Sir Francis Bacon tudós és filozófus az 1620-as Új Atlantisz című filozófiai munkájában azonosította Kína három nagy találmányát, „melyekről mit sem tudtunk az ókorban, s melyek eredetét, bár nem nyúlik vissza régi időkre, homály fedi és nem koszorúzta dicsőség:
a nyomtatásra,
a lőporra
és az iránytűre gondolok.
Ez a három világszerte megváltoztatta a dolgok arculatát és állapotát.”
Sokat írtak a könyvnyomtatás és a puskapor történelmi jelentőségéről, de sokkal kevesebb figyelmet szenteltek a mágnesnek, és annak, hogy milyen módon fedezték fel és használták a mágnesvasércet, illetve magnetizálták később a vaslemezkéket, ami lehetővé tette a mágneses iránytű „homály fedte” kitalálását a Han-dinasztia idején, a Kr. e. 3. században.
Ez a technológia nyitotta meg az utat Kína és más birodalmak számára, hogy navigáljanak, és az iránytű négy pontja: észak, kelet, dél és nyugat alapján tájékozódjanak. Hajlamosak vagyunk úgy gondolni a négy égtájra és a navigálás művészetére, mint az iránytű felfedezésének következményére, pedig valójában nem ez volt a helyzet. A négy égtáj ókorba nyúló története és a mágneses iránytűvel való kapcsolata sokkal meghökkentőbb.
A lenyugvó nap
A korai társadalmakban már több ezer évvel az iránytű felfedezése előtt megfigyelték, hogy a nap abból az irányból kel fel, amit most keletnek nevezünk, és azt is megállapították, hogy azon az égtájon nyugszik le, amit most nyugatnak hívunk. Valószínűleg a kelet–nyugat tengely volt az, amit az emberek legkorábban, a Nap égbolton megtett útját megfigyelve fedeztek fel. A napkultusz öltött testet az ókori egyiptomi napistenek tiszteletében is: Hórusz a felkelő Nap, Ré a déli Nap és Ozirisz a meghaló vagy lenyugvó Nap istene volt.
Universal History Archive / Universal Images Group / Getty Images Ozirisz ábrázolása.
A kezdeti kelet–nyugati naptengely felfedezését fokozatosan követte a másik tengely megértése is. Ez függőlegesen tartott északról délre, és a Napot és a csillagokat megfigyelve lehetett azonosítani. Délben a Nap az északi féltekén mindig déli irányban áll, a déli féltekén meg északra. Az északi félgömbön élve felnézhetünk a csillagokra, és a Polaris vagy Sarkcsillag alapján találhatjuk meg az északi irányt, a déli féltekén ezt az irányt a Polaris Australis vagy a Sigma Octantis, a Dél csillaga mutatja meg.
A négy fő égtájra sok nyelvben használt kardinális kifejezés a latin cardinalis szóra vezethető vissza, amelyik „sarkalatos”, „legfőbb” értelemben is használható, emiatt a római katolikus egyházban a pápa után a legfőbb papi méltóság betöltőit is így hívják.
A négy fő égtáj nevét az emberi test is megihlette: annak eleje és háta, bal és jobb oldala, sőt a teteje és alja: sok ókori nyelvben az „eleje” és „háta” a kelet és a nyugat szinonimája. A héberben a „kelet” – gedem vagy mizrach – jelentheti azt is, hogy „előre” és azt is, hogy „eleje”, míg a „nyugat” – achor – a „mögött” szinonimája. Az ókori kínai nyelvben az észak vagy bĕi piktográfja két egymásnak háttal forduló embert ábrázol. A sötét és hideg észak a test „hátuljának” a szinonimája, míg az „eleje” délre néz (nán) a fény és a meleg felé.
A négy fő égtájat említő legkorábbi fennmaradt feljegyzést egy agyagtáblára írták az első nagy mezopotámiai birodalom, az Akkád Birodalom idején (Kr. e. 2350–2150 körül). Ez a „Gasur-térképnek” nevezett kezdetleges topográfiai térkép egy mezőgazdasági területet ábrázol, balra fent van az IM-kur, ’kelet’ és balra lent IM-mar-tu, ’nyugat’; középen balra IM-mir, ’észak’.
Az ’IM’ előtag a szelek irányára, nem pedig csillagászati megfigyelésekre utal. Más mezopotámiai szövegek a szelek négy fő irányát írják le, amelyek átlós keresztet alkotnak, és megfelelnek a modern északnyugati, északkeleti, délkeleti és délnyugati égtájaknak. Amikor az ékírásos szöveget a térképen fentről lefelé olvassuk, IM-mir az elsődleges irány: az az irány, ahonnan a leggyakrabban fújó északnyugati szelek érkeztek. Ebből arra következtethetünk, hogy a több mint négyezer évvel ezelőtti földművesek a négy fő égtájat a szélirányok és a változékony klimatikus viszonyok alapján határozták meg.
