Eggyé váltam a lufikkal
– ez a mondat ütötte meg a fülem, amikor egy tavaly tavaszi szállodai hétvégén sorban álltunk gyerekeimmel a lufibohócnál. Mielőtt a leszármazottaim egy yodás és teknősös lufi boldog tulajdonosaivá váltak, végighallgattunk néhány erős párbeszédet a sorban előttünk várakozó kuncsaftok és Csaba, a bohócnak öltözött lufihajtogató között. Ekkor hangzott el a fentebb említett mondat is, és az is kiderült, hogy a férfi változatos karrierállomások után, már negyvenen túl egyszer csak rájött: kizárólag a lufihajtogatásnak szentelné az életét. Fél évvel később, az ünnepi szezonban újra találkoztunk, ekkor kértem meg, hogy avasson be a részletekbe.
„Szerdán Veszprémben voltunk egy cégnél, csütörtökön Hévízen egy szállodában, pénteken a magyar parlament Mikulásváró estjén, szombaton délelőtt Balatonfüreden, délután Bükfürdőn, vasárnap Hévízen, ma meg jöttem a Mindenki karácsonyára a Westendhez” – így nézett ki Horváth Csaba és felesége, az arcfestéssel is foglalkozó Anita egyik hete 2024 végén. A lufihajtogató szakember utána sorolta tovább a napokat és helyszíneket, nem kellett nagy matekozás, hogy kiderüljön, nagyjából heti egyetlen szabadnap fért bele az életükbe a kiemelt szezonban, de inkább egy sem.
Az, hogy 4–5 órán át lufikat hajtogat a rendezvényeken a kígyózó sorokban nyugodtan várakozó érthetően türelmetlenkedő gyerekeknek, csak egy része a munkájának. Erre rá is kell készülni.
„Egyik este nem volt már energiám, egyszerűen azt éreztem, hogy kimerültem. Lemerültem. De elkezdtem előre gyártani karácsonyi tematikához kapcsolódó lufikat. Ez volt sorban az ötödik nap, és mindig száz százalékon kell pörögni, hiszen a gyerekek ott vannak, várnak. Ráadásul ebben a szezonban nem gyorsan elkészíthető kardokat gyártok, hanem mikulásokat, manókat, hóembereket.”
Csaba most ötvenhét, a lufizás csak tizenöt éve robbant be az életébe – rengeteg más szakma kipróbálása után. De ne szaladjunk ennyire előre.
Adrián Zoltán / 24.hu
Romantika a porcelángyárban
„Ajkán születtem 1967-ben. Szuper gyerekkorom volt. Imádtam a labdarúgást: álmaimban válogatott focista voltam. Minden este úgy feküdtem le, hogy a válogatottban akarok játszani. Egyszerű családban nőttem fel, a szüleim kétkezi munkások voltak, apukám asztalos, anyukám az üveggyárban dolgozott.”
Felgyorsítjuk az összefoglalót: Csaba sportolt, játszott, tanult. Válogatott ugyan nem lett, de az NB III-ig eljutott. Tanulás terén – saját bevallása szerint – még lett volna hova fejlődnie: „Nem voltam nagyon jó tanuló. Ez a későbbiekben ki is jött: vendéglátóipariba szerettem volna jelentkezni az általános iskola után, abban az időben nagy keletje volt a szakmának, nem volt egyszerű bekerülni, nem is sikerült. Mivel apukám az ajkai timföldgyárban dolgozott, úgy gondolta, Veszprémbe kellene mennem a vegyipari szakközépiskolába.”
Csaba ezt kényszermegoldásnak érezte, de hallgatott az apjára. Technikus lett.
Másfél évig dolgoztam az öntödében, három műszakban, kegyetlen volt. Éjszaka álltam, és csak mertem a nyolcszáz fokos fémet, dugattyú be, fröcsögött a fém. Egy évig voltam ott, aztán ’87 februárjában bevonultam, utána meg a kohóban dolgoztam, csoportvezető voltam, olvasztottuk a fémet, amit vittek át az öntödébe.
A következő karrierváltásban már az öccse játszott fontos szerepet, aki akkor a porcelánmanufaktúrában dolgozott Herenden. Tőle jött az infó, hogy érettségizetteknek indítanak egy szakmunkásképző iskolát, és Csaba jelentkezett is. „Meghatározó dolog lett ez az életemben: odakerültem, 15 évig voltam porcelánfestő. Ez a mai napig kihat, mert, amikor látják, ahogy dolgozok a lufival, azt mondják, ezzel a háttérrel, ilyen alapokkal könnyű lehet.”
Mindeközben Herenden egy még fontosabb, szintén máig meghatározó esemény történt Horváth Csabával. Ott ismerte meg Anitát, aki azóta a felesége.
The post Eggyé vált a lufikkal Csaba, aki 42 évesen kezdett új életet first appeared on 24.hu.
