Benzinnel locsolta fiát a hibbant kutas apa

Ismael az év leghidegebb napján született. Szerda volt, és annak a kevés embernek, aki este nyolckor kint volt az utcán, csak az járt a fejében, hogy minél előbb fedél alá jusson. Az év és talán az egész évtized leghidegebb napja volt. Az apja fuvolán játszott a városi zenekarban, a hivatását tekintve pedig kottákat és partitúrákat másolt különféle együtteseknek. Úgy hírlett, hogy Rampal őt bízta meg a repertoárja legtöbbet játszott mintegy ötven darabja partitúrájának lemásolásával, amiből egy ideig prímán megéltek. Ezt beszélték, de azért a Bibliára senki sem mert volna megesküdni, hogy így van. Amikor Ismael tízéves lett, az apja még mindig fuvolás és kottamásoló volt. Aztán egy nap leültette a fiát magával szemben, és azt mondta, tudnod kell, fiam, hogy a hidegből születtél, és a hideg miatt, amit magaddal hoztál, szegény anyád, az én feleségem tüdőgyulladást kapott, amitől kis híján az égbe költözött. A te hibádból.

– De apa… Hiszen semmiről sem tudhattam.

– Nem kell ahhoz különösebb tudás – mondta az apja azon az ünnepélyes hangon, amitől fontosnak érezte magát –, hogy valaki felelős legyen mások tragédiájáért.

A gyerek egy ideig gondolkodott, már-már sírva töprengett olyan elszántan, hogy hallani lehetett, mint kattognak a kerekek a fejében. Aztán azt mondta, de hát anya nem a hidegtől halt meg, apa.

– Ebben igazad van: nem a hidegtől halt meg. De az is közrejátszott.

– És én már kilencéves voltam, amikor meghalt.

– Kilencéves?

– Tavaly történt.

– Tavaly?

– Igen.

– Akárhogy is, azóta betegeskedett, hogy megszülettél, és végül valamikor meg is halt. És igenis vedd tudomásul, hogy te tehetsz róla.

Egy tízéves gyerek még nem méri fel, hogy az apja elméje lassan elborul. Ő csak végtelen fájdalmat érzett. És sírva fakadt. Az apja meg azt dünnyögte, bizony, így van, te bőgőmasina. Mit szól majd a szomszéd kislány?

– Szólhat, amit akar, nem érdekel.

Ez nem volt igaz: elsüllyedt volna szégyenében, ha a Leo meglátja vagy meghallja, hogy sír.

Attól a beszélgetéstől fogva a családi élet elég mozgalmassá vált. Teltek-múltak a hónapok meg az évek, és egy nap az apja levágta a jobb keze mutatóujját, úgyhogy többé nem tudott fuvolázni, de még partitúrákat másolni sem, az orvosnak pedig kijelentette, hogy azért csinálta, mert már tele volt a töke a munkájával, és pihenni akar. Azt is sejteni engedte, hogy a fia tehet róla, mivel nem tüntette el a késeket a házból. Mielőtt elmegyógyintézetbe vitték volna, ki akarták próbálni, hogy egy egészen más munkakörben nem billen-e helyre a lelki egyensúlya. Egy éles elmének az az ötlete támadt, hogy a benzinkútkezelő nem éppen töprengésre sarkalló munkája lesz a legjobb módja az apa egyensúlyának helyreállítására. Aztán egy nap, amikor Ismael kíváncsian tapasztalta, hogy szőr nő az egész testén, a hangja meg nem engedelmeskedik az akaratának, és váratlanul élesen megbicsaklik, ami miatt irult-pirult, ha a Leo is hallotta, aki napról napra szebb lett, gondolt egyet, és elment a benzinkútra, ahol az apja éppen befejezte egy ütött-kopott és nagyon szomjas Ford feltöltését, amelyik látszólag egy csepp benzint sem akart hagyni másnak, aztán még a töltőpisztollyal a kezében kérdőre vonta a fiát, aki csak a vállát vonogatta, és amikor a gyerek nem szólt egy szót sem, ráförmedt, hogy mi az ördögöt csinálsz te itt ahelyett, hogy az iskolában ülnél.

