„Este előkészítem a zsebkendőt, amellyel majd felkötöm az állát. Egy nem elég, kettőt csomózok össze”

Hedy Stumpf állapota hat nappal korábban, csütörtökön változott meg. Néhány nappal ezelőtt még lementünk a Lehel piacra, nehezen, de járkáltunk az eladók között. Már kedvetlen volt.

1989. október 19-ét írtuk.

Már zajlott a rendszerváltás, már tudtam, hogy most végre tényleg fel fogok szabadulni. Öt nap múlva, október 23-án fog megnyílni a belvárosban az a kiállítás, melyen a Történelmi Igazságtétel Bizottság 1956-os emlékmű-­pályázatára érkezett munkákat állítjuk ki. Közel egy év óta szerveztem, a megnyitó van soron, közben a beszédemre készülök.

Négy nappal korábban hívott fel. Azt hitte, hogy valamelyik kislány van a telefonnál, úgy süvöltötte: nimmt Ferien, lasst mich doch nicht allein, es dauert ja nicht mehr lange. Vegyetek ki szabadságot, ne hagyjatok már magamra, nem fog már sokáig tartani. Szabadságot vettem ki, hozzá költöztem, az örökké meghitt lakásba, ahová születtem, ahol házasodtam és a gyerekeink születtek. Később, a halálát követő napon ráakadtam arra a naptári bejegyzésére, melyben ezt a telefonját rögzítette. Telefoniert. Krach gemacht, mich allein gelassen. Telefonáltam. Patáliát csaptam, hogy egyedül hagytak. Évek óta mindent följegyzett. Ez volt az utolsó előtti.

Másnap, péntek reggel még kimentünk a gangra, de nem bírta sokáig. Ebédre még evett. Alig tudott már járni, féltem, hogy a járókeretet rosszul emelve hátraesik. Este még tejbegrízt csinált magának, de már rosszul emlékezett, túl sűrű lett, erősen hígítani kellett. Krisztián is meglátogatta, jó részét megette. Ettől kezdve nem evett.

Ezen a napon jött meg a nyugdíja. Még mondta, hogy vegyünk neki valami finomat a Fórumban.

Nem hitte volna, hogy még megéli ezt a pénzt.

Feltűnő volt, hogy nagyon érzékeny és ingerlékeny lett. Rosszul érezhette magát, lokalizálhatatlanul, egész lényében. Mondtam neki, hogy ez az állapot talán fél évig is eltarthat. Kétségbeesett, hogy nem tud hamar meghalni. Ezen a napon írta be utolsó fontos élményét. Pension. Alatta: 1 Uhr Nachts. Éjjel 1 óra. Svájci volt, és nőikalap-készítő – modistin –, becsülte a valóságot, a kézzel foghatót. Az utolsó áldott keze nyoma.

Szombaton még varrogatta a papucsát. Hiányzott a biztosítótű is. Az orrnyergét vörösre sértette a vastag tizennyolc dioptriás szemüvege, melyet a szürke­hályogműtétje óta használnia kellett. Leukoplasztot ragasztottam rá. A Fórumra már nem került sor.

Vasárnap már nem tudott felállni a vécéről, ahová kiment a járókával, ettől kezdve azt akarta, hogy kísérjem ki.

Az egész testét elöntő rosszulléttől szinte összeroppant.

Fekvés közben és éjjel csapkodta a takarót, hangosan feljajgatott. Nem tudtam mire vélni, mert nem mindig a fájdalom látszott okozni. Harag? Türelmetlenség, hogy nem ér véget? Mindig képes volt küzdeni, most a haláláért. Hogy mégis annyira tehetetlenül kell bevárnia…

Igen, abbahagyta a vízhajtó szedését, az osztrákét, melyet a múlt héten három napon át hajlandó volt bevenni, és szépen ment le a víz a lábáról. De emiatt a hét végén negyedóránként kellett pisiltetni (hogy ne legyen minden pisis), amitől kétségbe volt esve.

Talán az volt a baj, hogy káliumot se vett már be? A sóhiány? De nem tudtam elérni se Mártát, se Alaine-t, hogy tájékozódjam. Kérleltem, hogy vegyen be káliumot, de nem volt hajlandó. Ahogy vízhajtót se.

Ekkor elfogyott a türelmem, (megbocsáthatatlanul) hangosan esküdöztem, hogy soha többé nem kérem gyógyszerszedésre, mert ez reménytelen. Én se voltam magamnál.

Ő még, ahogy sokszor, halkan gúnyolódott is a gyógyszerhiszékenységemen. Még most sem tudta megtagadni önmagát, de szenvedett szegény, rettenetesen. Elindult a haldoklás felé.

*

Október 23. Reggel hatkor keltem, még egy órán keresztül ismételgettem a már előző nap memorizált szöveget. Tökéletes, kíméletlen megnyitóra készültem.

Végre először ’56 óta megint megszólalhattam nyilvánosan.

Éreztem, egyre jobban megy a szöveg, belém égtek a saját előre elgondolt szavaim.

Hogy is hagytalak el ezen a reggelen? Alig emlékszem. Reggel fél kilenc felé maradtál magadra. Akkor még tudtál ülni, olykor föltettem a lábadat az ágyra, és lefektettelek, de felkeltél, mert ülve jobban érezted magad. Azt hiszem, így hagytalak magadra. Éva alig valamivel utánam érkezett.

A forradalom évfordulója volt.

