Három kérdés van, ami eleve jobbá teszi az előadásodat. Neisz Laura a para ellen van, de a lámpaláz maradhat

Gyerekkorában múzsa akart lenni, és bizonyos értelemben az is lett. Neisz Laura abban segít, hogy ügyfelei ki tudják hozni magukból, ami bennük van. Hogy át tudják adni a közönségnek, amit szeretnének. Izzadás, bénító idegesség és hátráltató hebegés, vagyis para nélkül. A lámpaláz maradhat. Azt csak meg kell szelídíteni.

Neisz Laura könyve a tördelőnél volt beszélgetésünk pillanatában, a nyomda már karnyújtásnyira. Az Izgulj, de ne parázz című kötet kiadásához a Brancs közösségi piactéren gyűjtött anyagi támogatást – több mint 1,8 millió forintot – és előrendelőket. A coach, előadói mentor, mesemondó könyvét lámpaláz-szelídítői minőségében írta meg, mert célja, hogy a magabiztos előadás, beszédtartás készségének elsajátítása bárki számára elérhető legyen.

„Kiskoromban múzsa akartam lenni. Anyu magyartanár, sokat hallottunk a múzsákról, akikhez verseket írnak, akik megihletik a művészeket. Az sem véletlen, hogy én a Laura, húgom a Lilla nevet kapta. Sajnos nem volt OKJ-s múzsaképző. Viszont nemrég rájöttem, hogy tulajdonképpen mégis múzsa lettem, mert a munkámmal kiszedem az emberekből azt, ami bennük van. Nemcsak a para tűnik el és csendesedik el a lámpaláz, de kijön az is, amit igazán át szeretnél adni” – mondja Laura.

A lámpaláz gyakran motiváló is lehet, hiszen segíthet a teljesítmény fokozásában. Fotó: Sebestyén László

Laurának nem saját élmény volt a parázás, gyerekkorában kezdett néptáncolni, sosem aggasztotta a színpadon állás. Azt mondja, nála más területen jelentkezett a beszéddel kapcsolatos probléma: ő a számára legfontosabbnak, a párjának nem tudott beszélni az érzelmeiről. Olyannyira távol tartotta magát tőlük, hogy hosszú éveken át sírni sem tudott.

A kapcsolódást az NLP, vagyis a neuro-lingvisztikus programozás hozta meg számára. 2014-ben végezte el itthon a kétéves képzést. „Ez egy olyan kommunikációs eszközrendszer, ami nemcsak kifelé, hanem befelé is hat. Segít megismerni, hogyan kommunikál veled a tudattalanod, hogyan tudod az elakadásaidat meghekkelni, hogy kihozd magadból a legjobbat.”

A mestervizsgára készült, amikor jelentkezett a vízilabda Európa-bajnokságra csapatkísérőnek. A spanyol női csapat mellé került, akikkel négy éve dolgozott új edzőjük, Miky Oca. A szövetségi kapitány irányításával 2012-ben a spanyol női vízilabda történetében először jutottak ki olimpiára, ahonnan kapásból ezüstéremmel tértek haza. Ezt követte a 2013-as vb-, majd a 2014-es Eb-arany.

Laura terve az volt, hogy Miky Oca tevékenysége lesz az NLP-s vizsgatémája és ehhez fogja meginterjúvolni az edzőt. Kiutazott hozzá, Miky pedig azzal fogadta őt, hogy felkérték egy beszédre a barcelonai egyetemre. Együtt felépítették és begyakorolták a beszédet.

„Úgy jöttem haza, hogy nem tudom, van-e olyan, hogy beszédcoach, de én ezzel akarok foglalkozni.”

Ajánlások útján szerzett egyéni ügyfelekkel kezdett dolgozni, aktív tagja volt a Toastmasters International nemzetközi, non-profit klubhálózatnak, mely tagjai kommunikációs képességeinek fejlesztésében segít. Egyre többen kérték meg, segítsen leküzdeni megszelídíteni a lámpalázat. Ma már nemcsak egyéniben, hanem a Szilvási Gabriella munka-és szervezetpszichológussal és business coachcsal közösen alapított Softskill Akadémia keretein belül segít a hozzájuk fordulóknak abban, hogy magabiztosan, hitelesen, természetesen beszéljenek sok ember előtt, és még élvezzék is. A Hagyományok Házában népmesemondó képzést is elvégzett, majd éveken át a Világszép Alapítvány önkénteseként gyermekotthonokba járt mesélni és táborozni.