– Nem az én hibám volt.

– Most meg miről beszélsz?

– Anya haláláról. Meg az ujjaddal történt balesetről.

– Én nem is mondtam, hogy…

– De igen, még mindig ezt mondod. Gyűlölsz engem.

– Na lódulj, hordd el magad!

– Ahogy akarod – mondta a fiú, de nem mozdult.

– Adod itt nekem a nagyokost?

– Apa…

– Azonnal indulj az iskolába, különben lelocsollak benzinnel! Akkor majd a nyakadba szeded a lábadat.

– Apa…

Az apja célba vette a töltőpisztollyal, és a benzinsugarat a fia felé irányította, aki kénytelen volt egy vadonatúj Stromberg mögé menekülni, amelyik éppen akkor állt be a benzinkútra. Ismael hátra sem nézve szaladt el, de amikor késő este hazament, miután szipogva kóborolt a városban, egy nagyon kedves asszony várta, aki megkérdezte, ő lenne-e Ismael, ő pedig igennel felelt. Mire az asszony azt mondta, az a helyzet, hogy az apád…

– Mi van vele?

– Be kellett vinnünk.

– Megbolondult. Akár egy kergebirka.

– Ne légy tiszteletlen. Az apád beteg.

– Az a betegsége, hogy sültbolond. Elevenen akart elégetni.

– Tudjuk. Most már kezelik, és nekünk meg kell beszélnünk valamit.

– Mit?

– Hogy mi legyen veled. Erről kell…

– Hogyhogy mi legyen?

– Hát… Mert nem maradhatsz egyedül.

– Két éve én vásárolok be, és mindennap főzök.

– És honnan van rá pénzed?

– Az apám teszi be a dobozba, amiben korábban a cukrot tartottuk.

– Most viszont elviszünk valahova, ahol mindent készen kapsz.

– Nem akarok börtönbe menni. Az apám az őrült.

– Jaj, dehogyis, kedveském… – nevetett a nagyon kedves asszony. – Szó sincs börtönről. Egy lakásban fogsz lakni más fiúkkal meg egy nevelőtanárral.

– Majd ha megbolondultam, néni kérem.

Még aznap este bemutatták négy közönyös lakótársának meg az Àlex nevű nevelőtanárnak. Rendben?

Kétágyas szobába került.

A másik ágy az egyik közönyös, új lakótársáé volt, akinek Simó volt a neve, és aki – ahogy hamarosan tapasztalta – egész nap olvasott, és láthatóan egy jó óra hosszat észre sem vette, hogy az új fiú a szobatársa lett.

– Szia – köszönt rá Ismael harmadszor is.

Akkor Simó felemelte szemét a könyvből, és nagyon hosszan, némán végigmérte. A vizsgálat végeztével betette a könyvjelzőt a könyvbe, becsukta, és azt felelte, szia.

Másnap Simó elmondta, hogy a szüleit börtönbe csukták mindenféle hamis váddal. Hát veled mi történt?

– Anyám meghalt. A hidegtől halt meg. Már régen.

– Hoppá! És az apád?

*

Napokkal később, amikor az iskolából hazaérve meguzsonnáztak, és úgy tettek, mintha leckét írnának, Ismael megkérdezte Simótól, miért olvasol olyan sokat.

– Mert szeretek olvasni.

– Ez pedig olyan példa, amit mindannyian követhetnétek, nem gondoljátok? – jegyezte meg a nevelőtanár, miközben kirakosgatta a fél hétre való élelmiszercsomagok tartalmát.

– Dögunalmas – jelentette ki egy szőke, már-már albínó fiú, akiről az a helyi pletyka járta, hogy egy illegális pókerpartin csípték fülön. Mert a lakók egyike sem tudta, hogy a többiek pontosan miért vannak ott, Àlex lakásában. Mindenki kitért a faggatás elől, és maga sem kérdezősködött, ha észrevette, hogy nem szívesen válaszolnak.