Először a várba mentem, a könyvtárba, ahol dolgoztam. Színes nyomtatón kinyomtattam a megnyitóhoz szükséges szövegeket. Utána a Budapest Galéria a belvárosban, ahol már álltak a forradalom emlékművére benyújtott pályázatok a kiállítóteremben. Az utolsó simítások. Közben egészen halkan, a többnyire üres teremben, arra a helyre állva, ahonnan beszélni fogok, a néma szobortervekkel szemben, elmondtam újra a szövegemet.

Az újjászületésemre készültem. Anyám pedig a fordítottjára.

Aztán interjú a Szülőföldünk műsornak (előző nap a Táskarádiónak), majd a Saar-vidéki Televíziónak németül. Közben lassan gyűltek az érdeklődők. A Beszélő a megnyitó közben árusítani szeretne, nemet mondok, noha egy ideig a házam pincéjében tárolták a példányokat, és onnan terítették. Figyelmet akartam. Közben a tömeg teljesen megtöltötte a termet. A megnyitó pillanatában kiderült, hogy nem működik a mikrofon, túl kell harsognom a termet. Nem esett nehezemre. Olyan pillanat volt. „Oly korban éltünk, amikor az emberölést tudományos világnézet szentesítette. Összemosták a tudományt és a hatalomvágyat, az értelmet és az indulatokat, s ezért ami aljas volt, tudományos lehetett, és ami tudomány volt, az aljasság szolgálatába állhatott. (…) Feltehetjük hát a kérdések kérdését is végre: hogy bírtuk ki. Azt, amit pártszolgálatosok és karhatalmisták, számonkérőszékek és népbírák, nyilaskeresztesek és kommunisták, testvérek és elvtársak követtek el, nemcsak az észnek és értelemnek, hanem a léleknek is fel kell dolgoznia, mert a bűn és bűntelenség kaotikus váltakozásairól van szó. E rémületes, az indulatainkban gyökeredző adottságunkat kivetíteni a művészet legitim feladata.” És anyám, akiről nem tudok.

Kész. Utána még a Magyar Nemzet szerkesztőségébe, korrektúraátnézés, közben hallhatom a tévéből Hornyák Tibor hordószónoklatát. Tizenkét év börtön után. Maga az iszony, ahogy gyűlölködve beszél. A szabadság első pillanatai. Körülöttem a lap újságírói arcán semmiféle reakció. Természetes lenne nekik? Még nem tudták, mi vár majd ránk. Haza Gopszihoz, ahogy Hedy Stumpfot, a nagyanyjukat a három gyerekem hívta. Az én anyám.

Előtte való nap még megvarrta a textilpapucsát. Pánikba estem, hogy nem tudtam meg mindent tőle az életéről.

Szinte ütődötten megkérdeztem tőle, amit valójában már tudtam, mert mindent tudtam, mégis, talán a bűntudatból rettegve, hogy az elmú­lás előtt még legalább valamit kérdezzek, hogy miért ment el még az ostrom előtti napon, 1944. karácsony reggelén Pilisborosjenőre, ahol a háború utolsó két évének nyarait töltöttük, kiköltözve a bombázások elől. Harmincöt év távoláról volt szó. Nem volt már kedve mesélni, pedig régebben hosszan mondta az életét. Valójában már akkor beszámolt róla, amikor visszaérkezett, és én emlékeztem erre is. És utána is többször elmondta nekem, mint ezernyi más élményét legfiatalabb kora óta. Játszottam a padlón, miközben ő varrt, később tanultam vele a német helyesírást és franciául, majd a felnőttként együtt töltött óráinkban, melyek azóta pillanatokká zsugorodtak. Tejet, babot, szalonnát hozott Frau Meyertől, akinél a szobát béreltük a faluban. Délben már otthon is volt, egy német katonai teherautóra kéredzkedett föl, azonos anyanyelvet beszéltek, legfeljebb más dialektusban. Talán az akkori lelkiállapota érdekelt volna, amelyben ott időzött egykor az ég, utána a föld, szívében a menny és a valóságban a pokol. Svájc és Magyarország. Az élete Magyarországra házasodása előtt és után. Életének lényege volt ez a kettősség. Ez adta a keretét. Amelynek második, magyarországi fele egyik soha el nem felejthető mélypontjához közeledett annak a karácsonynak az estéjén, amikor a város ostroma elkezdődött. Ahogy fokozatosan egyre inkább szemtanújává vált a zsidók deportálásának, aznap éjjel pedig az itteni, örökké idegen magyar világ történelméből következő végkifejletnek:

a pincébe költözés, a következő másfél hónapban pedig a belövésektől meg-megrengő ház, a napok alatt kihaló, romhalmazzá váló város, az épületre zuhanó két bomba, a ház előtt, az utcán heverő zsidók, majd német katonák hullái és az oroszok megérkezése.

És utána a látszólag teljesen más folytatás. Mindennek az igazi, fizikailag elvesztett hazája a legteljesebb ellentéte volt. Hogy ezt hogyan lehetett kibírni? Felnőtté válva belém égett a fájdalma. Hiába tudtam már addigra mindent, talán még mondhatott volna többet, mert az emlékek egy bizonyos határig egyre finomíthatók, ahogy egy fénykép felbontása is. Ám aztán mégis van egy határ, amikor a további részletezés értelmét veszti. Ami még volt az emlékezetében, most már örökre elveszett. De lehet, hogy már eljutottunk a felbonthatóság határáig, és ezért, és ekkor, és most kellett mindennek véget érni.

Ott találom a középső szoba díványának a sarkán, mely már évek óta az ágya volt, hanyatt fekve, a lába lelóg az ágy végében.