Most megjelenő könyvét olyan vállalkozóknak, felső- és középvezetőknek, értékesítőknek, tanároknak, diákoknak írta, akiknek közönség elé kell állniuk. Az általa tartott egyéni konzultációkon, csoportos workshopokon, tréningeken leghasznosabbnak bizonyult infókat és gyakorlati tanácsokat osztja meg benne.

Forbes.hu: Min múlik, hogy valaki parázik, csak izgul kicsit, vagy minden különösebb érzelem nélkül, lazán odaáll egy tömeg elé beszélni? Lelki beállítottság, idegrendszeri adottság?

Neisz Laura: Nem vagyok pszichológus, csak a tréneri tapasztalataimból tudok dolgozni. Ahogy elkezdtem felnőttekkel foglalkozni, elkezdett kikristályosodni, mi mindentől lehet a túlzott para. De nem is annyira az a lényeg, mitől van, hanem az, hogy mihez kezdünk vele.  Van egy piros gomb, ami benyomódik ebben a szituációban. A könnyebb és gyorsabb megoldás, hogy elérjük, hogy ne nyomódjon be. Attól, hogy ott van a piros gomb, még nem kell magadat cefettül érezned.

Persze érdemes utána menni, miért van ott. De ahhoz, hogy megoldódjon az ennek következtében a közönség előtt érzett para, ahhoz nem kell feltétlenül foglalkoznunk vele. Lehet célirányosan kezelésbe venni a lámpalázat.

Tisztázzuk: mitől függ, hogy parázom, vagy csak lámpalázam van?

Az egyik leggyakoribb rácsodálkozás, amit hallok, az az, hogy “ja, ez normális?” Az internet tele van olyan tanácsokkal, hogy hogyan győzd le, hogyan szabadulj meg a lámpalázadtól. Aki izgul, az ettől még jobban utálja magát, azt hiszi, hogy ő totál béna. Azt hiszi, a közönsége előtt állva úgy kéne éreznie magát, mintha épp rendelne egy kávét, pedig ez nem így van. Különbséget kell tenni a lámpaláz és a para között.

Lámpaláz vs. Para

Neisz Laura szerint a para és a lámpaláz között az a különbség, hogy míg a lámpaláz egy természetes izgalom vagy szorongás, amely például egy fellépés vagy vizsga előtt jelentkezik, addig a para egy erősebb, irracionális félelemmel vagy szorongással járó állapot.

A lámpaláz gyakran motiváló is lehet, hiszen segíthet a teljesítmény fokozásában, míg a para sokszor bénító hatású, és akár túlzott aggodalomhoz vagy pánikhoz is vezethet. A para tehát inkább egy irracionális, túlzó félelem, míg a lámpaláz egy természetes, kezelhető jelenség.

Mi a fő motívum, amin elindulhat egy tréning?

Már tartottam coachként tréningeket, amikor 2015-ben egy amerikai ismerősöm azt mondta, a beszédtartásnál a legfontosabb, hogy ne magamra figyeljek, hanem arra, amit átadok. Akkor még nem hittem abban, hogy ez minden. Aztán eltelt néhány év és ahogy egyes ügyfeleknél kiderült, mi az a gondolat, ami megnyomja náluk a piros gombot, rájöttem, kivétel nélkül mind az énről szól. „Mi van, ha elrontom, mi van, ha megakadok, mi van, ha kinevetnek, ha nem értik? Miért épp én beszéljek erről?” Mindig csak én, én, én.

Azt kell elsajátítani, hogy ne magadra koncentrálj, hanem arra, hogy mit és milyen céllal, mit közvetítesz.

Hogyan lehet elsajátítani?

