Napjainkban napról napra sürgetőbbé válik a klímaváltozás elleni határozott és mihamarabbi fellépés: amennyiben nem csökkentjük gyorsan és drasztikusan a kibocsátásunkat, illetve nem teszünk intézkedéseket az éghajlati átalakuláshoz való alkalmazkodásért, azzal nemcsak a saját, hanem a jövő generációinak életét is megkeserítjük. A törekvéseknek egyszerre kell megvalósulniuk nemzeti, regionális, valamint nemzetközi szinten, utóbbi célt szolgálják az Egyesült Nemzetek Szövetségének (ENSZ) évente megrendezett Éghajlat-változási Konferenciái (COP-ok).
A 2011 és 2015 közötti találkozók vezettek el az emberiség történetének eddigi legfontosabb nemzetközi éghajlatügyi megállapodásáig, a párizsi klímaegyezményig. A szakértők többsége ugyanakkor ma úgy látja, azóta csak apró sikereket, látszateredményeket tudtak elérni a döntéshozók – legfőképp a fosszilis lobbi ereje miatt.
A legutóbbi, 2023-as, az olajipari óriás Egyesült Arab Emírségekben megrendezett csúcs legfontosabb megállapodása például pusztán annyi volt, hogy az emberiségnek el kell távolodnia a fosszilis energiahordozóktól. Ez napjainkban egészen apró eredmény annak tükrében, hogy az ember okozta éghajlatváltozás mennyire komoly, tudományos szemszögből szinte megkérdőjelezhetetlen konszenzusnak számít.
2024-ben a közel 200 tárgyaló ország ismét egy, a fosszilis iparban erősen érdekelt országban, Azerbajdzsánban találkozik majd megvitatni a globális klímapolitikát. A november 11. és 22. között, Bakuban megrendezett eseményre (COP29) szokás szerint sokan bizakodva tekintenek, az elmúlt évek tapasztalatai viszont azt sugallják, ezúttal sem számíthatunk valódi áttörésre.
Hatalmas a tét
A klímaváltozás egyre fokozódik, éppen ezért évről évre nő az ENSZ klímakonferenciáinak tétje, miközben egyre nehezebb feladatnak tűnik a felmelegedés érdemi lassítása. 2023. november 17-én a globális átlaghőmérséklet a modern kori történelem során először haladta meg legalább 2 Celsius-fokkal az iparosodás előtti (1850–1900) szintet, a mérések kezdete óta 2023 volt a legforróbb esztendő, és az ENSZ adatai alapján tavaly regisztrálták az üvegházhatású gázok eddigi legmagasabb légköri koncentrációját.
A párizsi klímaegyezmény értelmében 2100-ra maximum 2, de lehetőleg 1,5 Celsius-fok alatt kellene tartani a felmelegedés mértéket az iparosodás előtti értékhez képest. A bűvös 1,5, illetve 2 Celsius-fokos határ fölött az éghajlati átalakulás olyan súlyos következményekkel járna, amelyek alapjaiban változtatnák meg a bolygónkat: átrajzolnák az ökoszisztémákat, ma még sűrűn lakott területeket tennének lakhatatlanná, növelnék az extrém időjárási események gyakoriságát és erejét, ezek együttesen pedig a konfliktusok kockázatát is jelentősen emelnék, miközben súlyos egészségügyi kiadásokhoz és gazdasági kiesésekhez vezetnének.
Aziz Karimov / Getty Images Autók haladnak el a COP29 hirdetőtáblája mellett 2024. október 23-án. Bakuban.
Noha a jogilag kötelező erejű, ám nemzeti szinten csak önkéntes, szankciómentes vállalásokat előíró 2015-ös párizsi klímaegyezményt követően sokakon hurráoptimizmus lett úrrá, az elkövetkező években viszont kevés érdemi lépés történt a globális felmelegedés elleni harcban. A jelenlegi vállalások önmagukban is édeskevésnek tűnnek, a kitűzött célok eléréséért ráadásul eleve nem tesznek eleget az országok.
A probléma az, hogy a többoldalú egyeztetéseken résztvevő szereplők sokszínű elvárásokkal és célokkal érkeznek, a rövid távú hasznok pedig továbbra is felülírják a közép- és hosszú távú érdekeket, amíg a fosszilis lobbi ennyire jelentős befolyással bír.