Éva nem bírta se feltenni, se felhúzni. Látom, ez nem a reggeli állapot. Lassan rájövünk – agónia. Nincs egészen a tudatán. Hozzá­kezdünk, hogy rendbe hozzuk a dolgot. Tisztába tesszük, én megemelem, valahogy bírom tartani, fél, kapkod szegény Gopszi, de aztán sikerül. Fektetjük az ágyon, felpolcozva.

Aztán ülünk az asztalnál, másfél méternyire tőle, és csendben beszélgetünk. Időközönként egy-egy kiáltás, majd elernyed valamiféle szunnyadásban. De megismert, amikor kérdeztem, jelezte, sőt igent is mondott – Ja – egészen-egészen halkan németül, igen, bár fogsor nélkül nehezen érthető a szava. Olyan békés ez az este, megnyugodva, elfogadva… Nekem az is könnyebbség, hogy nem tud felállni már, s ezért nem kell féltenem az eleséstől. A tisztába tevést a fölvagdosott gyermekpelenkákkal, liberókkal oldjuk meg. Másnap Éva vesz egy ágytálat, melyre aztán mégse lesz szükség.

Később Éva hazamegy a gyerekekhez, gyerekek?, a legidősebb már húszéves, a legfiatalabb is tizennégy. Anyám a megnyitó alatt egy órán keresztül egyedül volt. A tévét nézem, a híradót, istenem, egy lassan egyre szabadabb országban, a kiállításról az összefoglalót, majd a napzártát.

Csodálkozom, látva magamat a képernyőn. Milyen közel ülnek a szemeim. Milyen sírós az arcom. Ezt talán csak én veszem észre és értelmezem így.

Fél kettő, mire lefekszem. Alig aludtam. Gopszi időnként, egyre halkabban, egyet-egyet kiált kétségbeesésében. Inni nem tud, próbáltam neki vizet adni, teát, de alig valamit, ha fel akartam ültetni, kétségbeesett hevességgel rázta a fejét, lehet, hogy fájdalmat okoz neki, mindene fájhat. Ezt más nem élheti át, hiába van vele. Még egyszer tisztába tettem, felemelve a combját, úgy nyúltam alája, sikerült, bár azt hiszem, ez fájhatott neki, de utána elmerült valamiféle kábultságba egy ideig. Szerettem. Még nem tudtam, mennyire. Majd.

Hatkor már felébredtem. A másik szobában olykor feljajgat, teljesen erőtlen. Nyolc előtt bejelentettem a körzeti orvosnak, hogy haldoklik. Fél kilenckor már itt volt. Gopszi éppen felült, de teljesen összeesve, az ágy mellett álló varrógépasztalra támasztva a kezét. – Szenved – mondta Botos Mária –, nehéz lehet magának ezt látni. – Megkérdezte, ne segítsen-e. A szónak rejtett hangsúlya volt. Gondolkodtam. De hiszen ő maga is meg akar halni. Tudtam, mennyire tud rendelkezni a sorsával. – De – mondtam halkan. Beadta az injekciót. – Ettől majd összecsuklik, ne fektessék túl magasra, mert megnyomja a belső szerveit. Este még hívjanak fel. – Nem tudta megmondani, mennyi ideig tarthat még. – Egy kis víz van már a tüdejében is – mondta. – És elképesztő, hogy milyen erős még mindig a szíve, hogy így bírja. – Én értettem ezt. Életének utolsó két-három évtizedében olykor panaszkodott: – Ich habe Herzbeschwerden. – Így magyarul lehetetlen. Nem „szívpanaszaim vannak”, nem „Klage”, ennél sokkal meghittebb, valami olyan, hogy éppen rosszat érez ott. Mindig erős volt a képzelete. Ha az ugyancsak erős realitásérzéke nem tudott érvényesülni – ki tudja a lelkét reálisan érezni? –, akkor az volt a realitás, amit képzelt. Volt tehetsége a festéshez, és sokat énekelt, csak úgy magának – és nekünk, gyerekeknek. A teljes német dalkészletet, melyet egészen másként, mégis ugyanúgy viszonthallottam Schubert zenéjében. – Nem láttam még olyanokat, akik ennyire nem utasították vissza a szenvedés látványát – mondta doktor Botos Mária, mielőtt elment volna, arra célozva, hogy vállalni akartuk, hogy itthon, velünk haljon meg.

Hiszen maga akarja így, rendíthetetlen volt ebben, szeretne itt meghalni, abban az országban, mely soha nem volt az otthona, csak a lakás maradt, meg a néhány még itt élő svájci barátnő.

Itt, ami az övé volt, ami az ő keze nyomát viselte, ahol otthon lehetett, itt akart meghalni. Mindennap beszéltünk erről. Ezért ez a lakás mindig az övé maradt, és nem számít, hogy sehol sincs már az a lakás, noha a hely, a falai ugyanúgy megvannak a harmadik emelet hármas szám alatt. De senki nem tudja, ki és mi él velük és közöttük örökre, a falak között, melyek mindent láttak.

