A szovjet csapatok 1956. november 4-én hajnalban indítottak támadást a magyar forradalom és szabadságharc leverésére, azon nyomban a megtorlás is elkezdődött. A kezdeti, rendkívül kaotikus hetekben a megszálló katonák és magyar karhatalmisták változatos csoportjai gyakorlatilag korlátok nélkül végezték a „rendteremtést”, vagyis megtöltötték a börtönöket, és saját belátásuk szerint vertek agyba-főbe bárkit az utcán. Az új hatalom lépésről lépésre vette át a megtorlás irányítását, december végén statáriális bíráskodást vezetett be, ’57 januárjától lehetővé tette gyorsított eljárások lefolytatását.
A szovjetek márciusra bizonyosodtak meg arról, hogy Kádár János közvetlen kontroll nélkül is maradéktalanul végrehajtja a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) akaratát, ezért elengedték a kezét. Nagyjából ettől kezdve már a magyar párt irányította a bosszút is, folyamatosan dolgoztak a jogi eszközök megalapozásán, reaktiválták a népbíróságokat, áprilistól pedig „ipari méreteket öltött” a megtorlás.
Az MSZMP vezetése „napi ügyekbe” ugyan nem folyt bele, de az igazságszolgáltatás által követendő irányvonalat a pártközpontban jelölték ki, maga Kádár János elsősorban a Nagy Imre-perre koncentrált. A vádiratot a szovjet elvtársak jóváhagyták, az ítélethozatalt azonban a szovjet-jugoszláv, illetve a szovjet-nyugati viszony aktuális állása határozta meg. Hruscsov a békés egymás mellett élés politikáját hirdette meg, így Moszkvából egy-egy időszakban egyértelmű jelzés érkezett, miszerint nem néznék jó szemmel Nagy és társai kivégzését.
Kádár pedig úgy volt vele, „…inkább az elnapolás mellett vagyunk, minthogy enyhe ítéletet hozzunk most…”, ezért húzódott a volt miniszterelnök ügye egészen 1958 nyaráig. A személyes sértettségen, bosszúvágyon túl Kádár Jánost a jól felfogott önérdek is arra sarkallta, minél hamarabb és mindenképp halálos ítélettel zárja le a volt miniszterelnök ügyét. Amennyiben ugyanis Moszkvában megváltozna a széljárás, ő maga és Münnich Ferenc is könnyen a vádlottak padján találhatta volna magát ’56-os szerepvállalásáért.
Erről szólt az előző rész sorozatunkból, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján mutatjuk be Kádár János életét, a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. Maradunk a megtorlásnál, Dr. Germuska Pál történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatójával folytatva a beszélgetést kiderül:
Varga Jennifer / 24.hu Dr. Germuska Pál
Saját bázisát kezdte bedarálni
A megtorlás 1957-es statisztikái rendkívül kellemetlenül alakultak a hatalom szempontjából, az eljárás alá vont és elítélt személyek döntő többsége 30 év alatti fiatal volt, több mint egyharmaduk munkás, bő 40 százalékuk pedig paraszti származású. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megtorló gépezete tehát saját bázisát, korabeli szóhasználattal az uralkodó osztály ledarálását indította el.
A reakció az 1957. december 10-ei PB-ülésen született meg „határozat büntetőpolitikánk egyes kérdéseiről” címmel. Ebben szorosabb politikai kontrollt írtak elő a nyomozó hatóságok és a bíróságok felett, illetve az osztályszemlélet következetes alkalmazását követelték meg a büntetőpolitikában. Magyarán az egyes ügyekben más elbírálásra számíthatott egy munkás, paraszt gyökerekkel rendelkező személy, mint aki az 1945 előtti elit tagjaként, volt csendőrként, rendőrként, honvédként, egy szóval osztályidegenként ült a vádlottak padján.
A gyakorlatban ugyanazért a cselekményért előbbi elkerülhette a felelősségre vonást, míg utóbbinak horthysta, imperialista megbélyegzéssel erre esélye sem volt. A mögötte álló ideológiát nem nevezhetjük túl szofisztikáltnak, cserébe a kommunista logika alapján nehéz volt belekötni: a horthyfasiszta imperialista ellenforradalmat szít, a munkáshatalom ellen lázít, míg a munkás csupán az ő áldozata, megtévesztett lélek, aki rövid időre elvesztette tisztánlátását. Példának álljon itt Pallavicini Antal gróf, antifasiszta ellenálló, a kommunista párt tagja, aki meggyőződésből még „arisztokrata nevét” is elhagyta, Pálinkásra változtatta, mégsem kerülhette el a sorsát.
