Nem meglepő, hogy a leletek állagromlásának hátterében a talajban vagy éppen vízben végbemenő természetes fizikai, biológiai és kémiai folyamatok, például a rothadás, korrodálódás állnak. „Ezeknek a tárgyaknak alig pár százaléka marad fenn érintetlenül, károsodás nélkül – indítja gondolatmenetét Szalontai Gizella, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum restaurátora, miközben beljebb invitál a műhelyajtótól.
A számadat tükrében már aligha kételkedhetünk munkájának jelentőségében, hiszen a tárlókba már jóvalta szebb állapotú emlékek kerülnek.
Mi a restaurátor feladata?
A szakértő azt is előre leszögezi, hogy a konzervátor/restaurátor elnevezés egyes országokban nem ugyanazt a fogalmat jelenti. A konzervátor (latin: megóvó) múzeumok, egyéb gyűjtemények felügyelőinek, gondozóinak a címe, ám angolul a restaurátorokat (conservator) nevezik így. Ugyanezen a nyelven a restorer kifejezésnek pejoratív jelentése van – túlzásba vitt restaurálást jelent.
Restaurátorként munkájának célja nem más, mint
a kulturális örökséghez tartozó lelet állapotának megóvása, élettartamának meghosszabbítása, esztétikai, történeti integritásának megőrzése és helyreállítása olyan konzerválási-restaurálási eljárással, ami a jövőben biztosítja a tárgy fennmaradását, kutathatóságát, bemutathatóságát
– fogalmaz kissé pátoszosan a szakember. Mint láthatjuk, és mint munkafolyamatainak taglalásából megtudhatjuk, ez közel sem valósítható meg karikacsapás módjára.
Kezdve azzal, miért nem restaurálnak mégsem minden egyes leletet. „Mi, restaurátorok nem csak úgy hukk-mukk-fukk kezdünk hozzá a munkához, hanem megvizsgáljuk a kapott leletet – milyen állapotú, mennyire ritka –, és a régésszel, muzeológussal közösen eldöntjük, érdemes-e restaurálni azt. Például, ha a régész felhívja figyelmemet egy lelet jelentőségére, avagy saját kutatása érdekében kíváncsi olyasmire, amire csak a tárgy restaurálásán keresztül kaphatja meg a választ, akkor indokolttá válik a munka.
De azért sem kell mindenáron restaurálni egy tárgyat, mert van, mikor elég, ha eredeti állapotában őrizzük meg, ugyanis a későbbi kutatómunka szempontjából lényeges, ha minél több információ megmarad eredeti állapotának fenntartásával” – magyarázza Szalontai Gizella, hozzátéve: munkája egyáltalán nem ott kezdődik, ahol a régészé ér véget.
Ideális esetben minél hamarabb restaurátorasztalra kerülnek a tárgyak, noha megóvásukért már az ásatásokon dolgozók, így maguk a régészek és a földmunkákat végzők is sokat tehetnek, különösen rossz megtartású leletek esetén. Ennek egyik lehetséges módja, amikor abban a közegben hozzák be a maradványt, amiben rábukkantak – ezt latin kifejezéssel élve in situ, azaz a helyszínen, eredeti helyzetéből tarják számon a szakemberek.
„Legyen szó mondjuk a nedves állapotban előkerülő szerves anyagokról (bőrről, fáról) amik száradásuk során visszafordíthatatlan károsodást szenvednek, zsugorodhatnak, törékennyé válhatnak, ezért konzerválásukig nedves állapotukat fenn kell tartani őket” – tudjuk meg a Szalontai Gizellától. Tárgyóvó és -helyreállító tevékenységének első fázisában dokumentál és fotózik a szakember: milyen mértékben károsodott, egyáltalán milyen anyagból, hogyan készít(he)ették a leletet. Eleinte ez valóságos nyomozati munka, aminek gyakorta nagyító és mikroszkóp a kelléke.
Még fogászati fúrót is használnak
Alapvetően három fő részre bontható a tárgyak kezelése: tisztítás, konzerválás és maga a restaurálás vagy esztétikai helyreállítás. Bekerülésük után Szalontai Gizella és minden restaurátor kollégája anyagok szerint csoportosítja a tárgyleleteket, de emberi és állatcsontok is külön kerülnek elhelyezésre. Ezeket a leleteket csak vizes mosással tisztítják, majd szárítást követően elcsomagolják. E formájukban később antropológusok és archeozoológusok vizsgálják a csontokat.
„Tárgyrestaurátorként első soron kerámiaanyaggal foglalkozom” – pontosít. „Autópályás ásatás lévén nagy mennyiségű leletre, elsősorban éppen ezekből, mármint csontból és edénytöredékből lehet a leginkább számítani.”