A talpas svájci zászlócska a varrógép szélén, az ágya fölött, országunk jelképe, mellyel ő teljes össz­hangban volt, melyet annyira szeretett. Az fájt a legjobban abban a rendszerben, hogy nem adatott meg azokban az évtizedekben, amikor annak ideje lett volna, hogy együtt lehessünk, amikor az ötvenes évek közepétől meglátogathatta végre a szülőfaluját, amikor még éltek az osztálytársai, későbbi barátnői és barátai. Amikor már lehetett volna, istenem, hogyan is lehetett volna, csak a gyűlöletemet tudnám visszafojtani, akkor már késő volt, már nem tudott igazán utazni, és már alig élt valaki azok közül, akikről annyit mesélt, akik emlékeztek volna még mozgékony, apró, kövérkés lényére, fiatal korában a kis „Rösslire”, aki, wenn am anderen Ende am Stadtrand die Blas­musik ertönte, musste ich sofort die Beine heben, ha Olten másik végében felharsantak a rézfúvósok, nyomban emelgetnie kellett a térdét a polkára, és úgy vágtatott végig a városkán, akár egy kis lovacska, felnőtt­korában pedig a die Modistin Hedy Stumpf, a kalapos a kalapszalonjában, akinek ember- és életélménye volt mindig a legmegfelelőbb kalap megtalálása a legmegfelelőbb vevőnek.

Alig aludtam, a másik szobában olykor feljajgat. Telefonálok a testvéremnek, ő messze van. Aztán András unokatestvéremnek, még kilenc előtt beállít, kicsit sír. Megjelenik az anyja is, keresztet hoz (pedig van a lakásban), ott függ a falon, imádkozik, egy rózsát is hoz, elmegy, hogy papot hívjon délutánra, a plébános fog jönni, Bölcsfalvi István.

Tízre épp beérek a zsűri ülésére. Éva ügyel rá. Folyton hazagondolok.

Megbeszéljük, hogy teljesen nyíltak leszünk, mindenről tájékoztatunk. Aztán sie­tek haza a belvárosból a Bulcsú utcába. Évát még ott találom, majd magamra maradok. Délelőtt még jön egyik unokahúgom, beszélgetünk anyám ágya mellett, az asztalnál. Éva mondja, hogy mindvégig volt benne valami békés és szép.

Aztán készülök a pap érkezésére.

Bölcsfalvi plébános kissé csalódottnak látszik, amiért anyám maga nem tud már gyónni.

Magyarul ezt amúgy se tudná, a nyelvnek ezt a részét sohasem tanulta meg. Én meg a német megfelelőjét. Itt van már a legfiatalabb unokahúgom, Laura és legkisebb lányom, Fanni, miközben a plébános feladja az utolsó kenetet. A teát nem fogadta el, siet tanítani.

Este előkészítem a zsebkendőt, amellyel majd felkötöm az állát. Egy nem elég, kettőt csomózok össze. A görgős tálalóasztalra teszem.

Németül a szüleim mindig úgy mondták: der Servierpoly. Azóta is bánom, hogy odaajándékoztam vagy eladtam, mert még nem tudtam, micsoda ritkaság egy ilyen elhúzható üveges, vékony rózsaszín műmárvány tetejű változat. Talán el is fért volna a Nyúl utcai lakásunkban. A kifejezést soha másoktól nem hallottam, és azóta se tudom kinyomozni az eredetét. Néhány bútor­darab azért most is megvan, vagy nálam, vagy egyik unokájánál.

Fél nyolckor tisztába teszem. Van kaka, szerencsére nincs összekenve az ágy, a második, kisebb gumi­lepedő, fölötte a kis lepedő, és azokon a pelenkák beváltak. De már súlyos fölfekvése van, nem értem. Ilyen gyorsan hogy alakulhatott ki? Bekenem. Csak úgy tudom tisztába tenni, ha az oldalára fordítom, ezt nem nagyon tűri, vergődik, alig van hangja, azzal próbál jelezni – még nem tudom, hogy életének utolsó hangjait hallom. Valami nicht, nein, de az övé, amiben benne volt az ötvenhárom évnyi együtt töltött, örökké megőrződő lét; pedig csak azt jelzi, ez mennyire nem jó neki, a mozgatás. Mégis, utólag a zenéjük, akár a végtelen kedvesség. De hát nem tudom másképp megoldani, mindig vissza-visszafordítom. Tagadóan rázza a fejét, amikor felültetem, félig nyitott szájjal, arcán rémület, de van benne bizalom. Hogy érti, a felültetéssel fájdalmat okozok neki, de tudja azt is, hogy visszafektetem. Csak én tudom, hogy alapjában véve mindig szorongott, de abban még az utolsó napjaiban is rendíthetetlenül hitt, hogy jó kezekben van, mert ezek nem idegenek, hanem az ő megteremtett világának szereplői. Krach gemacht, mich allein gelassen, a bejegyzése még kilenc nappal a halála előtt. Akinek otthona ez a nyelv, tudja, nem, ez nem elég, a nyelvében érzi és átéli, hogy ez abban a helyzetben is milyen kedves, meghitt hang, mennyire nem bántó másokra nézve, ahogy jogos haragjában a telefonba kiáltotta, nem, suttogta, nem, süvöltötte halkan, hogy lasst mich doch nicht allein, es dauert ja nicht mehr lange. Nimmt Ferien. Így azokhoz szól németül az ember, akikről tudja, hogy szeretik. Az egyszerűsége bearanyozta gyerekkoromat, hogy érezni és szeretni tudott, ami örökké könnyebbé tette a bűntudatom elviselését.

Végre készen vagyok, végleg a hátára fordítom.

A viszonylag széles arca, a jellegzetes, apjától származó, közel ülő szemei, akárcsak az enyém. A felgyűlő víztől megint ránctalan, fiatalabb, teljes, maga a megőrződő kapaszkodó bennem. Ő vagyok.

Háromnegyed kilenc felé megnézem újra, felhajtva a vékony lepedőt. Barnás, híg ürüléket látok a combjai között, mint valami vályúban, az ödémás combhúsok között.

Nehéz munka kezdődik. Először felülről távolítom el, vécépapírral, nedves rongyokkal, mellettem vödör, olykor rohanás a fürdőszobába és vissza.