Annyi volt a bűne, hogy a Néphadsereg őrnagyaként, miniszteri utasításra Budapestre kísérte Mindszenty József hercegprímást. 1957-ben halálra ítélték és kivégezték, mert a büntetőhadjáratban szükség volt arisztokrata gyökerű, reakciós bűnbakra is
– fogalmaz a 24.hu-nak Germuska Pál.
Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye Pallavicini Antal gróf 1951-ben.
A december 10-ei határozattól kezdve ezen elvek mentén folytak a vizsgálatok, már az előkészítő szakaszban is csak az osztályellenség kategóriájába tartozók ellen indítottak eljárást. Így aztán nem csoda, ha lassanként a statisztikák is a hatalom szája íze szerint változtak.
A párt direkt módon beavatkozott
A tömeges megtorlás első hulláma körülbelül 1959 tavaszára zárult le, nagyjából 20 ezer esetben indult eljárás. Emellett ne felejtsük a Kistarcsán és Tökölön újra megnyitott internálótáborokat, ahova egy egyszerű rendőrhatósági határozattal hat hónapra bárkit el lehetett zárni, és ezt minden különösebb ok nélkül újabb fél évvel meghosszabbíthatták.
Operatív vagy Koordinációs Bizottság néven a belügyminiszter, az igazságügyi miniszter, a legfőbb ügyész és a legfelsőbb bíróság elnöke rendszeres konzultációkat tartott a súlyosabb büntetőügyekről. A belügyi tárcát ekkor a Politikai Bizottság tagja, Biszku Béla vezette, már csak ennyiből is világos, hogy
Az említett büntetőpolitikai határozat felszólított, majd a következő év elején utasításban jött ki, hogy megyei pártvezetők és az igazságszolgáltatás szervei miként konzultáljanak ezekben az ügyekben. A forrásokban számtalan példáját látjuk, amikor az ilyen intervenciók nyomán törvényességi felülvizsgálat indult a „kirívóan enyhe” ítélettel szemben, amely végül a politika által megrendelt módon zárult. Így akasztották fel végül Brusznyai Árpádot a megyei párttitkár, Pap János „kérésére”, megdöbbentő történetéről itt írtunk bővebben.
Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye Brusznyai Árpád 1956-ban.
Az előző cikkünkben emlegetett erőszakkitörések ezeknek az ítéleteknek a tömegességében teljesedett ki: a Kádár-rendszer célja az ellenfelek elhallgattatása, megfélemlítése, illetve a bosszú volt. A bosszú, amivel kapcsolatban végezetül ismét Kádár János személye kerül középpontba.
Szemet szemért
Zinner Tibor történész figyelt fel Marosán György (gyakorlatilag Kádár helyettese a párt és az állam élén egyaránt) egy 1960. áprilisi PB-ülésen elhangzott mondataira. Kisebb vita kerekedett egy első fokon eljáró bíróság által kiszabott nem jogerős halálbüntetés miatt, amikor elszólta magát: ő államminiszterként csak a másodfokú ítélet meghozatala előtt szokott egyeztetni az igazságügyi miniszterrel, a legfőbb ügyésszel és a legfelsőbb bíróság elnökével. Itt viszont már elsőfokon halálos ítélet született, első fok előtt pedig vele nem konzultáltak.
Mit jelent ez? Egyrészt alátámasztja, hogy az elvileg független bíróság a párt egyik erős emberével egyeztet az ítélethozatalról, magyarán a politika rendkívül rövid pórázon fogta az igazságszolgáltatást. Másrészt, és témánk szempontjából ez a fontosabb, Marosán mondatai visszaigazolják és kontextusba helyezik Kádár évtizedekkel későbbi elszólását. A magyar elsőtitkár 1985 szeptemberében Moszkvában találkozott Mihail Gorbacsovval, ahol ’56-ról egyrészt azt hazudta, hogy a párt nem avatkozott be a bíróságok munkájába, illetve ezt mondta:
…amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben ártatlanul elhunytak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljanak le.
Az „ártatlanul elhunytak” itt a Magyar Néphadsereg katonáit, államvédelmiseket, karhatalmistákat, civileket stb. takar, akiknek egyébként a harmada valójában november 4-ét követően, szovjet és magyar baráti tűzben veszette életét. Hunyadi Károly A munkás-paraszt hatalom védelmében című 1981-es könyvében 224 személyt sorol az „ellenforradalom áldozatainak” körébe, a kivégzettek száma pedig 1960 áprilisában lépte túl a 220-at, épp Marosán idézett szavainak elhangzásakor.
Amit látunk tehát, ez az igazságszolgáltatást a bosszúnak alárendelő, úgynevezett talio-elv (talio latinul megtorlást jelent), a szemet szemért érvényesítése.
