Szovjet nyomásra hatalmas összegeket követelő, erőltetett haderőfejlesztés kezdődött Magyarországon az 1960-as évek elején. Az akkori népgazdasági adatokat nem lehet a maiakkal összevetni, mégis a szemléltetés kedvéért úgy képzeljük el, mintha most öt éven belül 20–25 ezer milliárd forintot terveznénk a honvédségre fordítani. Kádár János igyekezett visszafogni a költségeket, miközben természetesen teljesíteni kellett a Varsói Szerződés felé fennálló kötelezettségeinket. Attól félt, hogy a Rákosi-Gerő-féle vezetés hibájába esik, amikor az ’50-es évek kezdetén a féktelen hadi kiadások padlóra küldték a magyar gazdaságot.
Mindeközben hazánk külföldi hitelek szorításában vergődött, a külkereskedelmi hiány kiegyenlítése éves szinten a költségvetés 10 százalékát követelte, az erőszakos téeszesítés miatt pedig a mezőgazdaság is alulteljesített, még kenyérgabonából is behozatalra szorultunk. A ’60-as évek közepére a magyar gazdaság olyan mély recesszióba süllyedt, hogy már a pártvezetés is felismerte: valamit tenni kell, méghozzá sürgősen.
Ezzel zárult az előző rész sorozatunkból, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét. A tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, „pletykák” felgöngyölítésére is. A folytatásban továbbra is Dr. Germuska Pál történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatójával beszélgetve
Varga Jennifer / 24.hu Germuska Pál
Jobboldali elhajlás
Kezdésként lépjünk vissza néhány évet az időben történetünk jelenétől egészen 1957-ig, amikor is úgy tűnt, a hatalmat megszerző Kádár nagyon komolyan eltökélte a gazdaság rendbetételét. Nyilvánvalóan fontosnak tartotta a lakosság életszínvonalának emelését, a szegénység enyhítését, de azt se feledjük, az új elit tapasztalása szerint a Rákosi-korszak gazdasági mélyrepülése nagyban hozzájárult az „ellenforradalom” kirobbanásához.
Az ügy érdekében a pártvezetés ’57 elején Varga István közgazdász professzor vezetésével és több mint 100 szakértő bevonásával létrehozta az úgynevezett Közgazdasági Bizottságot. Feladatuk a magyar gazdaság rendbetételére és növekvő pályára állítására vonatkozó program elkészítése volt az apró részletektől egészen a rendszerszintű elemekig. Kifejezett optimizmusra okot adó lépés volt ez egyébként, hiszen a letartóztatások, a terror ellenére reményt adott, miszerint Kádár valami egészen mást fog csinálni, mint ami a múltban történt.
Április 30-án a kormány asztalára tették a javaslatcsomagot, amit Friss István közgazdász, az MSZMP Központi Bizottságának tagja még márciusban úgy kommentált, hogy remek, összefüggő program lett, de ki az, aki meg fogja valósítani
– mondja a 24.hu-nak Germuska Pál.
A választ az idő hozta el, méghozzá igencsak gyorsan: senki, a dokumentum már májusban asztalfiókba került. Komoly szerepe volt ebben a moszkvai vezetésnek is, amely hallani sem akart olyan megoldásról, hogy az egyes ágazatok, üzemek nagyobb önállóságot nyerjenek a központosítás, a tervgazdálkodás rovására. Márpedig a hozzáértők ebben látták a kiutat a Rákosi-féle gazdasági zsákutcából, az SZKP-ban azonban minden ilyesmit jobboldali revizionista elhajlásnak tekintettek, amit irtani kell.
Fortepan 1964.
A pártvezetés nem érzékelte a bajt
Hét évvel később azonban a magyar gazdaság ismét vagy még mindig a földön hasalt, sőt, egyre lejjebb csúszott a lejtőn, és mint már említettük, a politika lépéskényszerbe került. Valamit tenni kellett. Az MSZMP KB államgazdasági osztálya 1964 nyarán kapott engedélyt a pártvezetéstől a „gazdasági vezetés továbbfejlesztésére irányuló munkaprogram” létrehozására. Egy sor szakbizottság alakult mintegy 170 résztvevővel minisztériumokból, a nemzeti banktól, vállalatoktól, tényleg a lehető legszélesebb kört bevonva indult meg a gondolkodás a magyar gazdaság hatékonyabbá tételéről.
De miért csak 1964-ben, amikor már valóban kilátástalanná, fenntarthatatlanná vált a helyzet? Mert a legfelsőbb vezetés csak ekkor értette meg a probléma súlyát. Látták persze a bajokat, érzékelték a nehézségeket, de ezeket maga Kádár is a társadalmi ellenállással magyarázta, vagyis hogy a munkások és parasztok nem úgy végzik a dolgukat, ahogy elvárják tőlük.
Germuska Pál egyetért a Huszár Tibor történész monográfiájában megfogalmazott véleménnyel, miszerint Kádárnak fokozatosan nyílt fel a szeme. Ráébredt, hogy nem a közeggel van probléma, hanem az egész rendszer úgy, ahogy van hibás, rosszul működik, meg kell reformálni.
