Winston Churchill (1874–1965) brit miniszterelnök (1940–1945, 1951–1955) a 20. század egyik legjelentősebb és egyben legmakacsabb államférfija volt, akiben a konzervatív, szellemes csevegő a hírhedt bulldogtermészetével keveredett úgy, mint whisky a szódával. A szokásos bukásai után rendre kárörvendhettek politikai ellenfelei, hogy „kippukant a lufi”, de mindig felszívta magát. Mélyen 19. századi, mondhatnánk korszerűtlen figura volt a tömegdemokráciák 20. századi korában, de 1940-ben az ő csökönyösségére volt szüksége Nagy-Britanniának, hogy folytassák a náci Németországgal szemben azt a reménytelennek tűnő küzdelmet, amelyről akkor széles körben gondolták, hogy az elvesztett becsület visszaszerzésén túl más célja nem nagyon lehet.
A vállalkozókat szerette, nem a próbálkozókat
Bámulatosan hosszú politikai karrierje azzal kezdődött, hogy 1900-ben a képviselőház tagjává választották konzervatív színekben. 1908-ban kereskedelmi miniszterként csüccsenhetett először bársonyszékbe, majd belügyminiszterként (1910–1911) szolgált, aztán volt ő minden, akár a Magnum sorozat Higginse. Az arisztokrata Churchill az első világháborúban az admiralitás első lordjaként felügyelte a büszke Royal Navyt (1911–1915). Az ő nevéhez fűződik a kudarcos Gallipoli-félszigeti hadművelet is (1915–1916), amikor kipakolták a Brit Birodalom másik végéből odacipelt inváziós erőket a sziklás partra, a magaslaton befészkelt géppuskások tüzébe, és közel egy évig tartó szenvedés és óriási veszteségek árán se tudták bevenni a Dardanellákat. (Az ANZAC-ban harcoló ausztrál és új-zélandi katonáknak Peter Weir állított emléket a Gallipoli című 1981-es filmjében, majd Russell Crowe 2014-ben, Akihez beszél a föld címmel.)
A merész, váratlan és értelmetlen Gallipoli-félszigeti hadművelet igazán Churchillre vall, aki mindig inkább választotta az elfuserált akciókat, mint a tétlenséget: a határozatlanságnál kevésbé csak a vizet szerette. A. J. P. Taylor remek portrét rajzolt róla A háború urai című 1977-es kötetében: „Tévedéseit leginkább a kapkodás okozta: túl korai győzelmet akart elérni, bár nem rendelkezett a megfelelő eszközökkel.” De:
a sikerei messze felülmúlták kudarcait, és ez személyes ügyeire is igaz.
A vállalkozókat szerette, nem a próbálkozókat. Tőlük hamar megszabadult, híresen sok tábornokot fogyasztott el. A legkiválóbbat, a győzelmet ígérő Montgomeryt viszont megtartotta a második világháború idején, annak híresen nehéz természete ellenére is, de a tisztelet kölcsönös volt. A babaarcú Churchill tekintélyéről mindent elmond, hogy Montgomery tábornok csak neki tűrte el, hogy a jelenlétében dohányozzon. Szivar iránti szenvedélyével vetekedett a pezsgőzés szeretete: az ebédjeihez egy palackkal is megivott, aztán ledőlt aludni. A rendszeres sziesztáinak biztos nagyobb szerepe lehetett a hosszú életében, mint annak, hogy sohasem sportolt.
Capt. W T Lockeyear / Imperial War Museums / Getty Images
Kudarcról kudarcra a sikerhez
Mottója lehetne ez a mondása: „A siker abból áll, hogy kudarcról kudarcra haladunk lelkesedésünk elvesztése nélkül.” És az önbizalma tényleg nem csökkent: 1917-ben elvállalta a hadianyag-ellátási miniszterséget – amely kulcspozíció volt az „anyagcsaták” sorozatát hozó indusztriális háborúban –, 1919 és 1921 között már hadügy- és légügyi miniszter volt, 1921 és 1922 között pedig gyarmatügyi miniszterként Churchillnek jutott a „megtiszteltetés”, hogy aláírja az Ír Szabad Államot létrehozó szerződést, amellyel megkezdődött a Brit Birodalom felbomlásának lassú és fájdalmas folyamata, a dekolonizáció. (De legalább India függetlenségét nem neki kellett 1946-ban elismernie.) 1924 és 1929 között pedig a pénzügyminiszteri poszton (az Exchequer kancellárja) tevékenykedett Stanley Baldwin konzervatív kabinetjében. Éppen nem kapta telibe a gazdasági világválság, bár az ő politikai karrierje azt az ütést is túlélte volna.
Az 1930-as évek nem Churchillről szóltak, már a visszavonuláson gondolkozott, amikor – a „megbékélési” politika kudarcaként – kitört a második világháború. „Ne pazarold el a lehetőséget, amit egy jó kis válság a kezedbe ad!” – hirdette, és Churchill így is tett. Az 1939–1940-es „furcsa háborút” mindenáron le akarta zárni az 1940. májusi norvégiai brit kalandozással, aminek az eredménye az addig semleges Norvégia német megszállása lett, de az újabb kínos kudarc nem Churchillnek, hanem Neville Chamberlainnek ártott, akinek távoznia kellett.
