Ezt a rezsimet még Kate Winslet sem képes megmenteni

Ha csak a közreműködőket nézzük, akkor A rezsim potenciálisan az év egyik legígéretesebb sorozata. Will Tracy, a sorozat alkotója írt néhány részt az Utódlásban, előtte évekig dolgozott íróként a John Oliver-show-ban, míg az epizódok felét rendező Stephen Frears nemzedéke egyik legelismertebb brit rendezője, a zeneszerző Alexandre Desplat pedig már két Oscar-díjat is nyert a kismillió egyéb elismerése mellett. És akkor még nem beszéltünk a színészekről, pedig ha Kate Winslet főszerepet játszik valamiben, az főszabály szerint nem lehet rossz. És mit mondjunk, ha Winslet mellett még Hugh Grant, Andrea Riseborough és Matthias Schoenaerts is szerepel ebben a sorozatban, mindezt az HBO szokásosan bőkezű produkciós büdzséjével megfejelve?

Számunkra pedig különösen érdekes lehet egy politikai szatíra, amely egy fiktív közép-európai országot irányító diktátorról szól. Igaz, az előzetes láttán azért már lehetett némi baljós előérzetünk, hogy ez A rezsim nem sokban emlékeztet majd azokra a mai diktatúrákra (vagy vezérdemokráciákra, esetleg autoriter rendszerekre stb.), melyek a sorozat aktualitását adják, de a trailer ugyebár egy külön műfaj, és sokszor becsapós. Itt nem volt az.

A rezsim főhőse a kancellár Elena Vernham (Winslet), a meg nem nevezett ország diktátora, aki egyre inkább elveszíti a kapcsolatot a külvilággal, és emiatt hipochondriája is egyre súlyosabb. Egy katonát, a tüntetőkkel szemben példátlan brutalitást tanúsító Zubak tizedest (Schoenaerts) fogad bizalmasául, miután az meghiúsít egy merényletet, és kettejük között személyes vonzalom is kialakul. Zubak befolyása egyre nagyobb lesz Elena fölött, aki a hatására egyre agresszívabb politikát folytat a vélt külső és belső ellenségekkel szemben, majd a kancellár palotájában egyre jobban elszabadul az őrület, akárcsak az egész országban.

Miya Mizuno / HBO

A sorozatot egyértelműen az Armando Iannucci nevéhez köthető politikai szatírák ihlették, így a Sztálin halála és az Egy kis gubanc című filmek, vagy pláne Az alelnök című sorozat, melynek főhőse szintén egy hataloméhes, gátlástalan politikusnő volt. A rezsim láttán viszont az is egyértelműnek tűnik, hogy Wes Anderson legalább ugyanekkora hatást gyakorolt az alkotókra, különösen a Grand Budapest Hotel (ráadásul annak is Desplat szerezte a zenéjét), így a sosemvolt Zubrowka is könnyedén eszünkbe juthat a sorozatbeli állam láttán.

Csakhogy bármilyen szatirikus és abszurd világot is teremtenek a forgatókönyvírók, fontos előfeltétele, hogy legalább a kiindulópont minimálisan hihető és életszerű legyen: hiába tudjuk, hogy nincs Zubrowka nevű ország, olyan meggyőzően skiccelte fel a Grand Budapest Hotel a két világháború között Kelet-Európa képét, hogy legalább a film kedvéért el tudtuk hinni, hogy létezik. Vagy, hogy a szatíránál maradjunk: hiába voltunk tisztában azzal, hogy nem létezik Waystar Royco nevű médiakonglomerátum, az Utódlás olyan valóságosan ágyazta be a céget és vezetőit a valóságunkba, hogy simán tudtunk hinni benne. És így tovább. Sajnos A rezsim alkotói már ezt a legelső akadályt sem ugrották meg, mert láthatóan nem tudták eldönteni, milyen országot is képzelnek el, ezért lett belőle egy képtelen operettdiktatúra, amit lehetetlen minimálisan is komolyan venni, épp ezért a lakói miatt sem aggódunk túlzottan.

Nyilván nem könnyíti meg a dolgunkat az sem, hogy A rezsim szereplői mind irodalmi angolt beszélnek, mintha egy Shakespeare-drámából léptek volna ki, sőt, a karaktereknek németes vagy éppen angolos vezetéknevük is van, míg a nevében is különböző Zubak szlávos kiejtéssel beszél, hogy érzékeltessék, ő az egyszerű nép fia. A sorozatot a dúsgazdag és csodaszép Ausztriában és Liechtensteinben vették fel ugyan, ám erről az országról tudjuk, hogy rendkívül elmaradott és szegény, egyedüli kincse a kobalt. De arról, hogyan kapcsolódik az európai történelemhez, volt-e mondjuk az országban évtizedekig kommunizmus, egyáltalán kik a lakói, semmit nem tudunk meg. Eleve a szereplők is úgy beszélnek „Közép-Európáról”, mintha ahhoz bármi identitás kapcsolódna, például létezne olyan, hogy „közép-európai legenda”. Mintha az amerikai és brit alkotók (akiknek láthatóan nincs sok fogalmuk a régióról, sem a történelméről) csak bedobáltak volna mindent, ami eszükbe jut a diktatúrákról egy turmixgépbe, és ez lett a végeredmény.