Nem volt pénzügyi vénája, a politikai irányítással törődött, a gazdasági ügyekbe nem szerette magát beleásni, ezeket Apró Antalra, majd Fock Jenőre bízta. Kádár maga csak a nehézségek hatására kezdett el ezen gondolkodni
– jegyzi meg a történész hozzátéve, hogy a legfelsőbb vezető „ráébredésétől”, 1964-től mintha két szálon futna tovább a történet.
Bojár Sándor / Fortepan Magyar-Szovjet Barátság Tsz lovaskocsija 1965-ben.
Szabadulni akart a tehertől
Kádár János ekkor első titkárként és miniszterelnökként (akkoriban a Minisztertanács elnökének nevezték a pozíciót) egy személyben irányította a pártot és az államot. Mindezt kezdte már megterhelőnek érezni, főleg azután, hogy ’63-ban Magyarország kikerült a forradalom leverése miatti ENSZ-karanténból, a külkapcsolatok ápolása is hirtelen sokkal időigényesebbé vált.
Emellett érzékenyen érintette a Hruscsov–Brezsnyev váltás (1964 ősze) a Szovjetunió élén, amely nyomán egy ellene szervezett puccstól tarthatott, erre sorozatunk egy későbbi részében bővebben kitérünk. Előtte állt a gazdaságszerkezet átalakítása, mindezek okán pedig szükségesnek látta a hatalom újrarendezését.
Látjuk a törekvést, miszerint az ideológiai munkát és a politikai döntéseket a pártnak megtartva a gazdasági szervezést, irányítást rátestálja a kormányra, amelyből ki is lépett 1965. június 30-án Kállai Gyulának átadva a miniszterelnökséget. A keményvonalas kommunista utód kiválasztása nem volt véletlen. Kádár tőle szokatlan módon a politbürót megkerülve sakkjátszmába kezdett, terveiről kötetlen beszélgetéseken tárgyalt a Politikai Bizottság tagjaival – egy későbbi részben ezt is részletesebben áttekintjük.
Féltették a hatalmukat
A gazdasági reformokról, vagy ahogy hivatalosan nevezték, új gazdasági mechanizmusról készült nagyszabású tervekről 1965 tavaszán kezdődtek meg a tárgyalások a pártvezetéssel. Az alkotók Nyers Rezsővel az élen gyors eredményeket akartak, mielőbbi bevezetésük mellett érveltek, a döntésre hivatott PB-ülésen viszont elodázó döntés született: a politikusok hosszabban akarták tanulmányozni a javaslatokat. „A fejlődésben megtorpanás állott be” – így fogalmazott Kádár maga is ráébredve, hogy cselekvési kényszerbe került. A gyakorlatban azonban semmi nem történt, hosszas halogatás kezdődött.
Mi volt a probléma?
Nem mélyedünk el az új gazdasági mechanizmus javaslatcsomag részleteiben, hanem csak a lényegét mutatjuk meg nagyon tömörítve. A magyar gazdaság kommunista tervgazdálkodásra épült, ez azt jelentette, hogy belföldön és a KGST-n belül is 3–5 éves tervek szabályozták a termelést minden területen. Légből kapott példa alapján a babakocsi gyárnak kiadták, hogy gyártson 150 ezer kék és 150 ezer rózsaszín babakocsit. Ettől pedig a következő években nem térhetett el akkor sem, ha akár egy darabot sem tudtak eladni, és akkor sem, amennyiben zöld babakocsira viszont tömeges igény jelentkezett volna.
Urbán Tamás / Fortepan Nyers Rezső
Ilyen körülmények között az üzemek töredéke lehetett üzletileg sikeres, ám az állam még ezek hasznát is elvonta, hogy a többségnél keletkezett veszteséget pótolja. Kommunista országban szó sem lehetett arról, hogy egy vállalat tönkremenjen, vagy a profitját felhasználva terjeszkedjen, önállósodjon, netán „túlerősödjön”.
A reformjavaslat gerince viszont épp ez volt: nagyobb önállóságot adott volna a gazdasági szereplőknek, hogy sokkal hatékonyabban működhessenek a kereslet-kínálat, vagyis a piac aktuális alakulása szerint. És ez nem tetszett a politikai vezetőknek, mert ha a felülről irányított, központosított, utasításos gazdaságot felváltaná egy közvetett szabályozórendszer, ezzel ők kontrollt veszítenek. Így aztán hosszas viták, egyeztetések indultak, a pártvezetés igyekezett fékeket beiktatni, körülbástyázni a hatalmát.
A proletár politikus
Egy évvel később, az 1966. május 3-ai PB-ülésen a reformokért felelős Nyers és csapata meglepődött a reakciókon, Kádár is úgy fogalmazott, mintha ott és akkor szembesült volna vele, milyen radikális lépések szerepelnek a csomagban: „Van olyan érzése az embernek, (…) mintha 12 hónappal ezelőtt összehívtunk volna 108 közgazdászt, hogy mint az állatorvosok, nézzék meg, hogyan lehet meggyógyítani a lovat. (…) Ez az ország nem kísérleti nyúl.”