Fizessenek a szennyezők
Llewellyn Leonard, a Dél-Afrikai Egyetem környezettudományi szakembere a The Conversation felületén járta körbe, hogy mit vár a COP29-től. A kutató úgy látja, a fő tét az, hogy sikerül-e felelősségre vonni a legnagyobb kibocsátó országokat és vállalatokat, azaz érvényesül-e a „fizessen a szennyező” elve.
A gondolat évek óta a klímaviták fókuszában áll, az elképzelés lényege, hogy az emisszióban leginkább szerepet játszó – azaz a felmelegedést leginkább fokozó szereplőknek – szükséges megfizetniük a szennyezés kezelésének költségeit, így előzve meg az emberi egészség és a környezet károsodását. Az elképzelés értelmében a szennyezőket nemcsak jelenlegi, hanem múltbeli emissziójukért is megadóztatnák, emellett lehetőséget teremtenének a bíróságoknak a klímakárok megítélésére.
A klímaigazságtalanság része, hogy a kis szénlábnyomú szereplőket, például a szegény szigetországokat ezzel szemben rengeteg kár éri az éghajlati átalakulás miatt, amelyért amúgy alig felelősek.
A helyzetet persze nehezíti, hogy a fosszilis lobbi képviselői rendre óriási számban vannak jelen a COP-okon – az elmúlt években ez lett a legnagyobb csoport a konferenciákon –, a fő felelősök pedig jellemzően mindent elkövetnek, hogy tompítsák elszámoltathatóságukat. Leonard úgy látja, a mostani talán az utolsó lehetőség a felelősségre vonás és az éghajlati igazságosság megvalósítása szempontjából.
Szankciókra lenne szükség
A 20 legnagyobb, fosszilis energiahordozókat előállító vállalat 1965 óta a globális kibocsátás 35 százalékáért volt felelős. A klimatikus átalakulás már most komoly közvetlen és közvetett károkat okoz, ehhez képest a fosszilis energiahordozók támogatása 2022-ben világszerte 7 ezer milliárd amerikai dollárt tett ki – szemben a 2015-ös 4,5 ezer milliárddal.
A szakértő szerint több szankciót is érdemes lenne bevezetni arra az esetre, ha a nagy szennyezők nem teljesítik célkitűzéseiket. Emellett egyéb módszerekkel is ösztönözni kellene a szén, az olaj és a gáz használatának visszaszorítását, a lehetséges megoldások közé tartozik többek között:
az éghajlati károkat és az alkalmazkodást fedező, korábban bejelentett globális alap fejlesztése,
a globális éghajlat-politikai felelősségi keretrendszer és mechanizmusok létrehozása a nagy kibocsátók felelősségre vonása és a hatékony kártalanítás érdekében,
a fosszilis tüzelőanyagok támogatásának megszüntetése,
a szén-dioxid-kibocsátás forrásnál történő megadóztatása,
a nemzetközi jogi elszámoltathatóság bevezetése,
a pénzügyi átláthatóság növelése például a vállalati környezetrombolás részletezésével,
valamint a hivatalos globális jóvátételi alap létrehozása a korábbi emissziók miatt.
Leonard szerint a nemzetközi közösségnek végre határozottan fel kellene lépnie a nagy kibocsátású országok és cégek pénzügyi hozzájárulásának kikényszerítése érdekében. A befolyó összegekből a sebezhető közösségek éghajlatváltozási kárainak mérséklését, illetve az alkalmazkodásukra irányuló erőfeszítéseket kellene finanszírozni.
Romy Arroyo Fernandez / NurPhoto / NurPhoto / AFP Több ezer ember tüntetett az Európai Parlament brüsszeli épülete előtt, hogy tiltakozzanak az éghajlatváltozás elleni fellépés hiánya ellen 2023. december 3-án.
Pénzügyi COP
Nem Leonard az egyetlen elemző, aki úgy látja, a finanszírozás áll majd a fókuszban az idei klímakonferencián, az Euronews szerint az eseményre pénzügyi COP-ként hivatkoznak. 2024-ben ugyanis 15 év óta először kell megállapodniuk az országoknak új globális finanszírozási tervben, az úgynevezett új kollektív számszerűsített éghajlat-politikai finanszírozási célban (NCQG).
Az NCQG a 2009-es stratégiát frissíti, amelyben a fejlett országok azt vállalták, hogy 2020-ra évente 100 milliárd dollárt mozgósítanak a szegényebb országok számára a klímaváltozás ellensúlyozására. Az ígéretet csak 2022-re sikerült megvalósítani.