Két héttel később Ismael már kiolvasott egy könyvet, amit Simótól kapott kölcsön, és mert ezt afféle beavatásnak tekintette, beleegyezett, hogy Simó és Àlex elvigye a kerületi könyvtárba. Simó ott elébe tett egy vastag könyvet, kinyitotta az első oldalon, és ujjával a lap tetejére bökött:

– Így kezdődik a regény. Olvasd fel hangosan.

– Szólítsatok Ismaelnek – olvasta Ismael. Aztán döbbenten elhallgatott. Àlex elégedetten somolygott a bajusza alatt, Simó pedig megkérdezte, hogy kikölcsönözhetik-e azt a könyvet.

Vajon mi szél fújta Ismaelt éppen abba a lakásba, ahol alig volt veszekedés, és ahonnan ugyan mindenki szívesen továbbállt volna, de nem túlságosan sietősen, mert a családjukban, ha maradt belőle valami, szinte öngyilkosságszámba ment volna az élet? A vakvéletlen.

Szó, mi szó, Ismael legalább harmincszor elolvasta a regény első oldalát. De az egész könyvet egyszerűen képtelen volt kiolvasni, mert szerinted nem halál unalmas az a sok furcsa bigyó a vitorláshajókon, meg hogy mindig csak a tengeren hajóznak?…

– Akkor hagyd. Egyetlen könyvet sem kötelező elolvasni. Csak azt olvasd el, amelyiket érdemes.

– Ez azt jelenti, a Moby Dick rossz könyv?

– Nem. Azt jelenti, hogy neked még korai…

– Na, idefigyelj, ki a fene vagy te, hogy megmondd, mi korai nekem?

– Jó, jó. Csinálj, amit akarsz.

Aztán Simó beletemetkezett a könyvbe, amit éppen olvasott, és ami nem volt olyan vastag, mint az Ismaelé. Ismael pedig néhány napig duzzogott, aztán leszállt a magas lóról, és elkéredzkedett Àlextől a könyvtárba, hogy kicserélje a könyvet egy másikra, amelyik nem ennyire vastag, néni kérem. Azt pedig megtanulta, hogy Simóval nagyon nehéz összeveszni; még mindig nem tudta, hogy kerül egy ilyen kiegyensúlyozott srác a kallódó fiúk otthonába. Na jó: azt tudta, hogy a szüleit különféle hamis vádakkal börtönbe csukták.

– Te, Simó – szólította meg Ismael egy esős tavaszi délutánon.

– Hmmm – dünnyögte a másik fel sem nézve a könyvből.

– Mik voltak a hamis vádak?

– Hogy micsoda?

– Hát a hamis vádak. Ami alapján a szüleidet…

Simó becsukta a könyvet anélkül, hogy beletette volna a könyvjelzőt, felállt, és ököllel úgy orrba vágta, hogy órákig vérzett a beledugott vatta meg az oxigéndús víz ellenére. Ismael egy csapásra megtanulta, hogy az életben milyen alapvetően fontos dolog a hallgatás. Sem az áldozat, sem a támadó, sem Àlex, sem a lakótársak nem gondolták, hogy az incidenst jelenteni kellene a gyermekvédelmi hatóságnak, mert az a szamár Ismael megérdemelte, amit kapott. Gyermek pedig, most, hogy már mindenütt szőrös volt a teste, már szinte egyáltalán nem volt.

Amikor leérettségizett, megtudta, hogy az Àlex vezette otthon kivételes intézmény. Hogy az igazi szerencse nem akkor érte, amikor felvették az egyetemre, hanem amikor abba az otthonba került, ahol más szabályok szerint éltek. Társai elbúcsúztatták, de már egy sem volt köztük azok közül, akik öt évvel korábban fogadták, mert az idő mindenki felett múlik, kivéve Àlexet, akinek még mindig nem volt egyetlen ősz hajszála sem. Mielőtt elkezdődött volna az első egyetemi félév, meglátogatta az apját.

– Nem, inkább egyedül megyek.