De mi volt ennek az oka? Az, hogy a széljárás létfontosságú volt a földművelés szempontjából, mert előre jelezhette, hogy bőség vagy éhínség vár-e rájuk.
A naplemente félhomálya
Az ókori görög filozófiát és tudományt ugyanolyan elmélyülten foglalkoztatták a szelek, mint a mezopotámiait, a négy égtáj istenekként való megszemélyesítése először Homérosz műveiben jelenik meg (Kr. e. 800 körül). Híres eposzai, az Iliász és az Odüsszeia megemlítik a fő szeleket megtestesítő négy isten nevét:
Boreász volt az északi szél, és valószínűleg a hegyek vagy az üvöltő szavak ősi változata.
Nótusz, a déli szél a nedvesség szóból származik.
Eurosz, a keleti szél a napfelkelte ragyogásából vezethető le.
A nyugati szél, a Zephürosz neve pedig a napnyugta félhomályából ered.
Később a görög filozófusok már kevésbé költői módon írták le az égtájakat. Arisztotelész Meteorológia című műve (Kr. e. 350 körül) tartalmazza a legkorábbi ismert szélrendszerek szerinti égtájak geometriai ábráját; nyolc fő szélirány ábrázolja a Földdel kapcsolatos elképzeléseit. A rómaiak sokat átvettek a görögök széljáráson alapuló égtájneveiből, de néhány új latin szót is bevezettek. A borealisnak vagy septentrionesnek nevezett észak az első utalás a Nagy Medve csillagkép hét csillagára (ami úgy tűnik, mintha az északi Sarkcsillag, a Polaris körül forogna). A dél több új elnevezést is kapott, többek között az australis nevet (kemény vagy ’metsző’ jelentésben – a kemény hőség és a forró, metsző szelek alapján), vagy a meridionalis (a nap közepe kifejezésből). A nyugat neve az occidentalis volt (csökkenés vagy elmúlás értelemben) és a kelet, az orientalis a (felemelkedés vagy keletkezés szóból, a Naphoz kapcsolódóan).
Ann Ronan Pictures / Print Collector / Getty Images Arisztotelész
Ezeket a fogalmakat és kifejezéseket egészen a 9. századig használták, akkor ugyanis radikális változások történtek, és ez a fő égtájak neveit is érintette. Ez az Észak-Európa nagy részén császárként uralkodó Nagy Károly (748–814) idején történt, aki annak érdekében, hogy egyesíteni tudja a kontinenst, számos politikai, gazdasági és oktatási reformot indított el. Ezek közé tartozott, hogy az égtájak jelöléséből kihagyták a szeleket, és indoeurópai gyökerekkel rendelkező protogermán kifejezéseket használva adtak új nevet a négy égtájnak.
A Nord (észak) a proto-indoeurópai nórto-s kifejezésből származott – az alsóbb vagy balra értelemben (a keleten felkelő Napról).
Est (kelet) az indo-európai austo-s – fény vagy ragyogás szóból ered (mint a reggeli ragyogás).
Sund (dél) a nap archaikus elnevezéséből ered – sú-n-to-s – és a délre vonatkozott, a Nap irányára a nap közepén.
Az Oëst (nyugat) nevében a proto-indoeurópai uesto-s, este szót találjuk, melynek többféle jelentése között szerepel a vörös (mint a lemenő nap).
E szavak változatai a legtöbb modern európai nyelvben felismerhetők.
A szent irány
A fő égtájak formálódó fogalmát számos különböző kultúrában a korai teológiai tanítások is hangsúlyosabbá tették, a zsidó és a keresztény teológia a keletet az istentisztelet és az ünnepek fő égtájának tekintette. Az egész a Teremtés könyvével kezdődött: „Az Úristen kertet telepített Édenben, keleten” (Ter 2:8, Szent István Társulati Biblia). A messiás második eljövetelét kelet felől jövendölik, „Amint a villám napkeleten támad és napnyugatig látszik, olyan lesz az Emberfiának eljövetele is” (Máté 24:27). Ezért lett Mizrah vagy kelet a zsidó imádság iránya. A korai kereszténység a zsidó mizrachot kiterjesztve
Ez az elképzelés a középkori térképeken is megjelenik, mint például a herefordi katedrálisban található mappa mundin. Itt a fő égtájakat a külső kör mentén jelenítik meg fentről indulva, az óramutató mozgásának megfelelően: oriens (kelet), meridiens (dél), occidens (nyugat), septentrio (észak). Az Édenkert fent látható, majd időrendben haladva lefelé az ótestamentumi birodalmakkal, Krisztus születésének és Róma felemelkedésének ábrázolásával folytatódik; mindennek a középpontjában Jeruzsálem áll. Végül a legnyugatabbra eső pont, a mai Gibraltár, a térkép alján látható.