Homokot szórunk a gépezetbe, hogy ne tudjon benyomódni az a gomb. Általában nem is azzal van a baj, amit megfogalmazunk a kérdéssel, hanem a hogyannal. Nem mindegy, hogy azt kérdezed kétségbeesetten, hogy „De hogy fogom elkezdeni?!?”, vagy nyugodtan azt, hogy „Mivel kezdjem el?” Utóbbinál választ keresünk.

A kérdéseket át szoktuk alakítani. Leírjuk a parát beindító mondatokat, majd például a workshop résztvevőinek el kell mondaniuk őket úgy, mint Darth Vader, vagy mintha egy babának gügyögnének, a kutyájukhoz beszélnének, vagy el kell rappelniük. Eltűnik az éle.

Mennyire befolyásol minket ebből a szempontból, hogy milyen társadalomban nőttünk fel? Mintha mi abban szocializálódtunk volna, hogy tartsuk szem előtt, miben nem vagyunk jók, mik a hiányosságaink. Erősíti ezt az oktatási rendszer is. Egy kevésbé frontális oktatással felnőtt társadalomban kevésbé lenne erre szükség?

Lehet, de meglepően univerzális probléma ez. Ugyanúgy bajuk van ezzel az amerikaiaknak vagy más európai társadalmak szülötteinek is.  De igen, szoktam ezzel poénkodni, hogy a legnagyobb beszállítóm az iskolarendszer. Sok ügyfelet köszönhetek az olyan tanítóknak, akik beégették az osztály előtt azt a kisgyereket.

De például egy Waldorf-iskolára nem jellemző, hogy a közösség elé kiállás együtt járna a felelethez társuló potenciális veszélyérzettel. Nyolcadik és tizenkettedik osztályban viszont csinálnak egy átaluk választott témában dolgozatot, készítenek egy művészeti munkát és kiselőadást tartanak a többieknek. Tartottam egyszer egy ilyen korosztálynak lámpaláz-workshopot és náluk is ugyanazok a kérdések merültek fel. Mert tizennégy évesek és kamaszok, fontos számukra, hogy elfogadja-e vagy kiveti őket magából a társaságuk.

A társadalomban élés sajátja, hogy be akarsz illeszkedni. „Beégni” egy beszéddel potenciális lehetőség arra, hogy ez meghiúsuljon.  

Ez evolúciós igényünk is. Közösségben élünk túl, hajt minket a félelem, hogy mi lesz, ha nem teljesítek ehhez elég jól.

„Az volt az elsődleges célom, hogy az elmúlt évtizedekben kialakult tudásom minél szélesebb körbe eljusson. Remélem, könyvtárakba is eljut majd a könyv.” Fotó: Sebestyén László

Mindenkit ki lehet hozni ebből az állapotból? Mindenkinél el lehet mulasztani a bénító idegességet?

Inkább úgy mondanám, hogy aki hozzám fordult, annál eddig mindig sikerült. Számomra is meglepő, milyen hamar és milyen hatékonyan. Sokkal rövidebb idő alatt lehet sokkal nagyobb mértékben fejlődni, mint amennyire az emberek sejtik. És nem csak rövidtávon.

Két mondat után ki tud derülni, mi okozza a pánikot.

Szerintem háromféle előadó van: aki nagyon izgul, látszik rajta, hogy sose csinált ilyet, jót mond, de nem lesz élvezhető. A másik véglet, aki olyan, mintha a barátainak mesélne, teljesen természetesen hat és jól adja át az információt. És a kettő között van az, akiről lerí, hogy sokat foglalkozott ezzel, fejlesztette magát, akár el is járt mentorhoz. De ki van dekázva minden mozdulata, hanglejtése, lépése. Leteszi az építőkockákat, de a legóvonalak élesen látszódnak. Ha őt egy év múlva nézném, már profi lenne? Csak épp az elején jár a folyamatnak?

Így még nem csoportosítottam a típusokat, de valóban. Ez egy folyamat, mindenképp érdemes türelmesnek lenni magunkkal. Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás.  Ez nem csak azt jelenti, hogy otthon ötvenezerszer elmondom naponta, hanem hogy elmondom embereknek: a páromnak, néhány barátomnak, több barátomnak. A tartalom egy dolog, de az, hogy mit hogyan csinálok közben, szintén fontos. Meg is kell szokni a színpadot, a mikrofonba beszélést. És hiába van mikrofon, más gesztikulációval és hangerővel kell beszélni.

