Egy építészeti atombomba kevés, de Bilbao feltámadásából Budapest is tanulhatna

Ritka, hogy egy modern nagyváros teljes megújulását és feltámadását egy építészeti alkotásnak tulajdonítsák, de Bilbao esetében mégis régóta használják a Guggenheim-hatás (vagy Bilbao-hatás) kifejezést. Nagyon leegyszerűsítve azt szokás érteni ez alatt, hogy a legnagyobb baszk település annak köszönhetően lett szürke gyárvárosból egy csapásra virágzó turistacélpont, hogy felhúztak a központjában egy különleges, modern épületet, melyet egy világhírű építész tervezett. Ez volt a Guggenheim Múzeum bilbaói épülete, Frank Gehry munkája, melyet 1997-ben nyitottak meg, és azóta évről évre tömegek látogatják, ezzel párhuzamosan pedig a városban is fellendült a turizmus.

A modellt azóta is példaként emlegetik a sikeres városfejlesztésre, például a városligeti múzeumépítkezésekért felelő Baán László miniszteri biztos így hivatkozott rá:

Mielőtt felépült ez a múzeum, Bilbao egy lepusztult iparváros volt, mára viszont, a különleges múzeumépület vonzerejének köszönhetően a nemzetközi kulturális turizmus egyik kedvelt célpontja lett, ami döntően hozzájárult az egész város revitalizációjához. Ezt a jelenséget, hogy akár egyetlen kiemelkedő kortárs múzeumépület újrapozicionálhatja egy város helyét a nemzetközi kulturális térképen, úgy emlegetik azóta: Bilbao-effektus

– mondta Baán László, aki nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a Liget Budapest projekt küldetése is hasonló.

Sergi Reboredo / VW Pics / Universal Images Group / Getty Images A Guggenheim Múzeum bilbaói épülete.

Az elmúlt 26 évben számos példa sorolható olyan hasonló presztízsberuházásokra, melyekhez bevallottan Bilbao szolgált inspirációként. Valósággal dőltek a megbízások a nemzetközi sztárépítészekhez, akiktől hasonlóan ikonikus épületeket rendeltek a városvezetők. Más kérdés, hogy hasonló sikere egyiknek sem volt, sőt, az évek múltával egyre többen bírálták magát a Guggenheim/Bilbao-hatást mint elméletet is, mondván, hogy felületes és leegyszerűsített magyarázat, miközben már a sztárépítészek és a presztízsberuházások fölött is eljárt az idő Európában. Miben áll akkor az a bizonyos effektus?

Bezár a gyár, leáll a gép

Bilbao a 19. század végén indult ugrásszerű fejlődésnek, köszönhetően a nehéziparának, de maga a város hiába gazdagodott, ha közben szabályosan élhetetlen volt. A kohók és a gyárkémények évtizedeken át okádták magukból a füstöt, úgyhogy piszkos és rossz levegőjű helynek számított, ahol még az ablakokat sem lehetett nyitva tartani napközben.

„Akkoriban ez egy sokkal szürkébb, piszkosabb város volt, amelynek egét a város központjában lévő acél- és hajógyárak füstje szennyezte” – mondta tavaly Juan Mari Aburto polgármester ifjúkorának Bilbaójáról a Guardiannek. „Emlékszem a borzasztóan piszkos folyótorkolatra – és nem csak az ipari tevékenység miatt volt olyan; nem voltak megfelelő szennyvízcsatornák, és a vízből áradó szag elviselhetetlen volt.”

Paolo KOCH / Gamma-Rapho / Getty Images Bilbao az 1970-es években.

A nyolcvanas évekre azonban a nehézipar válságba került, gyárakat kellett bezárni és átköltöztetni, ennek következtében egekbe szökött a városban a munkanélküliség (nem véletlenül ebben az időszakban ért népszerűsége csúcsára a baszk szeparatista terrorszervezet, az ETA is). A városvezetés azonban hamar kapcsolt, és előrelátónak bizonyulva arra jutott, hogy Bilbaót iparvárosból a szolgáltatásalapú gazdaság felé kell terelni, és ebben kiemelt szerepet szántak a turizmusnak is. Összetett és komoly városfejlesztési projekt indult, melynek célja a város teljes megújítása volt.

