Let’s fund our NHS instead, azaz Költsük inkább a tb-re – ez volt öt éve a brexit-mozgalom jelmondata, lefóliázták vele az ikonikussá vált kampánybusz ablakait is. Teljes kavarodás volt, nyilván: baloldaliként címkézhető szlogen a konzervatívoktól, közösségpárti üzenet egy országban, ami földrajzi elhelyezkedésének megfelelően véletlenszerűen ötvözi az északi szociáldemokráciák intézményeit az amerikai vadkapitalizmussal. (Akire mostanában szakad rá az emigrálhatnék,
annak mondom, hogy egyrészt Nagy-Britanniáról öt évvel lekésett, másrészt először nézzen rá, mennyi itt egy havi ovi.)
Ahogy az a populista jelszavaknál lenni szokott, az üzenet számszakilag sem stimmelt: a buszról az ordított, hogy EU-tagként 164 milliárd forintnak megfelelő forintot locsolnak a közös kasszába hetente, abból lehetne inkább kórházakat tuningolni, de hetente 164 milliárd forint egy Magyarországnál hétszer nagyobb országban is irdatlan pénz, akkor is, ha kelet-európai fejjel számoljuk (tehát úgy, hogy a fele eltűnik menet közben, mert át kell folyatni az aktuális Duna Aszfalton). Ehhez képest egy friss felmérés azt mutatja, a britek mostanra elkönyvelték, hogy ha időben – vagy egyáltalán – szakorvosi ellátáshoz akarnak jutni, arra félre kell tenniük pénzt, mert máshogy, mint magánellátásban nem fog menni. A tisztességes középosztálybeli lét egészségügyi költségeit amúgy átlagosan évi kétszáz fontra árazzák, ami nem éri el a százezer forintot, szóval vagy radikális optimizmust meg egy éppen csak elkezdődő kollektív tanulási folyamatot jelez, vagy én otthon egy olyan buborékban élek, amit szélsőségesen beteges gyerekek és nagyszülők népesítenek be.
A le-lerohadó brit vasútról már volt szó a múlt héten, és hogy a nálunk is váltva emlegetett hármas harmadik lába, az oktatás is meglegyen, idehozom azt az elemzést is, amely szerint összeolvadások meg szakok és karok bezárása fogja jellemezni a brit egyetemek jövőjét, már amennyiben nem akarnak megszűnni – a felsőoktatás az EU-s hallgatók hátán és kedvéért duzzadt fel, csakhogy ők már sajnos Hollandiában vannak. Londonban élő informatikus barátom egy teljes évig keresett állást (állást! egy informatikus!) és a Budapesten fejlesztőbázist duzzasztó Google-lel példálózott, miközben sütögettünk a kertjében, kanadai-ír csaja meg bólogatva tette hozzá, hogy ez már nem az a London, ahova egykor költözött. Nyilván ebben a percepcióban az is benne van, hogy az ember kora huszonévesen kevésbé van kihegyezve a nagy ellátórendszerek strukturális problémáira, de azért egy hónapnyi londoni lét végén le merem szögezni, hogy mostanság itt sincsen kolbászból. (És: külön fejezet szólhatna arról, milyen pusztítóan rossz itt a kolbász. Ez mondjuk nem fejlemény, hanem hagyomány.)
Hogy egy kellemes kitérővel térjenek haza gondolataim, ajánlom a hétről a tenerifei születésű, majd Madridban kinevelt taekwondo-bajnok Márton-ikrekkel készült interjúnkat. És mellé balansznak a Fidesz-alapító Szelényi Zsuzsa visszaemlékezését 34 évvel ezelőttre, amikor még korántsem volt egyértelmű, hogy a polip később elszabadul, és szétválaszthatatlanul összenő a magyar állammal.
Így kezdődik ma reggel kiküldött heti hírlevelünk, a 24/7, amelyben ezután még egy tucat elmélyülős és szórakoztató olvasmányt, öt eheti videót és podcastot ajánlunk hétvégére válogatva, és összegyűjtjük a hét tévéműsor-, sorozat- és filmkritikáit is a hátradőlős kikapcsolódáshoz. Itt iratkozhatsz fel, ha jövő héten már te is kéred!
The post Egy (másik) ország, ahol az emberek lemondtak az állami egészségügyről first appeared on 24.hu.