231 kivégzés
A részletekben is hasonló jelenséget érhetünk tetten. November 4-én magyar légvédelmi tüzérek tüzet nyitottak a letartóztatott Maléter Pál honvédelmi minisztert Budapestre szállító szovjet konvojra a XX. kerületi Juta-dombnál, állítólag 11 szovjet katona halt meg. A tüzérek főparancsnoka és még 52 személy ellen indult későbbi perben hogy, hogy nem, de 11 halálos ítélet született első fokon, amit végül hét személyen hajtottak végre – hívja fel a figyelmet Horváth Miklós hadtörténész egy frissen megjelent tanulmányában.
Nagyjából 1960 áprilisától húzhatták be a kéziféket: most már elég, a célt elértük, innentől kezdve minden halálos ítéletnél már első fokon konzultálni kell a legfelsőbb vezetéssel, hogy szükséges-e
– mondja Germuska Pál.
Magyar Nemzeti Levéltár / Fortepan Jánosi Ferenc, Maléter Pál és Donáth Ferenc vádlottak, a Nagy Imre és társai elleni perben 1958-ban.
A legfrissebb kutatások körülbelül 231 főben adják meg az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő megtorlás áldozatainak a számát, akiket jogi, pontosabban annak álcázott eljárások keretében gyilkoltak meg – a Perek56.hu oldalon olvasható erről Szakolczai Attila történész rövid, közérthető összefoglalója. Az utolsó kivégzett a Baross téri felkelőcsoport vezetője volt, Nickelsburg László – „a Zsidó Laciról” itt írtunk bővebben Eörsi László történész közreműködésével –, az ítéletet 1961. augusztus 26-án hajtották végre.
Bizarr amnesztia
A megtorlási folyamat lezárását 1963-ra szokás tenni, áprilisban ugyanis egy törvényerejű rendelettel a Kádár-rendszer igencsak felemás módon, de mégiscsak amnesztiát hirdetett. A megszilárdult hatalom – természetesen a szovjet politikával összhangban – elkezdte nemzetközi kapcsolatainak felépítését, rendezését. Az Egyesült Államokkal, mint a nyugati világ vezetőjével folytatott tárgyalások során 1962-ben indult meg a tapogatózás, hogy az ENSZ közgyűlése vegye le napirendjéről a forradalom vérbe fojtásának ügyét.
Az USA „cserébe” amnesztiát kért az elítélteknek, így született meg az 1963. évi 4. törvényerejű rendelet „a közkegyelem gyakorlásáról”. Az 1963. március 22-én hatályba lépett rendelet szerint amnesztiában részesültek többek között azok, idézzük:
akiket a bíróság a felszabadulástól 1956. október 23-ig elkövetett államellenes bűntett miatt elítélt; akiket háborús bűntett miatt ítéltek el, ha szabadságvesztés büntetésük kétharmadát letöltötték.
akik hatalmukkal visszaélve a szocialista törvényességet megsértették,
akiket 1956. október 23.-1957. május 1. között elkövetett államellenes bűntett miatt, vagy ellenforradalmi tevékenységükkel összefüggésben más bűntett miatt,
továbbá akiket az ellenforradalom leverése után a jelen törvényerejű rendelet hatálybalépése napjáig államellenes bűntett miatt ítéltek el,
Valóban több ezren szabadultak ekkor, a felemás jelzőt ez az amnesztia azzal érdemelte ki, hogy egyrészt elengedték a Rákosi-korszak törvénytelenségei miatt elítélt embereket, miközben több mint ezer forradalmár a rácsok mögött maradt. Ők voltak a gyilkosságért vagy gyilkosságban való részvételért elítéltek, rájuk nem vonatkozott az amnesztia – a bizarr pedig az volt az egészben, hogy az esetek túlnyomó többségében szó sem volt gyilkosságról, de még haláleset sem történt.
A mögöttes logika szerint, ha valakinek fegyvere volt, akkor azt használhatta a szovjetek ellen, és vélhetően gyilkosságot is elkövetett. Nem kellett holttest vagy áldozat ahhoz, hogy a fegyveres felkelők ellen megálljon a vádpont, a bíróságok politikai megrendeléseket hajtottak végre
– emeli ki Germuska Pál.
Több mint ezer forradalmár tehát kimaradt a közkegyelemből, ők majd csak az 1970-es évek elején szabadulhattak.
A folytatásban elengedjük a kronológiát és a kemény politikát, könnyedebb vizekre evezünk: bemutatjuk a híresen kemény önmérsékletet mutató Kádár János „nőügyeit”, és megismerjük feleségét, Tamáska Máriát.
The post Kádár számolta, hány embert akasztanak fel ’56-ért first appeared on 24.hu.