Lekezelően fogalmazott, holott a párt rendelte meg a javaslatcsomagot, majd a folytatásból úgy tűnik, fenntartásait sokkal mélyebb források is táplálták: „Itt 20 évig a munkásosztály és a párt vezetett, nehogy most egyesekben olyan érzés keletkezzék, hogy most a közgazdászok veszik át az ország vezetését. És van néha ilyen benyomása az embernek, amit feltétlenül csírájában meg kell ölni.”
Kibújt belőle a proli politikus, akinek zsigeri ellenérzései vannak az értelmiséggel szemben
– jegyzi meg Germuska Pál.
A lényeget tekintve pedig Kádár egyszerű, de gyors lényeglátó képességgel rendelkezett, minden helyzetben meglátta a hatalmát veszélyeztető momentumokat. Egyfelől félt az ismeretlentől, néhány százalékos gazdasági növekedésért nem volt hajlandó „kockáztatni”, beleugrani az „ismeretlenbe”, másrészt határozottan tartott attól, hogy a tervgazdálkodás kiiktatásával az állampárt nem tudja a gazdasági szereplők feletti uralmat kézben tartani.
Album059 / Fortepan Portré Kádár Jánosról a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetőjéről séta közben 1964-ben.
Fékekkel telerakott, de mély reformok
Június 8-án, a KB székházában rendezett záróértekezleten az egyébként mechanizmusbizottságnak nevezett testület tagjai és szakértői előtt aztán egyensúlyteremtő politikusi arcát megmutatva finomította korábbi kijelentéseit. Miközben köszönetet mondott a közgazdászok másfél éves munkájáért, a tudomány modern társadalomban betöltött szerepén is eltöprengett: „A tudományos igazság a gyakorlatban azonban soha nem érvényesül tökéletes pontossággal. Különösen áll ez olyan társadalomtudományi ágak képviselőinek tételeire, mint a közgazdaság-tudomány. Ezért a társadalomban olyan szereposztás van, hogy kellenek emberek, akik a kompromisszumokat megkötik. Lám, erre jók ezek a »pártbürokraták«”.
Végül a politikai vezetők aggodalmát eloszlató fékek is a helyükre kerültek, ismét Kádárt idézzük: „körülraktuk mi ezt a reformot mindazon biztosítékokkal, amelyekre kötelezve vagyunk, és amelyek lehetségesek addig a határig, hogy ez azért mégis ténylegesen reform.” Az új gazdasági mechanizmus végül 1968. január elsején lépett életbe hivatalosan: a magyar gazdaság megszabadult a szigorú tervmutatóktól, és közvetett szabályozás alá került.
Kivéve a haderőt, a honvédelemben némileg érthető módon maradt az utasításos rendszer. Kádár az atomháborús félelmek ellenére korábban sem rajongott a magas hadászati kiadásokért, e véleményének ezúttal is hangot adott. A Politikai Bizottság 1967. november 28-i tanácskozásán Czinege Lajos honvédelmi miniszter expozéjára így reagált: „a néphadsereg szükségleteit úgy kell fedezni, hogy az a népgazdaság fejlesztését és a dolgozók életszínvonalát túl ne terhelje.”
Ekkoriban egyébként a brezsnyevi Szovjetuniót másolva minden csatlós ország gazdasági átalakításokkal kacérkodott, ám fontos kiemelni, hogy
Krantz Károly / Fortepan Parképítés a Petőfi híd budai hídfőjétől délre (ma itt az ELTE és a BME épületei állnak) 1964-ben. Háttérben balra Kelenföld gyárai.
Uralkodóvá válik a szocialista tulajdon
Még egy lényeges, ám inkább elméleti jellegű döntés született ebben az időszakban, méghozzá a földtulajdon kérdésében. A parasztokat ugyan téeszekbe kényszerítették földjeikkel együtt az évtized elejére, a birtokok azonban jogilag megmaradtak magánszemélyek tulajdonában. A nagy dilemmát pedig az okozta, hogy a szövetkezeti tulajdon vajon szocialista tulajdoni forma-e, mert ha igen, akkor a téeszekre is érvényes a szigorú tervgazdálkodás. Hosszas ideológiai köröket követően 1966 végén sikerült dönteni: igen. Ezt rövidesen jogi lépés is követte: az 1967. évi IV. törvény alapján a szövetkezet szerzett tulajdont a használt földeken – azaz a gazdálkodók számára véglegessé vált a tulajdonfosztás.
Így aztán az MSZMP kimondhatta, hogy most már a magyar gazdaság döntő része társadalmi, szocialista tulajdonban van, minden szektorban uralkodóvá vált a szocialista irányítás.
Külső hatások és belső problémák mind hozzájárultak ahhoz, hogy az új gazdasági mechanizmus a legkevésbé sem vált sikertörténetté, de erről majd később. A folytatásban néhány rész erejéig visszatérünk a politika fősodrába, és az 1960-as évek hatalmi játszmáit, az elnyomás átalakuló módszereit vesszük sorra.
The post Kádárból kibújt a proli politikus first appeared on 24.hu.
