Gyarmati Andrea: Lehet, olyan döntésre kényszerítenek, aminek nem jött el az ideje, arra, hogy hagyjam abba a gyógyítást

Hát ez is elmúlt.

Túl vagyunk a vágyott, olykor rettegett ünnepeken, s mint minden új év indulásakor, fogadalmakat teszünk, és bízunk benne (én legalábbis szoktam, és nem is csupán ilyenkor), hogy idén aztán sikerülni fog… lefogyni/meghízni, rendet teremteni testileg, lelkileg, győzni, vagy legalább eljutni valamely versenyre, megmérettetésre.

Bízunk benne, hogy idén majd valódi lehetőségekhez jutunk, melyekkel ügyesebben fogunk élni, mint eddig bármikor.

Bízunk benne, hogy idén megtalál az álommeló, az álomnő/álompasi (már ha van ilyen), és megleljük a boldogság kék madarát.

Bízunk benne, hogy kibékülünk azzal, akivel kellene, elrendeződnek a félreértések, és persze boldogan élünk, míg meg nem halunk.

Hiába telnek az esztendők, minden évkezdésünk a reményről szól, arról, hogy jobb lesz a világ, jobbá válunk mi magunk és azok is, akikkel összehoz a sorsunk.

A realitások sajnos másképp festenek. Ám nincs veszve minden.

Bármennyire is hihetetlen számomra, elmúltam hetven. Sok örömben volt és van részem, s mint mindenki másnak, akadnak, akadtak problémáim, nehézségeim is szép számmal.

Ilyenkor év elején leltárt szoktam készíteni: mi volt, mi várható, melyik út a legmegfelelőbb ahhoz, hogy több öröm, mint gond érjen a következő évben, hol lehetnek kapaszkodók, melyek harmonikusabbá tehetik a mindennapjaimat.

És persze: melyek azok a feladatok, terhek, amik még vállalhatók, és melyek azok, amik már sajnos meghaladják az erőmet. (Noha vallom, hogy inkább kopjak el, mint hogy berozsdásodjam – utóbbira a napi sportolás és a szellemi feladatok mellett azért csekély az esély.)

Sose voltam lázadó alkat, a békesség mindig is sokat ért számomra. Hogy ez alaptermészet dolga vagy a neveltetésé, mindegy, a lényeg, hogy nem hiszem, hogy a lázadás jó irányba visz. A megértésben, az együtt gondolkodásban és az elvégzett munkában hiszek. Ezért ijesztő számomra, hogy az utóbbi időben azt érzem: csúszik ki a talaj a lábam alól.

Imádom a munkámat, és most ezzel kapcsolatban mesélném el a magam bánatát, tanácstalanságát, megbántottságát – hátha érkezik segítség. (A mindjárt taglalt problémával bőven nem vagyok egyedül, de miután nem kért senki, hogy képviseljem, és ahány ember, annyi hozzáállás, maradok az egyes szám első személynél.)

Nagyon szeretnék még rendelni, viszont ügyeletet már nagyon nem szeretnék vállalni. Márpedig újabban ez a kettő össze lett kapcsolva. Ami egész biztosan hiba. Nem tudom, kinek a döntésén múlik, de csak kéne értelmes megoldást találni.

Gyermekorvosként sosem voltam lelkiismeretileg, érzelmileg ekkora bajban. És sose viselt meg egy döntés ennyire, mint most. Rám, ránk, nem éppen fiatal orvosokra akarnak erőltetni valamit, amire fizikailag már nem vagyunk képesek.

Egy mérhető sportágban valaha én voltam a világ legjobbja (hiszen akkor épp világcsúcsot úsztam); ma is egész szépen úszom, de eszembe nem jut világcsúcskísérletre engedélyt kérni. Hiszen eljárt felettem az idő. És bizony a szakmámban sem tudok, bár szívesen javítanék, ha lenne egyáltalán ilyen, világcsúcsot.

Szerencsés vagyok, igaz, rengeteg munkával, de sok mindenben lehettem sikeres: először a sport, később az orvoslás, majd az utóbbi tízegynéhány évben az írás rengeteg örömteli pillanattal ajándékozott meg. Túlteljesítő családban nőttem fel, ahol azt tanultam, kiválóságra kell törekedni, nem tökéletességre; persze volt, amiben nem engedtek a szüleim, például nyelvtanulásban, tanulmányi eredményben, cserébe viszont teljes jogúan részt vehettem egészen kicsi koromtól a családi döntésekben – tán ezért zavar bármilyen összetételű kapcsolódásban, ha nélkülem döntenek rólam, rólunk.

Papíron kérdéseket kapok, melyekre határidőig válaszolni kell, pontosabban ügyeletet kell vállalni, különben oda a praxisom. Teljes a zűrzavar.

Úgy érzem, van még mit adnom, még hasznos lehetek.

Azért nem hagytam még abba az orvoslást, mert imádom csinálni, és mert rengeteg szeretetet, megbecsülést kapok szülőktől, gyerekektől egyaránt. Megyek és teszem a dolgom, mert szeretek hasznos lenni, de belebetegedni, beleszakadni nem szeretnék. (Nem hinném, hogy egy hetven pluszos színésznőre bárki direktor Júlia szerepét osztaná – akkor ránk miért osztanak indokolatlan szerepet?)

Lehet, olyan döntésre kényszerítenek, aminek nem jött el az ideje: arra, hogy hagyjam abba a gyógyítást, a rendelést.

Évek óta nyugdíjasként dolgozom. Nem állítom, hogy olykor nem fárasztó, de a szeretet kárpótol. Ám a normál munka után plusz feladatot vállalni, aztán éjjel hazavitorlázni már nincs energiám. Őszintén szólva attól is tartok, hogy valamelyik tizenkétórás műszak végén hibázom. És attól is rettegek, hogy nem bírnék folyamatosan annyit ülni és ugrálni a kis betegek körül, amennyire szükség van az alapos gyógyításhoz.

Fura érzés.

Na de csattanónak itt egy szívderítő friss történet.

Nem hozzám tartoznak, de valami gond akad, jönnek.

„Megvizsgálhatlak?” – kérdem a kisfiút.

A pillantása nagyjából azt fejezi ki, hogy „nahát, én azt hittem, doktor néniként nem kérdezel butaságot”, de jólneveltebb annál, hogy ezt a képembe vágja, ezért így felel: „Persze!”

„Nem félsz tőlem?” – kérdem én. Végigmér, és azt mondja: „Nem félek, mert nem vagy félelmetes.”

Ez azért elég jó hír. Jót mosolygok.

Szóval az ehhez hasonlókért maradnék, ha szabad.

The post Gyarmati Andrea: Lehet, olyan döntésre kényszerítenek, aminek nem jött el az ideje, arra, hogy hagyjam abba a gyógyítást first appeared on 24.hu.