Amíg a korai keresztény térképeken teológiai okokból a kelet került legfelülre, sok iszlám térképen a dél szerepelt a lap tetején. Azért volt ez így, mivel az iszlám hitre áttért társadalmak többsége Mekkától északra helyezkedett el, ennek eredményeként a hívők dél felé fordulva imádkoztak, és világtérképeiket is eszerint tájolták.
Egy 1297-es térképen (amit a 10. századi geográfusról, Muhammad al-Istakhriról másoltak) déli tájolással ábrázolták a világot. Afrika az Indiai-óceánba mélyen benyúló karom és a függőleges csík, ami fentről egyenesen fut lefelé, az a Nílus, amely a három szigetével, Ciprussal, Krétával és Szicíliával ábrázolt Földközi-tengerbe ömlik. Európa lent látható benne a muszlim Spanyolországgal (al-Andalusz). A térkép legszebb része a muszlim birodalom szívében található, amelynek különböző adminisztratív körzeteit vörössel jelölték. Arábia a térkép közepén fekszik, Mekka és Medina szent városaival.
Fenn, északon hideg van
Míg a judaizmus, a kereszténység és az iszlám teológiai irányát a kelet és a dél határozta meg, addig Kínában már évszázadokkal azelőtt az északot helyezték a térképeik tetejére, hogy Európa átvette volna ezt a gyakorlatot. A kínaiak úgy gondolták, hogy a császár az „ég fia”, a Sarkcsillagon lakó legfőbb istenség földi megtestesülése. A császár az északi magasságból nézett lefelé az alattvalóira, déli irányba, akik pedig felnéztek rá északra. A dél (nan) piktográfjában a lián növény szerepel, amely a dél burjánzó vegetációját idézi a szárazabb, hidegebb északi szélességi körökről nézve,
Molteni Motta / Universal Images Group / Getty Images 18.-19. századi iránytűk.
A navigációs technológia terén évszázadokig Kína járt az élen – míg a Földközi-tenger vidékén csak a 12. században kezdtek el mágneses iránytűt használni a navigáció során. Azt nem tudjuk pontosan, hogyan kerültek ezek az iránytűk nyugatra, de alapvető változást eredményeztek, mert a keresztény hajósok portolántérképeknek nevezett hajózási térképeket készítettek a segítségükkel, amelyekkel először a Földközi-tengeren, majd az Atlanti- és az Indiai-óceánon is tudtak navigálni.
Bár a kínai technológia könnyebbé tette a felfedezéseket, az európai felfedezők kezdetben a kínaiakkal ellentétben nem északot tették a térképeik felső részére. Nyolc évvel Kolumbusz Kristóf nagy jelentőségű, 1492–1493-as, Amerikába vezető útját követően Juan de la Cosa, Kolumbusz zászlóshajójának, a La Santa Maríának a tulajdonosa rajzolt egy térképet a nyugaton történt új felfedezésekről. A térképen olvasható felirat szerint úgy kell tájolni, hogy a nyugati irány kerüljön felülre – ez annak a néhány kivételes térképnek az egyike, amely a nyugatot adja meg fő égtájként. Rövid ideig lett nyugat a fő égtáj – mígnem az európai tudósok úgy döntöttek, hogy a klasszikus görög gyakorlatot követve az északot helyezik a térképük tetejére. Juan de la Cosa térképén az Atlanti-óceán közepén egy „szélrózsa” is látható, ami előre vetítette, hogy a navigációs eszköz központi szerepet fog játszani az eljövendő évszázadokban.
A felfedezések korában azután általánossá vált a mágneses iránytű használata. Sokan feltételezik, hogy az iránytűnek köszönhetjük a fő irányokat jelölő szavainkat – észak és dél, kelet és nyugat, csakhogy ez tévedés, amit az orientációhoz és a navigációhoz való viszonyunk hosszú és érdekes története is bizonyít.
A cikket Rindó Klára fordította.
The post Ez a találmány a puskapornál is fontosabb volt first appeared on 24.hu.