Miya Mizuno / HBO

Mert történelmi-politikai utalásra sok példa akad: Elena Vernhamban felsejlik egy jó adag Putyin (még olyan nyilvánvaló utalásokat sem szégyellnek, mint a hosszú asztal), némi Trump, Ceaușescu vagy Kim Dzsongun, sőt, ha jól figyelünk, még egy csipetnyi Orbán Viktort is észlelhetünk. Tracyt azonban láthatóan legalább annyira érdekelték a diktatúrák külsőségei, Elenát például egy fényűző bécsi palotába költöztetik (piros huszármentébe öltöztetett ázsiai inasokkal!), ezért jóval inkább tűnik 18. századi orosz cárnőnek, semmint 21. századi diktátornak. És ha már Elena: nyilván értjük a csavart, hogy ezúttal egy nő a diktátor (akinek a Raszputyin-szerű rossz szelleme azért egy férfi), de ha van közös a mai autoriter rendszerekben, akkor az bizony az, hogy Putyin, Trump, Orbán, Lukasenka, Erdogan, Kim Dzsongun, Hszi-Csin Ping és kollégáik mind-mind férfiak. Mit mond el ezeknek a rendszereknek a természetéről, ha itt rögtön megfosztjuk a diktátort a férfiasságától? Mellesleg a csavar, hogy nőt csinálnak a férfi politikusi mintából, szintén nem olyan eredeti, ellőtte már a Ne nézz fel! is.

Na de, még ezeken is túl lehetne lendülni valahogy, ha legalább a sorozat vicces lenne. Csakhogy bántóan nem az. Rezzenéstelen arccal végig lehet nézni, maximum a rossz poénok miatt fintorog az ember.

A párbeszédek a közelében sincsenek az Utódlás vagy az említett Iannucci-produkciók pengeéles és kegyetlenül szellemes dialógusainak – lapos és tét nélküli ripacskodás, amit látunk, és ezen még a sztárok sem segítenek. Kate Winslet persze ebből a szerepből is megpróbálja kihozni a maximumot, de most ez is kevés, ő is leginkább affektál és selypít, és igazából nehéz elképzelni, hogy a nagyszerű Easttowni rejtélyek után miért bólintott rá erre a forgatókönyvre. A körülötte hajbókoló miniszterek és egyéb udvaroncok olyannyira egy kaptafára készült, papírmasé karakterek, hogy gond nélkül össze is cserélhetnék a szövegeiket, az pedig valószínűleg nem csak Mészáros Lőrinc országából nézve röhejes, hogy az alkotók szerint egy ilyen diktatúrában a leggazdagabb ember lehet egy kormánytól független vállalkozó.

Működhetne persze a sorozat a hatalom időtlen természetét boncolgató szatíraként, annak viszont vérszegény, és nyilvánvalóan az lehetett volna A rezsim nagy előnye, hogy tényleg a szemünk előtt kibontakozó autoriter-populista reneszánszról fogalmaz meg valamit, ezt az esélyt viszont ezzel a valóságtól teljesen elemelt sztorival, és a bohózatba illő közeggel és karakterekkel elszalasztotta. Még úgy is, hogy az USA külpolitikája kap egy-két tockost Tracytől. Helyette maradt egy szellemtelen és vontatott sorozat, noha ez az alapsztori és ezek a karakterek talán egy másfél órás színházi előadásban még elmennének, de hatrészes tévésorozattá nyújtani ezt jókora aránytévesztés. Még akkor is, ha tényleg gyönyörűek a díszletek és a jelmezek, és a sorozat megjelenése is elsőrangú.

Miya Mizuno / HBO

Sokáig lehetne még sorolni A rezsim bosszantó hibáit és logikátlanságait, de minek? Feltehetőleg az illusztris közreműködői névsor miatt egyelőre a kritikák is aránylag kesztyűs kézzel bánnak a sorozattal, de nehéz elképzelni, hogy az HBO sikersorozatai között emlegetik majd a jövőben.

A rezsim (The Regime), 6 epizód, 2024, HBO Max. 24.hu: 3/10

The post Ezt a rezsimet még Kate Winslet sem képes megmenteni first appeared on 24.hu.

Visited 1 times, 1 visit(s) today
Loading RSS Feed

Loading RSS Feed