Ekkor jutott az illetékesek fülébe a hír, hogy a Guggenheim alapítvány európai terjeszkedést tervez, és a baszk kormánynak sikerült is 1991-ben megállapodnia az alapítvánnyal, amelynek értelmében egy új múzeum épült, Frank Gehry tervei alapján, amely a Guggenheim híres művészeti gyűjteményének egy részének ad otthont. A múzeum megnyitásakor, hat évvel később a New York Times még nem győzte szapulni Bilbaót: „rozsdás kisvárosnak” nevezte, és figyelmeztette az amerikai olvasókat, hogy „ne számítsanak arra, hogy jól szórakoznak ott”, pláne, hogy akár még fel is robbanthatják az embert.

Ez azért valószínűleg már akkor is igazságtalan volt, aki viszont manapság jár Bilbaóban, végképp nem is értheti, miről beszélt az újságíró, és nemcsak azért, mert az ETA azóta beszüntette a működését. Bilbao ugyanis túlzás nélkül csodaszép és élhető várossá vált, ahol tökéletes arányban keverednek a kifogástalanul felújított, színpomás régi épületek az új létesítményekkel; imponálóan sok a zöldfelület, a gyaloghidakat kapó Nervión folyó partja festői és tiszta, nem beszélve a megfizethető éttermek és bárok egész soráról és a méltán híres baszk gasztronómiáról. De mindez tényleg egy múzeumnak köszönhető?

Getty Images

Az olajbogyó a koktélban

Tény, hogy a média rendkívül leegyszerűsítve tálalta ezt a folyamatot, pedig sokszor, sok helyen megpróbálták már helyére tenni a kérdést:

A Bilbao-hatás gondolata hatalmas leegyszerűsítés. A város már a múzeum megnyitása előtt radikális változásokon ment keresztül. Új metrórendszerrel rendelkezett, amelynek elegáns állomásait Norman Foster irodája tervezte, valamint két nagyszerű, új könyvtárépülettel. A város teljesen újragondolta köztereit, és kialakulóban volt egy kifinomult kortárs gasztronómiai kultúra. A Guggenheim volt az olajbogyó a koktélban – jól látható ugyan, de nem ő a főszereplő

írta hat évvel ezelőtt a Financial Times építészetkritikusa, Edwin Heathcote, és ugyanerre rímel Gerardo del Cerro Santamaria, az Európai Unió regionális politikai szakértője 2020-as tanulmánya is, melyben leszögezi: „Frank Gehry múzeuma önmagában nem alakította át a várost. Évtizedekig tartó civil megújulást koronázott meg. A feltűnő, vagy akár briliáns épületek ritkán élesztenek újjá városrészeket, vagy garantálnak tömegeket és pénzt, pusztán a dizájnjuk miatt.” (A fenti két írás kitér egyébként a további ellenérvekre is, mondván, hogy a New Yorkból irányított múzeum semmit nem tesz hozzá a város kultúrájához, vagy hogy a városfejlesztés elhanyagolja a külvárosokat.)

A BME Urbanisztika tanszék kutató és oktató munkatársa, Kádár Bálint is régóta próbálja eloszlatni a Guggenheim-hatáshoz fűződő tévhiteket, és tanulmányában részletezi, hogy a Guggenheim csak egy eleme volt a nyolc pontból álló stratégiai tervnek, és a terv sikeréhez is kellett egy városvezetés, amely következetesen tartotta magát a koncepciójához. A múzeum valóban megadta a projektnek a szükséges lendületet, de önmagában kevés lenne:

A Guggenheim az indítómotor, de Bilbaóban ott egy azóta csodálatosan ketyegő gépezet.

