„Egymástól egyáltalán nem tanulunk, de még saját magunktól se”

A kulturális szereplők nemhogy mások, de saját bukásaikból sem tudnak tanulni. Sokaknak érdekében áll, hogy a politikai megosztottság a művészeti közegekben ilyen mértékű. Az online irodalmi folyóiratok visszazuhantak a szocializmusból örökölt hagyományos folyóiratok szomorú helyzetébe. Az olyan független kísérletek pedig, mint amilyen a FreeSZFE is, a kezdeti fokozott figyelem elhalásával egyre kevesebb segítséget kap.

Ehhez hasonló, reménykeltő megállapításokra jutottak a Kritikus kultúra című egész napos konferencián pénteken, ahol a kulturális szféra 2013-2023 közötti válságáról és kiútkeresési stratégiájáról tartottak előadásokat a közeg szereplői és kutatói.

Harcostársak

Az előadások hosszú sorát Kristóf Luca szociológus, elitkutató a kultúrharc meghatározásával kezdte, miszerint a hatalomért folytatott politikai harc a kulturális közegre is kiterjed. A Kristóf által kutatott kulturális elit összetétele – az elmúlt 10 évben többnyire változatlan volt: többségében középkorú, jól iskolázott, többségi társadalomból érkező férfiak, akik Budapest környékén csoportosulnak.

Kristóf kutatásai erős párt- és ideológiaialapú szembenállásra mutattak rá, aminek szerinte évszázados alapjai vannak – például a népi-urbánus ellentét. Ez a megosztottság Kristóf szerint alapból nem volt ilyen erős a társadalomban, inkább az elit felől csorgott le a mélyrétegekbe a kétezres években.

Arról is szó volt, hogy az Orbán-rezsim bár sikerrel járt a fontosabb kulturális intézmények elfoglalásában, a kulturális presztízst nem sikerült kivívnia.Az ellentétek kiélezése két elitet hozott létre, amelyek folyamatosan újra létrehozzák magukat. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha adott művészeti területen a pártszimpátia kiemelten fontossá válik, akkor a területre újonnan érkező emberek lehetőségeket várnak és kapnak a politikai állásfoglalásuktól.

Az is látszik, hogy ha valaki nem foglal állást, vagy megpróbál nem a megosztottság mentén gondolkodni vagy cselekedni, akkor egyrészt mindkét oldalról folyamatos támadásoknak lesz kitéve, másrészt pályázati- és munkalehetőségektől is elvághatja magát. Egyedül azok engedhetik meg a kurzusok között/felett állást, akik a legnagyobb elismertséggel rendelkeznek. Ebből arra is lehet következtetni, hogy sok esetben a kevésbé tehetséges szereplőknek éri meg az ellentétek fenntartása, hogy politikai elhivatottságukat a kulturában kamatoztathassák.

Vidéki lapok vidéki szerzők és olvasók nélkül

Krusovszky Dénes költő, író és újságíró azt a kérdést feszegette, hogy szabad-e még a magyar irodalom. Pontos választ ugyan nem adott, de a szabadság megélésre lehetőséget adó platformok az előadása alapján egyre kevésbé tudnak túlélni.

A hagyományos irodalmi lapok csak állami vagy önkormányzati forrásból tudnak fennmaradni – igaz, ezek is sokszor jelképes, pár milliós összegek. Ez a rendszer az író szerint nagyban hasonlít a szocializmusban fennálló rendszerre. Olyannyira, hogy a nagyobb megyei városokhoz köthető lapok nagyja folytatása az előző rendszer lapjainak. Eközben ezekbe a folyóiratokba szinte mindig ugyanazok az emberek írnak, holott eredetileg a vidéki szerzőknek jöttek létre, olvasni pedig – hiába kötődnek egy-egy vidéki városhoz -, a környékbeliek nem szokták.Az online megjelenési lehetőségek, melyek kezdetben Krusovszky szerint a szabadság reményét adták, mára már a nyomtatott művészeti folyóiratokhoz hasonlóan működnek. Ezek a portálok sem tudják kitermelni a fenntartásukhoz szükséges forrásokat, így pályázni kényszerülnek.

Az pedig, hogy ki mennyi pénzt kap, jellemzően nem szakmai szempontokon múlik, derült ki az előadások utáni beszélgetésből is. Jellemzőbb, hogy a kormány által delegált intézményi vezetők írják össze a listákat és keresnek meg pénzekkel szerkesztőségeket – hogy mikor, kit és mi alapján hívnak meg, az általában nem átlátható.

