Ha senki nem akar háborút a Közel-Keleten, miért megyünk mégis ebbe az irányba?

Bármennyire ellentmondásosan hangzik is, az egyre agresszívebb állami viselkedés és a háború elkerülésének érdeke nem feltétlenül áll ellentétben. Számos mechanizmust láthatunk ma a Közel-Keleten, amely arra ösztönzi a kormányokat, hogy rakétázzanak vagy bombázzanak célpontokat, vagy azzal fenyegetőzzenek úgy, hogy közben nem érdekeltek egy nagyobb konfliktus kitörésében. Ráadásul ezen mechanizmusok közül a legtöbbre azt sem lehet mondani, hogy teljesen irracionális lenne.

1. Az elrettentési képesség visszaállítása

A Közel-Kelethez hasonló régiókban, ahol a fegyveres erő alkalmazása része a nemzetközi politikai mindennapoknak, stratégiai fontosságú az elrettentés szerepe. Ez azt jelenti, hogy egy állam olyan katonai vagy politikai képességeket halmoz fel, amivel eltántorít másokat attól, hogy megtámadják vagy kárt okozzanak neki. Erre a legjobb példa talán egy nukleáris fegyver, amelyet a gyakorlatban nem használ senki támadásra 1945 óta, de ha egy államnak van, akkor annak ellenségei háromszor meggondolják, hogy fellépjenek ellene.

Ma azt láthatjuk a Közel-Keleten, hogy több állam is úgy érzi, elvesztette elrettentő képességét.

Izrael a Hamász október 7-ei támadását követően látta így, az Egyesült Államok az ő csapatai elleni iraki (és a világkereskedelemre mért húszi) akciókat követően, Irán és szövetségesei pedig a rájuk nehezedő katonai nyomás miatt. Ilyen helyzetben a tankönyvek szerint vissza kell állítani az elrettentési képességet, jellemzően katonai erődemonstrációval. Ha azonban ezt mindenki egyszerre csinálja, az a gyakorlatban egy folyamatos adok-kapokhoz vezet. Erre a legjobb példa, hogy az Iszlám Állam január eleji terrorakcióját követően Irán több rakétát is kilőtt iraki, szíriai és pakisztáni területre – amire a legérzékenyebben Pakisztán reagált, és hasonló módon válaszolt. A defenzív célú offenzívák sorozatában könnyű elveszteni az eredeti célt, és bekerülni egy eszkalációs spirálba, mivel a gyengeség érzése nem múlik el.

Farooq NAEEM / AFP A Muszlim Talba Mahaz aktivistái az iráni légicsapás elleni tüntetésen Iszlámábádban, Pakisztánban 2024. január 18-án.

2. Azok a bizonyos vörös vonalak

A magyar köznyelvben is használatos a vörös vonalak fogalma, amely alatt azokat a biztonsági és egyéb feltételeket értjük, amikből egy állam nem hajlandó engedni. Ezeknek a megsértése politikai és elvi okokból is heves válaszreakciókat szül. Egy ország szuverenitásának megsértése, a belpolitikába való beavatkozás tipikusan ilyen vörös vonal, ahogy a szövetségesek veszélyeztetése vagy létfontosságú érdekek (ilyen például az Egyesült Államok számára a tengeri útvonalak biztonsága) tiszteletben tartásának megsértése is.

A Közel-Keleten a vörös vonalak tiszteletben tartásának nagy hagyománya van. Sőt, ha az ellenfelem megsérti az enyéimet, reagálhatok arra úgy, hogy egyszerre jelezzem nemtetszésemet, de nem lépem át a másiknak a vörös vonalait, hogy ezzel is csökkentsem az eszkaláció lehetőségét. Ilyen volt Irán reakciója 2020 elején Kászim Szulejmáni meggyilkolására – egy állami vezető kiiktatása vörös vonal, arra muszáj volt reagálni. Teherán mérsékelten tette ezt, mert nem akart Washingtonnal háborúzni, és csak néhány tucat rakétát lőtt ki az amerikaiak által használt iraki bázisok felé, halálos áldozatok nélkül.

Az október 7. után felforrósodott helyzetben ugyanakkor ez egyre nehezebbé válik. Az egyes szereplők saját vörös vonalaik megsértése miatt folyamatosan megsértik mások vörös vonalait.

