnyomó diktatúra lett, miközben a gazdaság Ben Ali liberális reformjai (például a privatizáció) hatására fejlődött, ez pedig sokáig szőnyeg alá söpörte az elnyomás miatti elégedetlenséget. Annál is inkább, hiszen ekkoriban Tunézia külpolitikája is kiegyensúlyozottnak számított, többek között gyakran közvetítettek az izraeli-palesztin konfliktusban. Az ország sokáig a stabiltás szigetének számított a forrongó Közel-Keleten – végül mégis innen indult ki az arab tavasz néven ismert eseménysor.
Ahol az arab tavasz nem fordult télbe
2010 decemberében egy Mohamed Bouazizi nevű zöldségárustól bevonták az árusítási engedélyét, és a hivatalnok még meg is pofozta. Bouazizi annyira felháborítónak és megalázónak érezte ezt a bánásmódot – főleg, mivel egy nőtől szenvedte el –, hogy tiltakozásképpen felgyújtotta magát. Tette szó szerint szikraként hatott, ugyanis lángra lobbantotta a rezsimmel szembeni elégedetlenséget. Hiába volt ugyanis relatíve magas az életszínvonal és fejlett a gazdaság Tunéziában, a munkanélküliség és az infláció a 2000-es években is magas maradt. A fejlődésből pedig sokan, főleg az ország déli, sivatagos vidékein, nem igazán részesültek. Minderre pedig a 2008-as gazdasági világválság rátett még egy lapáttal, a korrupcióról és elnyomásról nem is beszélve. Ráadásul ekkoriban kerültek nyilvánosságra a Wikileaksen a tunéziai politikai elit korrupt üzelmeit taglaló iratok. Adott volt tehát a forrongó közhangulat, amit a felháborító haláleset azonnal lángra is lobbantott.
Ezek eleinte az önelégetést végrehajtó árus sorsa miatti spontán tüntetések voltak, ám hamar felszínre kerültek az előbb említett sérelmek is. Mivel a rendőrség könnygázzal és erőszakkal oszlatta a tömeget, a békés tiltakozás hamarosan zavargásba ment át. A lázadás egész Tunéziára kiterjedt, a követelések között pedig megjelent Ben Ali lemondtatása is. Bár az eseménysor a tunéziai forradalom nevet viseli, és valóban volt több mint 300 halálos áldozata, inkább nevezhető a rendőrség által erőszakkal kezelt, néhol zavargásba átforduló tüntetéshullámnak, mint valódi forradalomnak. Tüntetésnek azonban igen kitartó volt, ami meg is hozta a gyümölcsét: bár Ben Ali eleinte csupán reformokat, majd új választást ígért, 2011 januárjában végül elmenekült az országból (Szaúd-Arábiában kapott menedéket, és itt is halt meg 2019-ben).
AFP Tüntetés a fővárostól, Tunisztól 265 km-re fekvő Sidi Bouzidban 2010. december 23-án, miután Mohamed Bouazizi zöldségárustól bevonták az árusítási engedélyét, és a hivatalnok még meg is pofozta őt.
Tunéziában ideiglenes nemzeti egységkormány alakult, majd új elnököt választottak, aki rendeleti úton felszámolta a diktatúra „kellékeit”, a cenzúrától a titkosrendőrségig. 2011-ben emellett nemzetgyűlési választást is tartottak. Ezt a fentebb említett iszlamista Ennahda nyerte meg. Sokak meglepetésére azonban ők betartották a szekuláris és demokratikus játékszabályokat. 2014-ban már a „burgibisták”, azaz a forradalom előtti rezsim hívei kerekedtek felül, de kormányzásuk a szekularizmusra helyezte a hangsúlyt, azaz nem akarták restaurálni Ben Ali uralmát. Ugyanebben az évben Beji Caid Essebsit választották az ország elnökévé, aki Burgiba alatt külügyminiszterként, Ben Ali éveiben pedig házelnökként szolgált. Mégsem történt visszarendeződés, az ország pedig tovább haladt a demokratizálódás útján.
Essebsi azonban 2019-ben, még a hivatali ideje lejárta előtt elhunyt. És ekkor lépett a színre Szaíd.
A jogászprofesszor, aki felszámolta a jogállamot
Kaisz Szaíd 1958-ban született Tunéziában, értelmiségi, középosztálybeli családban. Alkotmányjogot tanult, majd a 80-as években az Arab Ligánál kezdett el dolgozni jogi szakértőként. Később több egyetemen is tanított, illetve 2014-ben felkérték, hogy vegyen részt az új alkotmány megszövegezésében. Közvetlen politikai szerepet azonban sem Ben Ali, sem a forradalom idején nem vállalt. Talán éppen emiatt volt oly sokak számára vonzó opció, amikor 2019-ben bejelentette, hogy elindul Essebsi megüresedett székéért.