– De ha akarod, én…

– Nem akarom, Àlex. Emlékezz csak a szónoklatodra, amit alig pár órája tartottál, hogy közöld a többiekkel a távozásomat meg egyebeket. Egyébként ugyanezt mondtad akkor is, amikor Simó ment el…

– Te csak ne bírálgass engem…

Megölelték egymást a szanatórium kapujában, ahová Ismael apját zárták, és tudták, hogy valószínűleg soha többé nem látják egymást. Aztán Ismael hátra sem nézett, hogy búcsút intsen Àlexnek, csak bement az intézetbe, ahol az apja megtanult bal kézzel partitúrákat másolni.

Na mit szólsz, kölyök?, kérdezte az apja, mintha csak néhány nap telt volna el az utolsó találkozásuk óta. Azzal boldogan megmutatott néhány olvashatatlan irkafirkát, ami a kottavonalaktól teljesen függetlenül virított a lapokon. Ismael látta az apja arcán az elégedettséget és a büszkeséget. Előre megfogalmazta, hogyan olvas majd be neki, valahogy úgy, hogy átkozott apám, aki tisztára meghibbantál, mint egy kergebirka, ez az utolsó alkalom, hogy meglátogatlak, és az előző hármat is csak a nevelőim tették kötelezővé. Most már tudom, hogy tönkre tudtál volna tenni. Szerencsére csak egy szegény flótás lettem, aki igyekszik túl lenni a megrázkódtatásokon, amelyeknek kitettél, akkor is, ha talán azt sem tudod, mi az a megrázkódtatás. Jó emberekre találtam, akik apám helyett apám voltak; te meg benzinnel akartál lelocsolni. De ez még hagyján. Azt viszont sosem bocsátom meg neked, hogy engem okoltál anya haláláért. Éjszakákon át töprengtem azon, hogy miért tetted ezt velem. Mert anya bizony nagyon hiányzott. Még most is hiányzik, pedig már nem vagyok gyerek. Így aztán ég veled, elvágom a hozzád fűző köteléket, a soha viszont nem látásra, aztán majd értesítenek, ha meghaltál. És persze nem tanultam sem klarinétozni, sem fuvolázni, se más nyavalyát. A bölcsészkarra megyek: latint és germanisztikát fogok hallgatni, amiről azt se tudod, mi fán terem. Szóval elmehetsz a bánatos fenébe. És munkát is kaptam egy iskolában. Nagyon keveset fizetnek, de azért nem halok majd éhen.

De ahelyett hogy kipakolt volna, hallgatott, elvette a lapot, amit az apja odanyújtott, és színlelt érdeklődéssel tanulmányozta, mintha bárki el tudta volna olvasni rajta a macskakaparást.

– Szép munka, apa.

De legalább a tervéhez hű maradt: nem látta többé az apját, amíg nem értesítették, hogy meghalt. Azon a ceremóniafélén, amit tartottak, rajta kívül nem vett részt más. Nem is kellett. Ezennel megkezdődött a senkitől sem függő élete.

*

Azzal a szerény, de biztos jövedelemmel, amit latin- és irodalomtanítással keresett egy iskolában, ahol mereven meghatározták azokat a minőségi követelményeket, amelyeket a hozzá hasonló, még képesítés nélküli és ezért olcsó tanárok óráival szemben támasztottak. Hogy mit értettek az órák minőségén, az rejtély maradt. Annyi kiderült, hogy ha követi és szóról szóra betanítja, ami a tankönyvben áll, akkor az megfelel. De aznap, amikor bevitte az órára Carner egyik versét, és felírta a táblára, igazgatói figyelmeztetést kapott; az igazgatónő behívta a félelmetes irodájába, és miközben nem a szemébe, hanem a szájára meredt, nekiszegezte a kérdést, mégis mit képzelt.

– Parancsol?

Az igazgatónő sértetten hallgatott. Ő azonban ki akarta deríteni, mi a baj, és megkérdezte, miről mit képzeltem?

– Ostobaságokkal tömi a tanulók fejét.

– Miféle ostobaságokkal?

– Verseket ír a táblára, mint a szerelmesek.

– Irodalomóra volt.

– Spanyol irodalomóra. A katalán irodalom be van tiltva!

– Be lehet tiltani bármilyen irodalmat?

– Nekem ne szellemeskedjen!

– Kitűnő szonett. Akkor mit akar, mit tanítsak?