Aztán megint kénytelen vagyok az oldalára fordítani, a fal felé. Gyengén tiltakozik, erőtlenül; ha több ereje volna, bizonyára nem hagyná. Így is majdnem vissza-vissza tud fordulni, ha nem akadályoznám (korábban próbálkoztam úgy alája férni, hogy felemeltem a combját, de ez most már nem ment). Láttam, kitátja a száját, arcán teljesen rémült tiltakozás (soha ilyen), fájdalmat okozhat (az előző este még így csináltam, kibírta). Sokszor újra kellett kezdeni, a végbélnyílásából, mint valamilyen kilyukadt tömlőből időnként híg bélsár buggyant elő megállíthatatlanul, elölről és a vaginából is ki kell törölni, nagyon féltem, hogy befertőződik.

Egyszerre – már éppen készen vagyok – érzem, hogy valami lassan megváltozik. Még nem is tudom pontosan, mi szűnik meg, de fordítom vissza a hátára. Látom, nem, nem látom, érzékelem, hogy az a gazdag neszezés, zaj, mely az élő szervezet működésének sajátja, nincs.

Odahajlok, nem jár a levegő a szájon át nézem tüdő nincs mozgás már csak a félig nyitott száj benne a nyelv az tesz még néhány ritmikus mozgást fel-le fel-le lassan egyre lassabban félig hunyt szem nem nyitott de belenézek megtört istenem most belém ó jaj hát soha… ez a soha már, a soha már hát itt van, hát most véged van te nagyon szegény, te nagyon szerencsétlen, hát igaz lehet? hogy most már végre vége van, hogy nem szenvedsz többet, megszólalok egyre jobban sírva, Mutti, liebe Mutti, es ist vorbei, vége van, Du armes, liebes Muttili, mein liebes Mütterchen, es ist also vorbei Du leidest nicht mehr, már nem szenvedsz tovább, o mein Gott, meine liebe Mutti, jetzt bist Du schon fort, most már elmentél, es ist schon fertig, készen van már, vége van már, Du leidest nicht mehr, már nem szenvedsz, mein liebes, mein liebes… és ráhajlok, és hozzáborulok, a szegény arcához, a bőrét tapintom, a hűlő kezét, szegény leesett boldogtalan állát, a fogatlan ínyekre zuhant ajkakat, a meghitt szarkalábráncos szemű arcát, öreg, aszottá vált vonásait, a meleget a nyaka tövében, melyet még őriz, tapintom a kezemmel, még meleg, de keze már hideg, mennyi telt el, néhány perc, az óra, most kilenc múlt egy-két perccel, amikor az oldalán, akkor, amikor megkezdődött, még nem vettem észre, amikor abbahagyta, hogy vissza, akkor lehetett 56-58 nyolc után, Istenem, de szelíden haltál meg, de észrevétlenül távoztál végleg tőlem, és újra meine liebe Mutti, liebes Muttile, du armes, es ist also fertig, Du bist darüber, hast viel gelitten, du kleines, du unglückliches-winziges, Te szegény, hát akkor befejeződött, ez a véglegesség e pillanatban kimondhatatlan és elviselhetetlen, túl vagy rajta, sokat szenvedtél, Te szegény kicsi, Te szerencsétlen icipicike… Egész életében kis termete volt, kövérkés, de dinamikus. Elmentél, Rössli.

Percek múltak, mintha egy új időszámítás kezdődött volna.

Újra meg újra végigtapogatom, hol meleg még, hogy érezzem, ott még inkább ő van, mint ahol már hideg, a nyaka tövén, ott a vastag, kékes ereken, a füle alatt, a takaró és a párna között, oh Mutti, ott még meleg vagy, Te áldott, az áldott meleged, még egy óra múlva is érzem a melegséged nyomát, de már mozdulatlan vagy örökre,