Mikor foglalkoznak ezzel a legtöbben? Kell egy rossz élmény ahhoz, hogy felismerjék, fejlődniük kell ebben? Proaktívan készülnek az emberek egy beszédre, vagy inkább nekifutnak és lesz valahogy?

Sokan vannak az utóbbiak. Teljesen jogosan is, mert azt gondolják, hogy értelmes vagyok, diplomáztam, tartottam már kiselőadást, ismerem az általános iskolából a struktúrát: eleje, közepe, vége. Nem kell ezt túlgondolni. De persze nem ugyanaz a coachcsal készülés. Egy egynapos kárpitosképzés után én is át tudok húzni egy széket, de ha elviszem a mesterhez, aki évtizedek óta foglalkozik ezzel, akkor biztos, hogy sokkal szebb lesz.

Rengeteg könyv – most már a tiéd is – és videó érhető el ebben a témában. Nem elég ezekkel készülni?

Annak, ha sok könyvet elolvasunk meg megnézünk számtalan videót, az a veszélye, hogy azt hisszük, készülünk. Gyakorolnod is kell, hangosan, mivel más agyterület aktiválódik, ha kimondod a szavakat. Plusz ki is derül, mi az, amibe beletörik a nyelved. Jól hangzik, hogy Softskill Akadémia meg sportpszichológia, de élőszóban veszélyes.

Három kérdés van, ami eleve jobbá teszi az előadásodat:

Kihez beszélek

Mi a fő üzenet?

Mi a cél magamnak és nekik?

Lehet egyedül is felkészülni, ha tudod, mik a sarokpontok. De például sok esetben én is kérek segítséget tréner kollégától.

Kinek szól a könyved? Azoknak, akik sejtik, hogy kell nekik mentorálás, de még nem szánták rá magukat? Vagy akik már voltak, de jó, ha otthon a polcon tudják az instrukciókat?

Nekik mind. Az első számú célcsoport azok, akiknek tényleg gondot okoz a beszéd, mert paráznak. Azok is, akik nem paráznak, de szeretnének jobban felkészülni, mert még nincs kialakult rutinjuk. Akiknek nem szól, azok a nagyon profik.

És ha én megveszem a könyvet, aztán ezért nem megyek el hozzád?

Férjem is ezt kérdezte, mi lesz, ha megírom a könyvet és nem lesz ügyfél? Adja isten, hogy ebből megoldható legyen ez a probléma. Az volt az elsődleges célom, hogy az elmúlt évtizedekben kialakult tudásom minél szélesebb körbe eljusson. Remélem, könyvtárakba is eljut majd a könyv. A Brancs közösségi finanszírozási projekt elején minden megvásárolt könyv mellé adtam plusz egyet egy iskolának. Az előrendelő megadhatta, melyik iskola kapja.

Miért ezt az utat választottad? Mindenképpen te akartad kiadni?

Futottam egy kört kiadóknál is, de egy üzleti klubban azt a tanácsot kaptam, próbáljam meg így. Tudtam, hogy csak számomra prioritás a könyvem, egy kiadónál viszont lehet, hogy ezerből egy lenne. Dönthet úgy, hogy nem hirdeti annyira és leveszi a polcról.

A közösségi finanszírozással együtt járó határidő eleve sürgető és még hírértékkel is jár. A Brancson keresztül több emberhez jutott el, mint ha csak én egyedül csinálok előfinanszírozási kampányt.

De nem a könyvírás lesz a bevételem fő forrása, nem is ez a cél. Hanem hogy eljusson a tudás az emberekhez.

The post Három kérdés van, ami eleve jobbá teszi az előadásodat. Neisz Laura a para ellen van, de a lámpaláz maradhat appeared first on Forbes.hu.

Visited 1 times, 1 visit(s) today
Loading RSS Feed

Loading RSS Feed