Hasonlóképpen a csontokhoz, a kerámiát is a mosóhelyiségbe viszik, ahol akár felületaktív mosószert, savat is tehetnek a vízbe. „Sok esetben nem lehetséges csupán vízzel megtisztítani a kerámiaedényeket, mert a földben lévő sók kivándorolnak a porózus kerámia felületére és meszes-karbonátos – víz-oldhatatlan – réteget alakítanak ki” – így Szalontai Gizella.
„Ilyenkor nagy körültekintéssel, de savat kell alkalmaznunk. Régebben sósavval végezték e munkafázist, ám ma már ez megengedhetetlen. Napjainkban inkább a sokkal lágyabb foszforsavval tisztítjuk az edényeket. Azonban így sem lehet mindent kezelni, vegyünk egy festett vagy mészbetéttel díszített edényt, amit tilos savazni, mert eltűnhet a díszítése. Ugyanígy nagyon gyenge tárgy esetében sem lehet ezt tenni” – teszi hozzá.
Olyankor különböző manuális eszközökkel, kefékkel, üvegceruzával, spatulával, bonctűvel, szikével végezi el e feladatot, persze csak addig a pontig, amíg nem sérül a tárgy. Akármilyen szokatlanul is hat, de a különböző méretű, anyagú fejekkel szerelt fogászati fúró vagy egy ultrahangos készülék is sokat segíthet a kíméletes, mégis a lehető legaprólékosabb tisztításban.
Kezdődik a kirakósozás
Tisztítás után a válogatóhelység asztalain kiterítve folytatják útjukat a leletek – immáron lelőhely és objektum szerinti egységekbe rendezve. „Tulajdonképpen leletek, edénytöredékek ezreiről beszélünk ilyenkor” – mutat körül, majd szemléletes hasonlattal élve így folytatja: kezdődik a puzzle-játék.
Színük, vastagságuk, díszítményük és készítésük során keletkezett egyedi kéznyomok jelei alapján illesztjük egymáshoz a töredékeket
– emeli ki.
Szintén segítséget jelent a kirakózáshoz, hogy külön szedi a talp-, az oldal- és a peremmaradványokat. Amint ezzel készen van, kezdődik az „összeragasztás”, kiegészítés, mindezt gipsszel.
Kiegészítésnél fontos kritérium, hogy mindhárom töredéktípusból lennie kell egy-egy darabnak, hogy láthatóvá, kikövetkeztethetővé váljon a tárgy profilja. Bármelyik elem hiányában csak hiteles analógia birtokában és a muzeológus egyetértésével lehet kiegészíteni a kerámiatárgyakat.
Bár nagyon régen natúr gipszet vettek igénybe, manapság már hozzáadott földszínű festékkel, az alaptest eredeti tónusához közelítőleg hasonlító felületet képeznek. Azért mindig kicsit világosabb a pótlás, hogy a szakemberek könnyen meg tudják különböztetni az eredeti és a modern részleteket.
„Kiegészítéskor plasztilinnel vagy fogtechnikai viaszlappal veszünk negatív mintát az ép felületekről. Ezeket átfordítjuk a hiányzó részekre, majd rápakoljuk a bekevert gipszpépet” – vázolja a tárgyrestaurátor. „Amikor megköt, de még nem teljesen száradt ki a kiegészítőanyag, akkor kezdjük el faragni, hozzáigazítani a formához, miután 1 cm-es körben izoláltuk a pótlási részt, mivel utólag nagyon nehéz eltávolítani a pólusokba rakódott gipszet”. Mihelyst befejezték a pótlást, a kerámiatárgy restaurálása is véget ér.
A lehető legkisebb beavatkozás
Az eltávolítani szó nem véletlen, merthogy elsődleges követelmény a restaurálás visszafordíthatósága, ugyanakkor mára már mindenki előtt világos, hogy a konzerválás szigorú értelemben véve sohasem reverzibilis.
Ebből következik a második legfontosabb követelmény, hogy a restaurátor csak a legkisebb beavatkozást ejtse meg egy lelet eredeti jellegén
– világít rá Szalontai Gizella szakmájának alapvető elvein keresztül azok ellentmondására.
Nem kevésbé érdekes a fémleletek restaurálása, konzerválása sem, esetükben a tisztítás korrózió-eltávolítást fed. „Amikor korrózióról beszélünk, akkor ez alatt azt a folyamatot értjük, mikor is alkotóvegyületeire bomlik vissza a fémötvözet: ezek rakódnak le külső felületén. Sokszor annyira korrodáltak, és a környező föld anyagaival szennyezettek a fémleletek, hogy szinte nem is lehet felismerni, milyen tárgyak voltak valójában. Különösen igaz ez, ha vasból készült eszközzel van dolgunk.