olyan, mint a többi tárgy ebben a térben, csak az icipici meleg még a tarkód alatt, ez milyen sokáig tart, még másfél óra után is érzek valami egész halványat belőled, mindig újra odanyúlok, mint aki nem tud belenyugodni, hogy elveszített, Mutti, te szegény kis svájci, belenyugodtál a honvágyadba, adottságnak vetted a realitást is, meg az érzelmeidet is, semmit se adtál föl, de elfogadtad a létet, és mondogatom újra neki, pedig nem ő hallja már, es ist vorbei, siehst Du, es ist endlich vorbei, liebes, es ist fertig, Du leidest nicht mehr, mein liebes Mütterlein, végre vége van, Te édes, nem szenvedsz már, kicsi kis Mütterlein, aki csecsemővé változtál ezekben a napokban, akit megpisiltettem, ödémás combjaid közé tolva az edényt, előtted térdelve, miközben Te álltál, támaszkodva a varrógépasztalba, melyre egész testeddel támaszkodtál, rajta a varrógéped, a lábhajtású, az sincs már meg azóta, pedig most de kellene, hogy legalább azt megsimogathassam, átöleljem, amelyen annyit dolgoztál nekünk, megvarrva mindent, amit kellett, pénzedet is megkerested vele, magától értetődő volt ez Neked, mennyire elválaszthatatlan volt tőled az a gép, ez az egyik legszelídebb-legotthonibb az összes emberi munkaeszköz közül, anyai eszköz, barnára politúrozott faasztalos Pfaff varrógép, körforgós fonalfogós, der Greifer, nekem az egyik legkorábbi megismert szó a külső, tárgyi világból, én pedig közben a faállvány lábai között csúszkáltam a lábítón – der Fusstritt – keresztül, miközben Te hajtottad, és a csillogó, ezüstös greiferen át a cérnát húzogattad föl a varrógéptalphoz, fogaddal elharapva a szálat, hogy befűzzed ins Nadelöhr, a tű fokán keresztül, Mutti, a szeméremajkaid ott lógtak a szemem közelében, ősz szőreid között csöpögött az átlátszó vizeleted, és olyan meghitt voltál, annyira esendő és természetes, és olyan bizalom volt Benned irányomban, tudom, hogy mindig is ez volt a fundamentum, hogy tudok hinni abban, hogy lehet örülni az életnek, ezt ennek a bizalomnak köszönhetem, hogy ez kitörölhetetlen bennem, hogy szerettél, még kockázatos is volt, hogy ennyire szerettél, de megúsztam, nem tehetsz róla, hogy a mérték nem pontosan sikerült, de mit számít, ahogy tisztába tettelek és megmosdattalak az elmúlt hetekben, beleállítva a kádba, később, amikor már nem tudtad kőkemény ödémás lábadat emelni, a műanyag, kék lavórba, és kezem a tu­solót követve végigsimítottam rejtett pontjaid, megereszkedett bőröd, lábad közét, ahol ki tudja, mikor maszturbálhattál utoljára, élmény volt látni először a végbélnyílásodat, micsoda más valami, istenem, pedig azt hittem, nem leszek rá képes, és olyan természetesnek bizonyult, és olyan esendőek voltak a nyílásaid, az is, amelyen keresztül szültél, amelyen keresztül beléd hatoltak, korábban a svájci barátaid, akikről mind meséltél, aztán a férjed, mein Mann, az apám, mein Vati, unser Vater, az öreges szőreid most, és ahogy nem bírom tovább, és abbahagyom a szólongatásodat, hogy pihenten megint feléd forduljak, és mein liebes Mütterchen, du mein unglückliches, es ist ja vorbei, siehst Du, es ist endlich vorbei, du leidest ja nicht mehr, végre már vége van, elmúlt, ezen a reggelen, de már hétfő reggel is, ich möchte sterben, szeretnék meghalni, suttogtad alig hallhatóan, nemcsak nekem, hanem a világegyetembe, elfelejthetetlenül, és ez mindennél egyszerűbb volt, mindkettőnknek, semmiben sem különbözött attól, ahogy gyerek­koromban megérintettél, nagyon kellett, az is, és most ez is, mint legeslegutolsó ajándék Tőled, a felneveltetésemhez.

Megajándékoztál a haláloddal. Teljessé tetted az életem.

Még ezen a reggelen is megismertél, és este fél hét felé, másfél órával a halálod előtt, még akkor is, amikor hozzád hajoltam, Mutti, ich bin’s Rudi, erkennst Du mich, én vagyok, Rudi, megismersz, alig észrevehetően, de bólintottál a párnára hanyatló, szegény öreg fejeddel. Legalább tudtad, nem hagytunk egyedül.

Felállok. Lélegzem. Percek telnek, vagy órák? Aztán hozzákezdek. Befejezem a tisztogatást. Nem emlékszem, hogyan vettem le róla a hálóinget, hogyan adtam rá a ruhát, amelyet a legjobban szeretett viselni, amikor örömöt érzett egy-egy látogatáskor, vagy elment sétálni. El-elfeledkeztem róla a tevés-­vevés közben… és egyszerre, egyszerre-egyszerre belém hasított, hogy nincsen már, hogy soha már. Hihetetlen, egészen ritka fájdalom.

Aztán leültem az ágya mellé állított, fehérre festett, régi székre, az egykori gyermekszobából, melynek eredetileg gyönyörű sárga színe volt, és néztem, néztem a vonásait, a kicsi testét abban a kiskockás ruhában, melyben szerettem látni, a lila sállal a nyakában, mely eltakarta a golyvát, melyet annyira szégyellt, néztem, és megpróbáltam újraélni, felidézni a halála pillanatait, amikor észrevettem, hogy nem lélegzik, amikor belém hasított, hogy hát bevégeztetett, es is vollbracht, hogy amire már rég készültünk, hogy ezentúl ez végérvényes, és nélküle. Próbálom felidézni az állapotomat, azt a mély szánalmat, amit soha életemben addig, a kis teste, a kedves lénye, és ez a szánalom üdvözítő és megszabadító, mázsás súlyú állapot, amiben próbáltam neki mondani, hogy hát most már végre végleg megszűnt a szenvedése, véget ért, amitől ezekben az időkben annyit kínlódott, szegény kis Mutti.

Reggel a vekker ébresztett, mélyen aludtam. Átmentem pizsamában, néztem, és sírtam megint egy percet. Felidéztem a tegnap estét, a szánalmat, mely egyszerre jó és elviselhetetlen.

Később Éva hívott, hamarosan jönnek. Fanni rögtön sírt, mikor tegnap este elmondtam neki, Zsófi talán később, magában, valószínűleg nem tud olyan könnyen sírni. Krisztián már aludt este, de mikor eljött, piros volt a szeme. Éva felkelés után elmondta neki.

Várom őket, ugyanakkor valahogy örülök, hogy még van idő csak vele lenni egyedül.

Bokorné átjött az egyik szomszéd lakásból, mert a folyosóról meglátta az üvegezett bejárati ajtón keresztül, hogy valami gyertya ég. Megérintette. Jóban voltunk, apámat még ismerte a húszas évekből, amikor az ő családja is abban a Külső Váci úti házban lakott, ahol korábban apám a szüleivel. Nem szeretném, ha mások jönnének, mielőtt Éva és a gyerekek.