– A szerzők nevét – csapott az igazgatónő tenyérrel az asztalra. – A jelentős műveik címét, az esztétikai irányzatok nevét, és legfőképpen ne politizáljon, és ne keverjen bajt. Azt akarja, hogy feljelentsenek bennünket?

Ismael hirtelen felpattant. Néhány másodpercig tanácstalanul állva maradt. Az igazgatónő harciasan bámult rá. Ő pedig nem mert a szemébe nézni, amikor azt mondta, olvasni tanítom őket.

– Ez nem igaz. A tanulók már tudnak olvasni.

– Úristen.

– Ne káromkodjon!

– Nem káromkodtam.

– Hazudik! Ne vedd hiába Istened nevét.

– Úristen…

– Kifelé!

– Tessék?

– Kifelé! El van bocsátva. Kifelé!

– De én csak… És a latinórák? Nincs senki más, aki…

– Ki van rúgva! Mars ki innen! Kifelé!

Így történt: odakinn éppen nagyszünet volt, a gyerekek vadul zajongtak, és ő néhány pillanatig nem is a saját helyzetén kesergett, hanem azokon a szegény nebulókon, akik annak a boszorkánynak a markában vannak. Öklével nagyot ütött a falra, és utána iszonyúan fájt a keze.

Összeszedte azt a néhány holmit, amit az első emeleti folyosón, egy szekrényben tartott, és elment anélkül, hogy meg merte volna kérdezni, kap-e fizetést arra a hónapra. Carner hibájából munka nélkül maradt, ahogy egy másik alkalommal apa és még régebben anya nélkül.

Amikor lefeküdt, és az éjszaka homálya szétterült, a kínja is erősödött, ahogy Ausiàs March megjósolta. Átadta magát a szégyen és a pánik szülte gondolatok gyötrelmének, most aztán mihez kezdjek. És ott lebegett előtte az igazgatónő gyűlöletes szeme meg annak a matektanárnak a görénymosolya, aki beköpte, amikor meglátta a Carner-verset a táblán, ahová elsőfokú egyenleteket akart felírni, amik senkit sem sértenek, és amit egyetlen hatalom sem tilt be. Vagy a földrajztanárnő volt a besúgó? És ahogy ezek a gondolatok egyre keringtek a fejében makacsul, képtelen volt megbékélni az élettel. Néhány évig arra használta a szabadidejét, hogy német- meg svédórákra járt. Beleszeretett a svédtanárnőbe, de aztán el kellett felejtenie, amikor az egyik óráról kijövet meglátta, ahogy kézen fogva megy egy ellenszenves pasassal. Ez a csalódás egybeesett azzal a felismeréssel, hogy ha nem keres nyomban munkát, problémákkal kell szembenéznie. Nem volt nehéz azonnal elhelyezkednie gyengébb képességű tanulókat korrepetáló magántanárként, és olykor arra gondolt, hogy az egyetlen vigasza az olvasás. Az évek pedig csöndben peregtek. Továbbra is olvasott kortárs és középkori költőket, bár a magánóráin a szonettfajták lenyűgöző szerkezetét kellett elmagyaráznia. Vagy a strambotto rejtélyes merészségét. Amikor pedig hazament, még annál is inkább egyedül, mint az ujjam, olvasott, rosszul aludt, és nézte, reménytelen léte felett hogyan pereg könnyedén az idő. Az ország lassan átalakult, és vele változtak az emberek is; ő azonban magányos farkas maradt. Aztán egy szerencsés fordulattal, aminek megvolt a maga finom iróniája, felvették a Josep Carner Intézetbe. Sok álmatlan éjszakával később észrevette, hogy két gomb is hiányzik az egyik ingéről.

Amikor belépett a rövidáruboltba, hogy gombot, cérnát meg varrótűt vegyen, bevallotta az eladónőnek, hogy még életében nem varrt fel gombot, és azt sem tudja, hogyan kezdjen hozzá.

– Akkor gyűszűre is szükséged lesz.

– Tényleg?

– Csak ha nem akarod összeszurkálni az ujjadat.

– Akkor adjon egy gyűszűt is.

