A konvergens evolúció felel azért, hogy a világ különböző pontjain, hasonló körülmények közt élő és hasonló életmódú, de nem rokon állatok egyes külső jegyei is hasonlóvá váljanak. Ennek köszönhetően a nálunk honos vakond, az Ausztráliában élő erszényesvakond vagy az afrikai (az elefántokkal rokon) aranyvakond fajok is mind a föld alatti életmódhoz alkalmazkodva váltak egymáshoz igen hasonlóvá.
Számos tulajdonságon osztoznak, például arasznyi termet, erős, karmos mancsok, hengeres test, testhez simuló szőrzet, visszafejlődött szem és szinte nem létező külső fül. Különbség is akad: míg a mi vakondunk oldalirányba fötöri a földet alagútásás közben, addig az erszényesvakond (és az aranyvakond is) fentről lefelé.
Ausztráliában két faj honos, az északi és déli erszényesvakond, ez utóbbit (Notoryctes typhlops) vizsgálta meg nemrégiben a Melbourne-i Egyetem vezette kutatócsoport. Most először készülhetett genetikai elemzés erről a rendkívül rejtett életmódú állatról, és ezzel feltárulhatott a faj evolúciós múltja is. A Science Advances folyóiratban tették közzé az érdekes eredményeket.
Az állatfaj fontos szereplője a híres Uluru szikla környékén élő őslakosok kultúrájának, itjaritjari (ejtsd: icsaricsari) néven az ősök közé sorolják. A nagyon ritkán lehet csak látni, mivel más vakondszerű állatokhoz hasonlóan a föld alatt tölti élete nagy részét. Hátrafelé néző erszényében két kicsinynek van hely mindössze. Ahogy az erszény iránya, úgy az orr előtti bőrlebernyeg is a homok, talajszemcsék bejutása elleni védelmet jelenti.
Az orrot védő bőrlebernyegen túl a föld alatti életmódhoz alkalmazkodás része az is, hogy kevés oxigénnel is beéri az állatka. Ausztrália középső, sivatagos részén él, nem állandó alagutakat készít, hanem szinte átúszik a homokon élelem után kutatva, az alagútja rögtön beomlik mögötte. Szemeik annyira visszafejlődtek, hogy az arcuk bőre alatt található csökevényes maradványuk, és nincs herezacskójuk se, a heréiket ugyanis a hasüregen belül viselik.
A kutatók egy múzeumi példányból vontak ki DNS-t, majd azt a Connecticuti Egyetem és a La Trobe Egyetem szakembereivel közösen elemezték. Ebből tárult fel a faj evolúciójának múltja, különleges alkalmazkodási képességeinek eredete.
Olyan érdekességekre derült fény, mint a szem elcsökevényesedése: először a szemlencse fejlődött vissza, aztán eltűntek az alapesetben a retinán található fényérzékeny pálcika- és csapsejtek is. Kiderült, hogy extra génnel rendelkeznek az oxigénszállító hemoglobin előállításához, és a herék leszállását szabályozó génjük pedig hiányos.
Később a Utahi Egyetem és a Münsteri Egyetem szakemberei bevonásával a faj rokonságát is feltárták, összehasonlítva az erszényesvakond génjeit a föld felszínén élő rokonainak génjeivel. Rendkívül összetett feladat volt annak megértése, hogy milyen szálak kötik az erszényesvakondot más erszényesekhez. A kutatók ezt csak az úgynevezett retrotranszpozonok, „ugráló gének” segítségével tudták megtenni.
Ezek a gének a DNS különböző pontjaira illesztik be magukat, ezt egészen összevissza módon teszik, de annak igen kicsi az esélye, hogy a különféle nem rokon fajok esetében ugyanazokra a DNS-helyekre kerüljenek. Ez a rend a rendetlenségben az, ami lehetővé teszi, hogy a rokoni szálakat a segítségükkel feltárják.
Az erszényesvakond legközelebbi rokonai a bandikut és az erszényesnyúl, kissé távolabbi rokon a tasman ördög. Felmérték azt is, hogy mekkora lehet a faj genetikai sokfélesége – ez arról vall, hogy az állatfaj népessége miként alakult a múltban és miféle jövő várhat rá.
Kiderült, hogy a régmúltban jóval gyakoribb állat lehetett az erszényesvakond, ám jó 70 ezer éve – vagyis még az ember ausztráliai megjelenése előtt évezredekkel – lassú hanyatlásnak indult a népessége. Ez valószínűleg egy korabeli éghajlati átalakulás, lehűlés miatt történhetett, az állatfaj élőhelyét csak kb. 30 ezer éve hódította meg az ember, addigra már jelentősen lecsökkent a faj állománya.
A faj jövője, alkalmazkodási képessége a génekben is rejlik, fontos azonban az is, hogy a behurcolt ragadozóktól, mint a macska vagy a róka megóvják ezt az állatot. A déli erszényesvakond ritkán kerül szem elé és igen szerencsés, akinek sikerül megfigyelnie (lásd ezen a videón), a legtöbb esetben a Uluru-Kata Tjuta Nemzeti Parkban látják, de a behurcolt ragadozók ürülékében rendre kimutatható.
The post Feltárták az erszényesvakond múltját first appeared on National Geographic.