Egyébként is meg kell jegyezni, hogy korábban már több városban véghez vittek hasonló városrehabilitációt: Bilbaóban is bevallottan tanulmányozták azt a munkát, amely Pittsburgh, Glasgow, Birmingham vagy Frankfurt megújulásához vezetett. És persze voltak a Guggenheim előtt is ikonikussá lett, modern épületek, mint a Párizst „a jelen időbe katapultáló” Pompidou központ, vagy a még egyértelműbb példa: a sydney-i operaház, mely a globális metropoliszok közé emelte az ausztrál nagyvárost. Maguk a bilbaói városvezetők is azt kérték Gehrytől, csinálja meg az ő sydney-i operaházukat. Az építész első reakciója az volt, hogy a kijáratot kereste, de végül megtette, amit kértek tőle. De mit gondolunk ma az ilyen ikonikusnak szánt „sztárépületekről”?

Michael Runkel / Robert Harding RF / robertharding / AFP

Nyugati a presztízsberuházás, de keletre tart

„Szerintem lehet városfejlesztési eszköz egy ilyen presztízsberuházás, még akár ma is” – válaszolta kérdésünkre Smiló Dávid építész, a Paradigma Ariadné építésziroda társalapítója, aki szerint a 2008-as válság után az összes ilyen típusú beruházásra bélyeg került ugyan, de ettől még működhetnek hatásosan, ha megfelelő maga a hely kiválasztása és előkészítése, illetve önmagában a város teljes közlekedésszervezése.

Ez az, ami mellett idehaza, mondjuk a Városliget és egyéb kormányzati fejlesztések kapcsán totálisan elmennek. Álmodhatunk arról, hogy jöjjenek milliószámra a turisták, de ha ez a millió turista nem tud kulturált és tisztességes körülmények között bejutni a városba, akkor nyilván azonnal másfajta kép alakul majd ki Budapestről. Szerintem – és nagyjából ez a szakma konszenzusa is alapvetően, főleg a 2008-as válság után – ez lehet egy eszköz, de ahhoz, hogy egy jó várost csináljunk, ami ugyanakkor turisták számára is vonzó, arra azért nagyon-nagyon sok lehetőség van. Nem feltétlen kell ledobni az építészeti atombombát ahhoz, hogy működjön, apróbb beavatkozásokkal is történhet ez

– mondta hazai példákat is hozva Smiló, aki szerint a politika még mindig hajlamos rá, hogy csodát várjon egy sztárépítész munkájától, miközben az építészet már túllépett a jelenségen:

A sztárépítész a szakma számára ma már gyakorlatilag szitokszó, nemcsak idehaza, de nemzetközileg is annyira összekapcsolódott ez a fogalom a válsággal. A politika – rezsimektől és politikai rendszerektől függetlenül – viszont nem nagyon jött le még erről, hogy új házakkal tegyük le a nyomunkat, szerezzünk szavazatot, illetve makacsul abban a hitben van, hogy egy épület megépülésével majd hirtelen minden megváltozik.

Smiló szerint ma már Európában egyre kevesebb ilyen zászlóshajó projekt látható, a jelenség inkább keletre tolódik:

Inkább Ázsia meg a Közel-Kelet az a terület, ahol most ezekre a presztízsberuházásokra igény van, és ez gyönyörűen látszik is az építészek portfólióján. Ha végignézzük mondjuk Zaha Hadid vagy Jean Nouvel honlapját, akkor látszik, hogy ezek az európai régióban lévő projektek hogyan változnak át, helyettük pedig tényleg Dubaj és környéke, illetve a Távol-Kelet, azon belül is Kína felé tolódik a hangsúly.

Sztárok, sztárépületek, sztárépítészek

Felmerül a kérdés, hogy ha ennyire modellértékű a bilbaói Guggenheim, akkor van-e még más példa Európában ilyen hatást kiváltó, új, ikonikus épületre? Kísérlet volt rá bőven: Spanyolországban például hirtelen minden feltörekvő város megpróbálta megtalálni a saját Guggenheimjét, és ez összekapcsolódott a kora kétezres évek ingatlanboomjával is. Az észak-nyugati Avilés városában épült Oscar Niemeyer Kulturális Központot egyenesen Woody Allen koncertjével avatták fel, de tiszteletét tette ott Brad Pitt és Kevin Spacey is, mégis arról lett nevezetes, hogy jogi hercehurca miatt kilenc hónappal a megnyitása után be is zárták. Végül később újra megnyithatott, viszont a japán Itó Tojo által Torreviejóba tervezett, kagyló formájú „relaxációs park” nem volt ilyen szerencsés: soha nem fogadhatott látogatókat, mára csak romhalmaz maradt belőle. Valenciában pedig Santiago Calatrava nagyszabású Művészetek Városa projektje majdnem csődbe vitte a várost.