– Mutasd az ujjad, rápróbálom.

Leo akkor fogta meg először a kezét, hogy rápróbálja a gyűszűt, és azt mondta, nem, egy kicsit nagyobb kell, és a próbához megfogott kezét el sem engedve turkálni kezdett a dobozban, aztán az ujjára húzott egy másik gyűszűt, és elégedetten azt mondta, ez az, ez a te méreted. Látod? Ismael úgy érezte, hogy a gyűszűpróba olyan intim tevékenység, amit eddig elképzelni sem tudott. Az asszony kezét pedig megviselte ugyan a szalagok és zsinórok sokévnyi gombolyítása, de kecses maradt, és higgadt mozdulatai megnyugtatóan hatottak. De jó lenne megcsókolni, gondolta Ismael. De ahelyett hogy kimondta volna, szívesen megcsókolná, azt kérdezte, ezen az ujjamon kell viselni?

– Azon hát. Azt mondtad, balkezes vagy, nem?

– Nem, nem mondtam. – Csend támadt. Nem volt kínos csend, de csend volt. – Honnan tudja?

– Mi ketten ismerjük egymást.

– Maga meg én?

– Sok évvel ezelőttről. Az Alí Bei utcából. Ismael a neved.

– És a magáé?

– Ne viccelj már.

– De hát…

– És ne magázz. Együtt játszottunk a lépcsőházban.

A felismerés valósággal fejbe kólintotta, mint amikor a víz iszonyatos erővel áttöri a tározó falát.

– Leo… – habogta Ismael.

– Az vagyok.

– Harminc vagy negyven éve volt?

– Nem. Inkább csak húsz. És soványabb voltam.

– És hogyhogy emlékszel rám? Én, ha nem mondod…

– Gyakran látlak errefelé. Ha nincs sok munkám, szeretem nézni az utca forgalmát. És kitalálok mindenféle történetet.

– Ezt én is szívesen csinálom. És arról ábrándozom, hogy… de ez most mindegy.

– Nem, mondd csak el.

– Inkább nem. Butaság.

– A környéken laksz, ugye?

Megint hallgattak egy sort, hogy megemésszék a találkozást, aztán Ismael törte meg a csendet:

– Leo… Jaj, de jó. – És némi szünet után megkérdezte: – Vannak gyerekeid?

– Nézd csak – mondta Leo, majd megfogta Ismael bal kezét, amelyiknek az egyik ujján a gyűszű volt, és azt kérdezte, látod?, tudod, hogy kell bánni vele?, fogod a tűt, és…

– Nahát, ilyet. Most már értem, mire jó a gyűszű! Azt hittem, csak afféle szeszély… Vannak gyerekeid? Vannak unokáid?

Egymás szemébe néztek, és egyikük sem mosolygott.

– Nincsenek. Se gyerekek, se unokák. Hát neked?

– Nagyon szerettem volna, de…

– De mi?

– Most erre mit mondjak…

– De van ám itt egy probléma.

– Igen? – kérdezte riadtan Ismael.

– Bizony. Nincs ugyanilyen színű gombom. Ugyanez a méret lenne…

– Nekem mindegy.

– Az inggombok többnyire inggomb színűek. De ezek itt…

– Már nem is tudom, mikor vettem az inget.

– Elég viseltes is. Időnként nem árt új inget venni.

– Nem szeretek vásárolni…

– Egyedül élsz?

– Igen. És te?

– Lássuk, találunk-e hozzáillő színűt. – Kinyitott egy dobozt: – Nézd csak, ez majdnem ugyanolyan kék, mint az ing, ugye?

– Igen. De nekem mindegy, milyen színű.

– Akkor hagyd, hogy én válasszak.

– Leo – szakította félbe beszélgetésüket a főnökasszony, aki mintha valami varázslat folytán toppant volna elébük egy függöny mögül. – El kell vinned a kötényeket Patríciának.

– Tudom. Azonnal megyek, amint végeztem ezzel az úrral.

 

Jaume Cabré: Fénykeringő

Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna

Jelenkor, 2024

The post Benzinnel locsolta fiát a hibbant kutas apa first appeared on 24.hu.