Telefon Botos doktornőnek meg a testvéremnek, akinek előadása van az egyetemen, üzenetet hagyok.

Botos doktornő éppen elmenőben van, mikor a gyerekek és Éva megjönnek. Elsírom magam a vállán.

Utána elmesélem nekik, milyen szelíden is mutatkozik meg a halál.

Éva elmegy, hogy megrendelje a hamvasztást és az urna hazaszállítását. Anyámmal már korábban mindent megbeszéltünk. A kertünkben szórjuk a földbe a hamvait, a kertkapu közelében, ahová megmutatta. Ennél jobban nem lehetne megoldani, mindnyájuknak. Még ha majd előbb-utóbb lassan teljesen elfelejtjük is a hely jelentését. Előbb Évának még el kellett mennie a kerületi főorvoshoz, hogy aláírja az engedélyt a boncolás elhagyásáról.

Várom a halottszállítókat, a doktornő megígérte, hogy megrendeli őket. Éva felhívott, mert kiderült, hogy a papírokon valamit elfelejtett aláírni, újra el kellett mennie hozzá.

Rendezem a papírokat, az értesítendők neveit, a sok cédulát. Milyen rendes volt hozzánk, rendet tartott, áttekinthetőt.

Összegyűjtöm a kidobandókat, sokat le is viszek a kukába. Neki mindez érték volt. Én is fontosnak tartom a feljegyzéseket, de sok mindent csak ő tartott szükségesnek félretenni. Most már csak az lesz, amit mi akarunk. A felismerés első perceiben nehezen viselhető, bűntudattal teli hiányérzést okoz… Eltart egy ideig, míg hozzánövök.

Várom a halottszállítókat. Ha találkozom valakivel a házban, elmondom, hogy meghalt, így a közvetlen szomszédunknak, Dimitrov néninek, akinek a fia kora gyerekkorunktól az egyik házbeli barátom volt. Meg a házmesternek.

A délelőtt folyamán kitűztem a géppel írt gyász­jelentést a házbelieknek.

Négyemeletes, átriumos, függőfolyosós bérház; ebben élte le egész magyarországi életét. Itt születtünk. A Váci és a Lehel utat összekötő széles, akkor még sárga klinkertéglával burkolt utcában. Az északi oldalán a mi házunkkal együtt hét négyemeletes bérház meg az egykor Majlát-­féle autószerelő üzem épülete nézett dél felé, a Lehel térre. A piac még nagyon sokáig nyílt tér volt, két oldalán egyforma fabódékkal, melyet a város belseje felé a Ferdinánd tér zárt le a jáki templom román kori stílusában épült templomával. Kamaszkoromig sokat jártam oda misére, gyónásra, ott kereszteltek engem meg a testvéremet. Apám meg anyám csak egyetlenegyszer volt velem misén. Anyám pontosan megmondta, mi a felfogása, ebbe nőttem bele. Nagyon egyszerűen és természetesen fogta föl a vallást is. Apámat meg sohasem kérdeztem. Problémája neki sem volt, más okból. Nem az kötötte le.

A szállítók fehér, koporsószerű ládával érkeznek. Megkérdik, hová lesz, mondom, a Kegyelet Gmk.-nál rendeltük meg, hamvasztás, Új Köztemető, mondják, ott van a hamvasztás, mi ide kérjük majd, igen, ma már ki hogyan akarja, most múlik ki a pártállam, ez is nagyon velem van. Még egyszer a tenyerem közé veszem a meghitt hullaarcát – apámé egyáltalán nem volt ilyen –, sokáig simogatnám, annyira örökké kedves, de nem sok idő van. Föléje hajolva néhányszor még megölelem, aztán oldalra állok, a négy férfi közül kettő a végtagjainál megemeli. – Fel is van öltöztetve – regisztrálják megkönnyebbülve még az érkezésükkor. Mikor felemelik, addig természetes, békés vonásai megtörnek, szája kinyílik, a szeme már előtte is félig, a fej hátranyaklik, szegény hullám, boldogtalan holttestem, benne vagy a ládában, kezedet megint összekulcsolják a hasadon, még lehetett, megint lezárom a szemét, amely pillantásával biztonságossá tette a létemet, a fehér lepedőt, melyet adtam, s amelyben beletettek a koporsóba, rád hajtják, majdnem betakar, kis szünet, hogy majd meg akarják ragadni a ládát, a trapéz alakú fedelet, hogy rátegyék,

odalépek, a csontos, sárgult kezén az ujjai, melyekkel cirógatott, megsimítom, éppen hogy megérinthetem.