Szaíd a politikai rendszer reformját és a korrupció visszaszorítását ígérte, illetve azt, hogy megerősíti a jogállamiságot, vagyis az állam be fogja tartani és tartatni az alkotmányt. Emellett a közvetlen demokrácia egyes elemeinek, például a képviselők visszahívhatóságának bevezetését is ígérte. A társadalmi és vallási kérdésekben konzervatív álláspontot foglalt el, és erősen Izrael-ellenes retorikát vitt. Programja és stílusa széles körben népszerűvé tette: az iszlamisták ugyanúgy támogatták, mint a baloldal, illetve képes volt a fiatal szavazók népes tömegét is bevonzani. Így végül ő nyerte a választást.
Yassine Gaidi / ANADOLU AGENCY / Anadolu / AFP Kaisz Szaíd
Szaíd beiktatása után azonban nem tudott stabil többséget szerezni a törvényhozásban, és ez jelentősen megkötötte a kezét a félprezidenciális tunéziai rendszerben. Ez nemcsak azért volt konfliktusforrás, mert így nem tudta beváltani a hozzá fűzött összes reményt, hanem azért is, mert az addig már létező problémákra rárakódott a Covid-világjárvány, majd az azt követő gazdasági recesszió is. Tunézia már 2021 januárjában a legmagasabb afrikai halálozási arányt produkálta, ráadásul nőtt a munkanélküliség is, a gazdaság pedig visszaesett. Nem kellett sok hozzá, és – 2011 óta először – tömegek lepték el a tunéziai városok utcáit. A tüntetők sokszor erőszakosan léptek fel; gyújtogattak és fosztogattak, amire persze a rendőrség is erőszakkal felelt. Az eseménysor kezdett hasonlítani a 2010–11-es forradalomra, a végkimenetele azonban ellentétes lett.
Szaídnak ugyanis két ütőkártya is volt a kezében.
Mivel a Covid miatt amúgy is kézenfekvő volt a kijárási tilalom bevezetése, így a tunéziai elnök jelentős arcvesztés vagy nemzetközi bírálat nélkül tilthatta be az ellenzéki demonstrációkat.
A másik fontos tényező az volt, hogy a tiltakozás inkább a politikai elittel szembeni, annak tehetetlenségére irányuló dühöt tükrözte. Maga Szaíd relatíve népszerű volt még ekkor is.
Az elnök mindennek tudatában radikális lépéssel, egyfajta előremeneküléssel tett pontot a 2021 januárja óta zajló tiltakozási hullám végére. Először is menesztette a népszerűtlen kormányt és a miniszterelnököt – viszont nem nevezett ki másikat, hanem bejelentette, hogy mostantól ő látja el a kormányfői tisztséget is. Ezzel gyakorlatilag önhatalmúlag egy elnöki rendszert hozott létre. Emellett feloszlatta a parlamentet is, annak épületét pedig a hadsereggel záratta le. Mivel a hadsereg az elnöki gárda mellé ált, így a puccs sikeres és vértelen volt. Bár előfordultak ellentüntetések, a többség egyetértett a döntéssel, mert az emberek megelégelték a tehetetlen politikai vezetést. Sőt, ezúttal Szaíd mellett vonultak az utcára. Csakhogy az elnök hónapról hónapra meghosszabbította az elvileg ideiglenesen kialakított rendszert, míg végül 2021 őszén bejelentette, hogy a következő választásig fennmarad a szisztéma, ő pedig rendeletekkel fog kormányozni.
FETHI BELAID / AFP A 2021. július 25-én bevezetett rendkívüli állapot meghosszabbítása ellen tiltakoznak Tuniszban 2021. szeptember 18-án.
Ez kiváltotta a nemzetközi közvélemény, a tunéziai emberjogi szervezetek, illetve az átlagemberek haragját, ám ekkor már késő volt: a jogállamiság megvédésének ígéretével hatalomra jutó alkotmányjogász bebetonozta magát a hatalomba. Mégpedig egy olyan hatalomba, amellyel csak Ben Ali vagy Burgiba rendelkezett.
2022-ben Szaíd felszámolta a bíróságok függetlenségét, majd – a hatalomkoncentráció csúcsaként – új alkotmányt fogadtatott el. Ezt népszavazáson erősítette meg, amelyen – amint az hasonló esetekben általános – 90 százalékkal nyertek az igenek. Az új alaptörvény kodifikálta az elnöki rendszert, háttérbe szorítva a parlamentet. 2022–23 fordulóján törvényhozási választást rendeztek, amit az ellenzék – Szaíd diktatórikus intézkedéseire hivatkozva – bojkottált. Emiatt az elnököt támogató, az önpuccs dátumára utaló, Július Huszonötödike Mozgalom nyerte szinte az összes mandátumot.
Így érkezett meg Tunézia a jelenbe, és a 2024. októberi választásokon Szaíd ismét megerősíthette a saját egyeduralmát.