Az író szerint minél távolabb áll egy lap az „erőközponttól”, annál alacsonyabb támogatásokra számíthat. A Szépírók Társasága például idén egy forintot sem kapott működésre, a nagyobb olvasottsággal rendelkező Litera pedig látványosan kevesebbet, mint az egyébként szinte láthatatlan Irodalmi Jelen folyóirat.

Krusovszky úgy gondolja, hogy bár a folyóiratokban való publikálás hagyományosan fontos állomása volt az irodalmi pálya felépítésében, mára a hangsúly inkább a könyvkiadókra tolódott.

Az egyik oldal lángokban, a másikat nem látni

A konferencia első napjának zárásaként a függetlenedett intézmények helyzetéről, kilátásairól beszélgetett a FreeSzFE Egyesület részéről Upor László dramaturg és Somogyi Hajnalka kurátor, az OFF-Biennále Budapest vezetője. Az OFF 2014-ben indult Magyarországon, azzal a céllal, hogy az állami forrásoktól és intézményektől teljesen függetlenül adjanak teret a hazai kortárs művészeti színtér alkotóinak, rövid időn belül pedig a legnagyobb kortárs rendezvénnyé váltak.

Nagy Gergely, az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorjelöltje, az esemény egyik szervezője főleg a két, hivatalos intézményből kivált, alternatív intézményként továbbélő szervezet közötti párhuzamokról kérdezett. Upor elmondta, hogy a leválás egy akut helyzet következménye volt, elsőként azt akarták megoldani, hogy a már elindult hallgatók diplomát szerezhessenek, a folytatás pedig ködös. Helyzetük szerinte olyan, mintha egy hidat építenének, amelynek egyik vége már lángokban, a túloldal pedig még nem is látszik.Somogyi szerint az OFF szervezői részben politikai ellenállásból hagyták ott az olyan fennálló intézményeket, mint a Ludwig Múzeum – ahol 2013-ban egy átláthatatlan igazgatói pályázat miatt voltak tiltakozások. Az is hajtotta őket, hogy a kortárs közeg nagy mértékben ki van téve a magyar közpénznek, amire alternatívákat akarnak létrehozni.

Azt remélték, hogy másokat is ösztönözni fognak az új rendszerek felfedezésére, de mint az később Upor elmondta, nemhogy a kulturális szféra különböző pontjai között nincs kommunikáció, a kisebb közegek se vonják le a következtetéseket. Upor példaként hozta, hogy mikor a Rektori Konferencián arra figyelmeztetett, hogy ami az SZFE-vel történik, az más intézményekre is tartozik, mindenki lehajtott fejjel hallgatta őt, majd mintha mi se történt volna, léptek a következő menetrendi pontra.

Hogy mi lehet a jövője a két projektnek, azt egyelőre nem látni pontosan. A FreeSzfe továbbra is együttműködik nemzetközi partnereivel, azonban kénytelen félmillió körüli összegeket elkérni évente a képzésekért. Az OFF pedig nagyrészt pályázatokból tartja el magát, leginkább külföldön ismerik el őket, a műgyűjtők alig pár százalékát képesek nyújtani a bevételnek.

A civil működés miatt pozitívan élték meg, hogy nem kell előre megszabott intézményi rendszerekhez igazodniuk. Upor hozzátette, hogy bár az SZFE elfoglalása idején a szívükhöz nőttek a már-már anarchikus állapotok – vagy ahogy ők hívták, Tanköztársaság -, a partnerekkel való együttműködés és az oktatás érdekében muszáj volt felépíteniük valamiféle hierarchiát.

Mindketten kiemelték, hogy amikor a megalakulásuk körül nagyobb volt a figyelem, még sokan támogatták őket, de azóta egyre kevesebben. A közönség soraiból az is felmerült, hogy több olyan hallgatóval is találkoztak, akik úgy mentek az új SZFE-re, hogy nem is tudtak a 2019-es botrányról.

(Borítókép: Szász Zsófia; Hallgatók búcsúznak az SZFE leköszönő vezetésétől a Vas utcában 2020. 09. 30-án)

Visited 1 times, 1 visit(s) today
Loading RSS Feed

Loading RSS Feed