Már lépek is vissza, az utolsó pillantás, de később nem tudok visszaemlékezni, hogy most azt a képet látom-e, amilyen az arca a koporsóban volt, vagy egyet az ezernyi más kép közül, melyet ezeken a napokon róla láttam, túl rövid volt az idő, nem sikerült megörökítenem megbízhatóan arcának utolsó látványát, a nekem utolsót. Pedig még van arca abban a sötétben is, ahogy a ládában viszik, mindaddig, míg el nem kezdődik körülötte a forróság, és olvadozva sercegni nem kezd rajta a sárgássá vált bőr, hiába mondtam volna neki, hogy es ist vorbei, Mutti, túl vagy rajta, még ki kell állnia valami szörnyűt, azt az izzást. Vagy mindez már semmi ahhoz képest, amit az élet miatt áll ki az ember. Ő, aki tudott nekem beszélni, sokat és mindig a szép hazájáról, ahol pasztellkékek az utcák, zöldek a hegyek, és minden örökké ragyog. Szerette, és én is szeretem. Realista volt, kibírta 1945 elején a frontot, utána ezt az össze­omlott és később még rettenetesebbé vált országot, a honvágyát, talán azért is, mert tudott róla beszélni, mesélni, és mindig volt, aki hallgatta. Hogy milyen lehetett neki ez a változás, annak jelzéseit a szavai­ból csak én hallhattam és ismerhettem meg, mert nekem közvetítette, de meghitten, természetes át­élésbe ágyazva, és ezért nem a tragédia, hanem csak egy olyan pokol jutott nekem az eszembe, melyben mindketten vagyunk ebben az országban, és ez az, amit ki kell bírni. Akármilyen is volt, esendő, erős is volt, hogy mindannak ellenére, amit egész lényével átérzett, zokszó nélkül, derűs kedéllyel, és sokat énekelve fiatalkorának dalait, a nyitott konyhaablakon át néha az egész házban hallani lehetett, és nem zavarta sem őt, sem engem.

Fent megint elönt a zokogás, ez a végleges üresség, ami most már örökké így lesz ebben a lakásban nélküled, melyet néhány év múlva el is fogunk adni. Tudtam, hogy elmúlik, hogy szükségem van erre az utolsó zokogásra, és hogy ha sikerült később az egészet újra leírni, aligha fogom tudni elkerülni, hogy meg ne kísértsen újra, de ez is jó. És mára, amikor ezt írom, teljesen nyilvánvaló már, hogy semmi közöm a szív segédigéihez. Megküzdöttem e felismerésért.

A sírás egészséges. Ahogy utána az evés is.

Mindig mondogatta: utána egyetek egy jót. Es ist gesund. Beruhigt die Nerven. Die Natur. Und schön. Megnyugtatja az idegeket. A természet, amely szép.

Aztán elmondtam, hangosan, az üressé vált szobában, akarattal, akár egy rítust, teljesen formálisan, halotti ima helyett, végleges búcsúként, hogy liebe Mutti, bald kommst Du wieder zurück zu uns, in die Nyúl utca. Hamarosan visszajössz hozzánk a Nyúl utcába. A fehér láda a hullaszállítóban valahol a Lehel utcán, majd a Dózsa György úton robog veled, csak össze ne cseréljenek, csak épségben Te térjél megint hozzánk a kertbe, átalakultan, Muttim.

A szobában a kék lepedő az ágyon – és nem álmodom én hihetetlent, az altestének helyén még valami egészen gyöngén érzékelhető testmeleg nyoma. Ott tartom egy ideig a kezem, átadva magam valami utolsó üzenetnek. Aztán már csak a puszta lepedő biztosítótűkkel rögzítve, hogy tisztába tevéskor össze ne gyűrődjék, és néhány kakafolt barnasága, melyet a tested eltakart. Most ki lesz minden mosva, és aztán mi fekszünk belé.

Ahogy később, amikor átnéztem mindazt, ami utána maradt, meghatódom attól is, hogy ilyen rendet hagyott maga után. Pedig előre tudtam, magától értetődő volt. Nem a tárgyak rendszerében hagyott rendet, mert ez neki soha nem volt öncél. A szellemi hagyatékában: a címek, a levelek, azok jegyzéke, akiket a halála esetén értesíteni kell, a még élő svájci barátnőjének, Alice Wolfnak küldendő, már előre megírt halálhíre, az iratai és az írásos, hosszabb feljegyzései az életéről. Meg a sok levele. Svájcba. A testvéreinek, a háború előtt Magyarországon élt svájci barátnéjának, Clärlynek, és nekem meg a testvéremnek. Mindig másolatban levelezett. És a levelezőlapjaik a házassága előtt apámmal (Mein lieber Josi!) – melyek annyi mindent lepleztek, és előttem lelepleztek.

És pénz, amit megtakarított. Ő. Akarva és csakis nekünk. Ez se a hét krajcár.

Szabászkönyvecskéje, das Schnittbüchlein, mindannyiunk szabásmintaméreteivel és -rajzaival.

Ahogy nem tudta már meggyújtani a gázt: vékonnyá vált, ráncos, öreg ujjaival majd szétlapította a gyufásdobozt, ameddig nem láttam, hogy próbálja a kiáramló gázt meggyújtani, nem is értettem, miért lapulnak el ennyire a gyufásdobozok.

És ingerült lettem. És abban a pillanatban tudtam, hogy szégyellni fogom, és jóvátehetetlenül fáj majd utólag, és mégsem tudtam tökéletesen uralkodni magamon soha…

Állok. Próbálom felidézni, milyen volt egy fél, egy egész, öt nappal ezelőtt, egy héttel ezelőtt, egy éve, egy évtizede, ötven évvel ezelőtt az, akinek az arcát kisgyerekként már az emlékezetembe véstem, amikor még fiatal volt, a bársonyos, nőies bőrével, telt, asszonyos vonásaival, dinamizmusával.

S most, lassan több mint tizennégy óra elteltével, rá kellett jönnöm, nemhogy hiába erőlködöm – nem is szabad ezt tovább tennem. Nem szabad akarnom, hogy megállítsam az időt. Nem akarhatom, hogy legyen visszatérés. Kifelé.

Felriadok – Éva telefonja. Utána belém: nincsen már!

(2021)

 

Ungvráy Rudolf: Eszmélésem története

Jelenkor Kiadó, 2023

The post „Este előkészítem a zsebkendőt, amellyel majd felkötöm az állát. Egy nem elég, kettőt csomózok össze” first appeared on 24.hu.