Izrael számára a Hamász létezése és a Hezbollah folyamatos észak-izraeli rakétázása vált tolerálhatatlanná, a két csoport túlélése viszont vörös vonal lehet Irán számára. Más szereplők számára a Gázában látható brutálisan magas civil áldozatszám vált elfogadhatatlanná, és igyekeznek azt ellehetetleníteni. A világkereskedelem veszélyeztetése vörös vonal nemcsak az amerikaiak és britek, de sok más szereplő számára is, a húszik ugyanakkor nem hagyják abba hivatalosan addig, amíg Izrael folytatja a gázai hadműveletet. Ebben a helyzetben hatalmas önmegtartóztatásra van szükség, hogy ne automatikusan eszkalálódjon a helyzet.

3. A káoszban érdekelt szereplők rátesznek egy lapáttal

Ugyan az államok nem érdekeltek egy hagyományos háború kirobbanásában, más logika mentén működő nem állami szereplőkre ez nem feltétlenül igaz. Itt van maga a Hamász. A szervezetre nehezedő nyomást nagyban csökkentené, ha mások megtámadnák Izraelt.

A Hezbollah már egy kicsit más szerepben van, hiszen a libanoni kormányban is részt vevő, politikai-társadalmi háttérrel rendelkező szervezetként nem hagyhatja figyelmen kívül az eszkalációval járó veszélyeket. Ezért is az év eleji bejrúti izraeli akcióra (amely a saját vörös vonalának megkérdőjelezése is volt) is visszafogottan reagált. Vele szemben a hagyományos terrorista csoportok, mint az Iszlám Állam, nagyon is érdekelt a destabilizációban, hiszen az mindig kiváló lehetőségeket teremt a működésre, toborzásra és növekedésre.

Mahmoud ZAYYAT / AFP Egy férfi a Hezbollah mozgalom zászlóját lengeti, miközben annak vezetője, Haszan Naszrallah televíziós beszédet mond a dél-libanoni Kherbet Selmben 2024. január 14-én.

4. Az egyéni célok felülírhatják a nemzetállami érdekeket

Egy politikus sosem kizárólag a nemzeti érdek alapján dönt egy adott helyzetben, hanem figyelembe kell vennie a saját politikai csoportjának helyzetét vagy személyes ambícióit. Gyakran egy látványos katonai akció éppen ezért nem is az előbbiből vezethető le, hanem az utóbbiból – sok olyan politikus vagy párt van, amelyik, ha nem is egy háború kirobbanásában, de a feszültségek fokozódásában érdekelt.

Jelenleg sokan értelmezik úgy, hogy Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök szeretné elhúzni a gázai konfliktust,

vagy nagyobb harcokat provokálni Libanonban, hiszen annak lezárásával ismét veszélybe kerülhet kormányfői pozíciója. A helyzet valószínűleg nem ennyire egyszerű (hiszen Netanjahu karrierje során mindig is kerülte a kiszámíthatatlan helyzeteket, és nincs is háborús tapasztalata), de kétségtelen, hogy döntéseire hat a belpolitika. Szélsőségesnek számító koalíciós partnerei például hallani sem akarnak tűzszünetről vagy palesztin fennhatóságról Gázában, miközben egyre nagyobb az erre irányuló nemzetközi nyomás. Az ilyen megfontolások mások számára provokációval felérő döntésekhez és retorikához vezetnek.

5. Az érzelmek szerepe

Mivel a döntéshozók is emberek, nem szabad sosem kivenni a képből az érzelmeket. Egyik oldalról a Hamász október 7-ei támadása érthetően hatalmas traumát okozott Izraelnek, amelynek hatása látható a gázai konfliktusban is. Másik oldalról persze a palesztin ügy is képes erős érzéseket kiváltani a térségben és az egész világon. Az, hogy politikusok ilyen helyzetben nem mindig racionálisan döntenek, természetes dolog – jelenleg ez persze könnyen fokozhatja a feszültségeket, főleg, ha a másik oldal úgy érzi, hogy nem validálják az ő traumáit.

Jalaa Marey / AFP Füst gomolyog a dél-libanoni Markaba falu felett 2024. január 21-én.

Ez az öt politikai mechanizmus, kiegészülve más folyamatokkal, egyre jobban eszkalálják a helyzetet, de nem feltétlenül vezetnek regionális háborúhoz. Ennek kitöréséhez továbbra is több rossz döntésre van szükség, és a hidegfejűség elvesztésére. A legjobb reális forgatókönyv tehát a térségben, hogy még egy darabig (akár évekig) rossz vagy még rosszabb lesz a helyzet, mielőtt javulna – ebben az időszakban pedig a háború elkerüléséhez folyamatos diplomáciai munkára van szükség.

The post Ha senki nem akar háborút a Közel-Keleten, miért megyünk mégis ebbe az irányba? first appeared on 24.hu.

Visited 1 times, 1 visit(s) today
Loading RSS Feed

Loading RSS Feed