A COP29-en komoly diskurzusokra számíthatunk a NCQG feltételeivel kapcsolatban, valószínűleg nemcsak az összegek és azok formája, hanem az adományozók és kedvezményezettek kiléte is igen vitás lesz.
Az NCQG mellett a párizsi klímaegyezmény értelmében a nemzeti szinten meghatározott hozzájárulások (NDC-k) határideje is közeledik – ezek azt határozzák meg, hogy az adott állam miként tervezi mérsékelni ágazatspecifikusan a kibocsátását. Az NDC-ket ötévente kell megújítani, a következő időpont 2025 februárjában lesz, ezért a COP29 több szempontból is döntő pillanatot jelent.
Vitatott házigazda
A COP29-et rendező Azerbajdzsán a konferencia idejére globális fegyverszünetre szólította fel a világ országait. A béketeremtő szerepet azonban több kritika is érte az azeri–örmény helyzet tükrében és az Azerbajdzsánban fogva tartott több száz politikai fogoly miatt – írja a The Guardian.
VANO SHLAMOV / AFP Olajkút az azerbajdzsáni fővárosban, Bakuban 2024. július 23-án.
A The Guardian szerint egy, az Urgewald és a CEE Bankwatch által a közelmúltban publikált jelentés alapján Azerbajdzsán állami tulajdonú olaj- és gázipari vállalata, a Socar, valamint partnerei a következő évtizedben jelentősen bővítenék a gázkitermelést – a jelenlegi évi 37 milliárd köbméterről 2033-ra 49 milliárdra növelnék. A Socar nemrégiben abban is megállapodott az Európai Unióval, hogy 2026-ig 17 százalékkal fokozza az EU-ba irányuló gázexportot.
A cég 2023-ban tőkeköltségeinek 97 százalékát olaj- és gázprojektekbe fektette. Noha néhány héttel azután, hogy kiderült, Azerbajdzsán lesz a COP29 házigazdája, a Socar elindította zöld részlegét, a vállalat megújuló energiaforrásokkal kapcsolatos tevékenységei továbbra is jelentéktelenek.
Isten ajándékai
Azerbajdzsán éghajlat-politikai cselekvési tervét a Climate Action Tracker (CAT) szeptemberben súlyosan elégtelennek minősítette, a szervezet szerint Azerbajdzsán azon kevés ország közé tartozik, amelyek gyengítették korábbi klímacéljaikat. Az Urgewald és a CEE Bankwatch jelentése alapján ráadásul az azeri vezetés a fosszilisok védelmében az emberi jogokat is sértheti.
Ilham Aliyev azeri elnök egy áprilisi klímakonferencián azt mondta, az ország olaj- és gázlelőhelyeinek megléte nem az ő hibájuk, azok Isten ajándékai. A COP29-et Mukhtar Babayev, az ország ökológiájáért és természeti erőforrásaiért felelős minisztere fogja vezetni – a politikus 26 évig, 2018-ig a Socarnak dolgozott. Rovshan Najaf, a Socar elnöke a szervezőbizottság tagjaként szintén komoly szerepet kap az eseményen.
Bár a COP-os egyeztetésekben minden oldal részt vesz, a házigazdának jellemzően nagyobb a befolyása, éppen ezért sok szakember különösen szkeptikus a klímakonferencia várható eredményeit illetően. Azerbajdzsán gazdasága nagymértékben függ a fosszilis tüzelőanyagokból származó bevételektől, a rendező valószínűleg mindent megtesz majd, hogy lassítsa a fosszilis energiahordozók elleni küzdelmet.
Amennyiben az idei klímakonferencián nem születnek forradalmi megállapodások, annak súlyos éghajlati hatásai lesznek, emellett megerősítik a COP-ok elvesztett nemzetközi klímapolitikai súlyát. Egyre több kritikus gondolja úgy, hogy az ENSZ klímakonferenciái átfogó reformra szorulnak – az olajipari érdekérvényesítőket például ki kellene tiltani, valamint be kellene vezetni a szavazati rendszert –, emellett pedig nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a kisebb, kevesebb fél bevonásával zajló, gördülékenyebb egyeztetésekre.
The post Felforr a bolygó, amíg a világ országai alkudoznak first appeared on 24.hu.