Szabadság és kenyér nélkül
Ahogyan a cikk elején említettük, az ellenzék az idei voksolást is bojkottálta, a részvétel pedig – részben emiatt, részben az össznépi kiábrándultság miatt – nagyon alacsony volt. Az elnök úgy nyert 90 százalékkal, hogy nem is igazán kampányolt, miközben a kritikusait börtönnel hallgattatta el. Kampánybeszédei ráadásul nem a konszolidáció irányába mutattak.
Meg fogjuk tisztítani az országot a korruptaktól és a cselszövőktől
– mondta például a választás éjszakáján.
Bármit megtesz, hogy hatalomban maradjon: megosztja a tunéziaiakat, börtönbe veti, vád alá helyezi őket
– értékelte a helyzetet egy civil választási megfigyelő.
Ma már egyre többen nevezik puccsnak a 2021-es eseményeket. Ők mélységesen csalódtak Szaídban, aki alatt a rendőrség ismét büntetlenül léphet fel az ellenzékkel szemben, a szólás- és a sajtószabadságot erőteljesen korlátozzák, a parlament szerepe pedig – a választásokkal együtt – kiüresedett. Ráadásul a gazdaság sem tért magához a Covid okozta sokkból. Tunéziában több alapvető élelmiszer is hiánycikknek számít.
Nem tett lényegében semmit. Becsapott minket, és elárulta a nép akaratát
– mondta a fentebb idézett aktivista az elnökről.
Fethi Belaid / AFP Kaisz Szaíd tunéziai elnök leteszi a hivatali esküjét 2024. október 21-én.
Egyébként az általa képviselt civil szervezetet sem engedték a szavazás közelébe. Hiába beszélt arról a kormány, hogy több száz szavazatszámláló és megfigyelő felügyeli majd az eseményt, azt ők döntötték el, kiket engednek oda az urnákhoz. A választást a média sem felügyelhette, hiszen egy 2022-es – elvileg a dezinformációt tiltó – rendelkezés értelmében több száz újságírót vetettek börtönbe, és több lapot is ellehetetlenítettek. Így aztán Tunéziában erős öncenzúra működik: kevés sajtótermék meri bírálni a kormányt.
Már nincsenek ellenzéki hangok, és egyáltalán nincsen dialógus. Jól meg kell fontolnod minden szavadat. Nem tudhatod, mit fognak cenzúrázni, mit mondhatsz el szabadon
– mondta erről egy újságírónő a The New York Timesnak. Az ő cikkeiből korábban a szerkesztő csak kihúzta a kényesebb részeket, most már azonban nem is írhat bizonyos témákban.
Tunézia tehát mára szinte teljesen visszasüllyedt oda, ahonnan 2010-ben elindultak. Az elnök elmozdíthatatlan, semmiféle intézményes kontroll nincs felette. A médiát cenzúrázzák, tüntetni vagy ellenvéleményt megfogalmazni tilos. Az ellenzékiek egy része börtönben van, ám a tunéziaiakat leginkább az aggasztja, hogy a gazdaság romokban, a munkanélküliség az egekben, sokakat a nyomor fenyeget.
Tunézia volt az arab tavasz egyetlen sikertörténete. A legtöbb államban
vagy fennmaradt a diktatúra (például Algériában),
vagy polgárháború tört ki (például Jemenben és Líbiában),
esetleg rövid úton visszatért a diktatórikus kormányzás (például Egyiptomban),
vagy ezek valamilyen kombinációja sújtotta a népet (ennek legeklatánsabb példája Szíria).
Tunéziában azonban évekig úgy tűnt, hogy a modellváltás sikeres lesz. Szabad választásokat tartottak, a média bírálta a kormányt, a szociális média platformjain pedig a polgárok élénk politikai vitákba kezdtek. A gazdasági problémák azonban nem oldódtak meg, és a szabadon választott kormányok tehetetlennek tűntek. Mindez sok tunéziai szemében diszkreditálta a demokrácia intézményét. Ezért fordultak a látszólag megvesztegethetetlen jogászprofesszorhoz, akire teljhatalmat bíztak. Pontosabban arra már nem szavaztak közvetlenül, mégsem tiltakoztak, amikor magához ragadta azt.
Szaíd azonban nemcsak a szabadságot vette el ismét a tunéziai néptől – hiába vált szinte diktátorrá, nem tudta kezelni a romló gazdasági helyzetet. Ha ezen nem változtat, akkor előbb-utóbb neki is szembe kell majd néznie a nép haragjával. Hiszen, ha a népnek nincs kenyere, és a zúgolódásra válaszul a szabadságot is elveszik tőle, az könnyen forradalmi helyzetet teremthet. Kérdés, hogy Szaíd esetében ez mikor jöhet el.
The post „Becsapott minket, és elárulta a nép akaratát” – mégis 90 százalékos eredménnyel maradt államelnök first appeared on 24.hu.