Ma már egyre inkább elvárás, hogy ne tisztítsuk meg teljesen a fémeket, mivelhogy így több információt tartunk meg eredeti voltukról. Kivéve persze, amikor aktív kloridról van szó, mert akkor a tárgy védelme élvez prioritást” – helyesbít a szakértő. Inkább a száraz és mechanikus tisztítás van előtérben.
Nagyon fontos a fémleletek előzetes feltáró tisztítása, lévén ennek hiányában könnyen sérülhet a fém, amennyiben egyéb – általában puhább fémből – betéttel, bevonattal díszítették. De nem kell ahhoz az imént említett, szaknyelven tausírozottként emlegetett leletnek lennie ahhoz, hogy könnyűszerrel galibát okozzon: tehát, ha már nemesfémeknél járunk, az ezüst oxidálódva roppant hasonló a bronzhoz, holott nem ugyanazzal az eljárással tisztíthatóak – keménységükből adódóan. Ekkor kerül elő a fogászati tisztító, a hozzá tartozó nagyítós lámpával, de szükség esetén ez utóbbi mikroszkóppal cserélhető ki.
Évekig tartó munka
Még mielőtt közellenséggé kiáltanánk ki a fémek oxidációját, jegyezzük meg, hogy a maga nemében hasznos is tud lenni. Mégis hogyan? Ez a réteg, egyfajta bevonatként óvja a fémleletet, különösen akkor, ha szervesanyag-maradványok (fa-, esetenként textildarabkák) is őrződtek meg vele. Tudvalevő, hogy a Kárpát-medence klimatikus viszonyaiban máshogyan ezek aligha maradhatnának reánk.
Ám a leletek konzerválásánál máris hátrányba vált az eddigi előny, de erről inkább hallgassuk meg a szakma ismerőjét: „nagyon kell figyelni az ilyen leleteknél, ami leginkább viseleti darabokat, egészen konkrétan mondjuk szíjvéget jelöl. Többször találtam bőr- és textildarabkákat, amiket mikroszkóp alatt megfigyeltem, így képet kaptam a korabeli anyagmegmunkálási technikákról is ugyanúgy, mint arról, hogy lenből, kenderből, netán vászonból, vagy gyapjúból származik-e az adott darabka.”
Éppen a kutathatóság végett fontos az, hogy a korróziós réteg alatt megőrződnek szervesanyag-maradványok is. Igen ám, de egy extrémen korrodált fémleletről ki láthatja előre, hogy grátisz fa-, bőr- és szövetmaradványokra is számíthatnak konzerválás közben a szakemberek?
Nem más, mint a röntgengép, amit az előzetes vizsgálatok során vethetnek be. Ha már tudják, mit rejt a gyakorta alig felismerhető, torz forma, máris tervezhetőbb a rozsdátlanítás, minek során nagy körültekintéssel kell megválasztani mind a tisztítási, mint a konzerválási metódusokat, hogy se a fém, se pedig a szervesanyag-tartozékok ne sínylődjenek.
Fémleletek esetében is a restaurálás következő lépése a konzerválás, majd a kiegészítés. Ragasztásra és kiegészítésre különböző műanyagokat használnak, amelyeket szintén színezhetnek, mint a kerámiák kiegészítésénél a gipszet.
„Régészeti fémtárgyak esetében sohasem alkalmazunk fémmel történő kiegészítést, mert elektrokémiai folyamatok indulhatnak meg, amik a tárgy pusztulását okozhatják” – hangsúlyozza a restaurátorhölgy. „Végezetül a fém felületén különféle bevonó anyagokkal védőréteget alakítunk ki, azért hogy elszigetelje a környezettől, műtárgykárosító anyagoktól, amik légköri szennyeződések, nedvesség egyaránt lehet, ezáltal nagyobb biztonságot nyújt az újabb korróziós folyamatok megindulása ellen.”
Bár még csak folyamatában tart a munka, az M44-es nyomvonalán talált leletek restaurálása több éves munka önmagában
– árulja el a szakértő, hozzátéve: segítséget egyedül a mosásban kap, a többi feladat rá hárul.
A kész tárgyak további sorsa már nem itt, a restaurátor-műhelyben dől el, hanem később, a múzeumban, ahol vagy raktárba, vagy – jelentősebb leletek esetén – kiállításokra kerülnek. Ettől kezdve minden múzeumi dolgozó, a múzeumigazgatótól egészen a takarítószemélyzetig a maga módján egyként felelős azért, hogy a tárgy ne romoljon tovább, így még nagyon sokáig kutatható, bemutatható legyen, de az már megint egy másik történet.
The post Igazi nyomozómunka zajlik egy restaurátorműhelyben first appeared on National Geographic.