DOMINGO LEIVA / ONLY WORLD / AFP Az Oscar Niemeyer nemzetközi kulturális központ

De hasonló sorsra jutott az angliai West Bromwichban „a rosszul kigondolt ambíció emlékművének” csúfolt, The Public névre keresztelt kulturális központ is, mely végül szintén bezárt, és ma iskolaépületként működik. Egészen friss példa a körültekintő koncepció hiányára a dél-franciaországi Arles városa, ahol maga Frank Gehry tervezett művészeti központot, ám a város nem lett jobb hely tőle, sőt: gazdag párizisiak kezdtek vad ingatlanvásárlásba a városban, ahol ezért öt év alatt 30 százalékkal emelkedtek az ingatlanárak, továbbá nőtt a munkanélküliség, és csak tovább mélyült a tehetősebb réteg és a lakosság mintegy negyedét kitevő, szegénységben élők közötti szakadék. A várost sújtó problémáknak pedig sokak szemében Gehry rozsdamentes acéltornya lett a szimbóluma. Persze vannak sikeresebb példák is, mint például a lotharingiai Metzben a helyi Pompidou-központ, vagy a hamburgi koncertközpont, az Elbphilharmonie, ám ezekben a városokban is egy szélesebb koncepció részei voltak az épületek.

Szerintem, ha akad is hasonlóan eredményes projekt, biztosan nem vizsgálták meg és járták körül, meg monitorozták folyamatosan, mint a bilbaóit, amely tényleg gyakorlatilag tankönyvi példává vált abban a pillanatban, mikor megvalósult, ezzel a komplex urbanisztikai beruházással, metrófejlesztéssel, a területkiválasztással együtt

– mondta Smiló Dávid, aki újra hazai példákat hozott:

Idehaza például azért katasztrofális az összes ilyen beruházás, mert a rozsdaövezet fejlesztésére egy ilyen épületet letenni, mint a Guggenheim, az jó mágnes lehetne. Mi például pont emellett megyünk el sorozatosan Budapesten, hogy nem olyan helyekre tesszük le ezeket a nagy presztízsberuházásokat, amelyek igazából igényelnék, ha már várost akarunk fejleszteni. Kivételként lehetne talán említeni a Közlekedési Múzeum fejlesztését, aminek lesz hasznos városépítészeti hatása egy olyan helyen, ahol szükség is van rá, a Kőbányai úton.

Ezekből is kialakulhat egy olyan kép, hogy a Bilbao-hatás ilyen szintű sikeressége számos együtthatónak köszönhető. Smiló Dávid pedig búcsúzóul így összegez:

A Guggenheim-hatást senki nem tudta igazából ebben a formában megismételni. Az is fontos, hogy ha csak egy sima múzeumot építettek volna, ami ilyen formájú, akkor közel sem lett volna ekkora az érdeklődés, Bilbao viszont a Guggenheim alapítvány nemzetközi expanziójának az egyik első kulcsállomása volt. A modell ezért akkor is működött volna, ha nem ilyen különleges megjelenésű az épület. Azt hiszem, az a jó következtetés, hogy ezek a modellek akkor működnek jól, hogy ha tényleg nem az építészetnek kell őket elvinni a hátán – és a világ bevette, hogy Bilbaót igenis az építészet vitte el a hátán.

The post Egy építészeti atombomba kevés, de Bilbao feltámadásából Budapest is tanulhatna first appeared on 24.hu.

Visited 1 times, 1 visit(s) today
Loading RSS Feed

Loading RSS Feed