VI. György király (1936–1952) Churchillt nevezte ki a nemzeti egységkormány élére. 1940. május 10-én választották miniszterelnökké, és három nappal később mondta el a parlament alsóházában minden idők legőszintébb programbeszédét, amelyben nem ígért mást, „csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket”, és meghirdette, hogy a kormányprogram innentől „háborút vívni a tengeren, a földön, a levegőben.” Churchill szerint
egy jó beszédnek olyannak kell lennie, mint egy nő szoknyájának: elég hosszúnak, hogy elfedje a tárgyat, de ahhoz elég rövidnek, hogy felkeltse az érdeklődést.
Ez megtörtént, de nem aratott osztatlan lelkesedést, a Chamberlain bukása miatt dühös toryk ugyanis nem tapsolták meg, a kompromisszummentes, honvédő politikát a munkáspárti képviselők támogatták. 1940 októberére megnyerték az angliai csatát, és a briteknek sikerült kitartani addig, amíg az 1941-ben megtámadott Szovjetunió és a háborúhoz a Pearl Harbor-i támadás után csatlakozó Egyesült Államok (nem meglepetés, hogy Churchill pezsgőt bontott a japán agresszió hírére) összeroppantotta a Harmadik Birodalmat, mint egy diót.
A kiütés után is visszakapaszkodott
1941 és 1944 között a nyughatatlan Churchill a második front megnyitásának lelkes híveként szüntelenül böködött a szivarjával a térképre, hogy támadjunk vissza itt és itt és itt és itt és itt. Ahogy Franklin D. Roosevelt megfogalmazta: „Winstonnak naponta száz új ötlete van, és ezek közül egy majdnem biztos, hogy helyes is.” Churchill különösen szorgalmazta Németország stratégiai bombázását, bár a szövetséges légierő nem tudta megtörni a német hátországot, miképp korábban London terrorbombázása sem az angolokét: a civilek nem megpuhultak az ütésektől, hanem megkeményedtek. A Szovjetunió a második világháború döntő, keleti frontján azonban végül felőrölte a Harmadik Birodalom katonai erejét, és így győzelemhez segítette Nagy-Britanniát is, amelynek élén a megveszekedett antibolsevik Churchill kijelentette korábban: „Ha Hitler megtámadná a poklot, kedvezően nyilatkoznék az ördögről a képviselőházban.” Aztán, amikor már nem is volt szükség Sztálin szövetségére, el is dörrentette a hidegháború startpisztolyát az 1946. március 5-i fultoni beszédében, amelyben az Európa közepén leereszkedő „vasfüggönyről” értekezett.
A világégés történetét A második világháború című többkötetes művében írta meg, amelyért 1953-ban irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták a történetíróként is elsőrangú államférfit. Volt ideje kidolgozni az összegzését, a győztesek 1945. júliusi potsdami konferenciájáról ugyanis már bukott politikusként tért haza. „A demokrácia a legrosszabb kormányzati forma, de még nem találtak ki jobbat” – vallotta Churchill, aki a demokrácia elleni legjobb érvnek egy ötperces beszélgetést tartott egy átlagszavazóval, és maga első kézből szerzett ismereteket a népszuverenitás hátulütőiről. Hiába vezette ugyanis győzelemre Nagy-Britanniát, a szavazók megvonták tőle a bizalmat, és a munkáspárti Clement Attlee-nek adták (aki 1915-ben harcolt és megsebesült Gallipolinál). Valószínűleg a legmeglepőbb választási eredmény volt a 20. századi történelemben, futballanalógiaként pedig csak a Leicester City 2016-os bajnoki címe juthat eszünkbe.
Universal History Archive / Universal Images Group / Getty Images Winston Churchill beszél a londoni Earls Courtban.
De nem Churchill lett volna, ha nem kapaszkodik vissza innen is, 1951-ben ismét megbíztak benne a választók, bár az orvosai aligha szavaztak rá: ekkor már túlesett egy szélütésen, és elhatalmasodott rajta az alkoholizmusa. De persze még így, önmagához képest rokkantan is óriási politikus volt. Sajnálhatjuk is II. Erzsébet királynőt, akinek meg kellett érnie, hogy miképp jutottunk el Churchilltől Boris Johnsonig a „konzervatív ikon” szerepében (Boris Johnson épp A Churchill-faktor címen írt sikerkönyvet). Második miniszterelnöksége során 1955-ig irányítottá hazáját, így már nem ő, hanem korábbi külügyminisztere, Anthony Eden volt, aki az 1956-os szuezi válság idején az évszázad arcvesztésébe vezette a másodrangú nagyhatalommá visszaeső Nagy Britanniát.
Churchill a Brit Birodalom új koronagyémántja, a The Beatles berobbanását még megérte, de aztán 90 éves korában elhunyt. Állami temetéssel búcsúztatták a haza korábbi megmentőjét, és amerre a koporsóját szállító menet haladt, tisztelgésként a folyóba merítették a Temze-parti rakodódarukat.
A cikk szerzője Csunderlik Péter történész.
The post Churchill pezsgőt bontott a Pearl Harbor-i támadás után first appeared on 24.hu.
