Kazah maffiózó vállalta az ótemplom alatt lakó szörnyek „kipaterolását”

Taldykorgan

A kazahsztáni Taldykorgantól nem messze, egy kis faluban, amelynek nevét jobb, ha nem írjuk ide, az ótemplom alatt, a tizennegyedik században épült kriptában hatvanhat ubir és harminchárom mhackay található. Az ubirok a keleti szárnyban, a mhackayok a nyugatiban.

A templomhoz közel eső falu mai lakossága alig több mint ezerötszáz fő, és az ortodox keresztény közösséget, amióta emlékeznek, rettegésben tartják az ótemplom alatt lakó szörnyetegek.

Már a mostani idősek kisgyerekkorában is havi egy-két támadás zajlott, és a helyzet azóta se javult. Félnek sötétedés után utcára menni, félnek egyedül maradni otthonaikban, de a falu mégse néptelenedett el. Valahol csak kell élni, az állatokat muszáj megetetni, a földeket megművelni.

Tudni vélik, hogy egy erdélyi fickó régen odaköltözött, épült egy kastély, de ehhez nem volt szükség se helybeli munkaerőre, se építőanyagokra. A közeli kazak faluban sugdolózás indult, hogy a várúr, bár állítólag százévesnél is öregebb, nem látszik annyinak. Ráadásul idővel hagyta az épületet leromlani, noha szemlátomást rengeteg pénze volt. Ez még a repülőgépek ideje előtt történt. Senki nem emlékszik, pedig érdekes lenne kideríteni, miért pont arra a településre esett a vámpírvárúr választása. Mindenesetre odaköltözött, és a falubeliek közül senki nem léphetett be a kastélyba. A kastély megroggyant, sokáig állt ott, semmi mozgás, csupán a pókok szőtték hálójukat, a repkény igyekezett a víz felé, újabb meg újabb gyomnövények dugták ki leveleiket a résekből. Semmi nem történt. Valaki nagy sokára mégis bemerészkedett, és látta, hogy a hely régóta lakatlan. A falubeliek ekkor jöttek rá, hogy a várúr talán már nem is él. Lehet, hogy továbbállt vagy simán csak eltűnt. A templom és a szentély viszont makulátlan volt. Úgy állta az időt, mintha szépen karbantartanák, bár egy lélek sem volt ott. Száztíz éve nem tartottak benne liturgiát. A falubeliek kénytelenek voltak jobban körülnézni, nem hagyta nyugodni őket az ellentmondás. Ezután nem sokkal fedezték fel a koporsókat.

Ráadásul a kastélyban – hiszen nem tagadhatjuk, a két helyszín: a düledező rom és a kifogástalanul rendezett ortodox templom között kellett, hogy legyen valamiféle összefüggés, ha nem tudjuk is pontosan tisztázni, hogy ez az összefüggés miben állt –, tehát az elhagyott kastélyban nem volt semmi, az összes helyiség tökéletesen üresen állt. Leszámítva egyetlen képet az egyik falon. A bekeretezett fénykép a templom kriptájában található ládákat ábrázolta. Talán koporsók voltak? A helybeliek nem merték egyiknek sem felfeszíteni a fedelét. A fotó alatt, a paszpartun felirat állt, amelyet nem tudtak elolvasni, de azt rebesgették, magyar vagy román nyelvű lehet. Milyen nyelven írhatták ezt?, kérdezgették egymástól. Talán románul. Vagy magyarul, válaszolta néha valaki, amikor már nagyon unták, hogy csak szótlanul csóválják a fejüket. Nem kevesen voltak a faluban, akik Romániáról meg Erdélyről ekkor hallottak először. Korábban mi okuk lett volna, hogy halljanak róla?

Bármennyire vigyáztak, havonta legalább egy szűzlányt vagy alsó tagozatos kisfiút elkaptak az irtóztató éjszakai lények az erdőben. Olykor kettőt is.

Hiába rettegtek és zúgolódtak, szörnyülködtek és sopánkodtak, a vérengzés folytatódott. Végül 2017-ben az egyik gazda megelégelte a dolgot, és elment egy ismert maffiózóhoz.

Belenézett a kamerába, várt egy kicsit, és a kovácsoltvas kapu automatikusan nyílt előtte. Az autóját kint hagyta. Bekutyagolt a bukszusokkal szegélyezett kocsibejárón, százötven méterrel odébb átvágott a szökőkút előtt, és néhány márványlépcsőn át megközelítette az egyik franciaablakot, ami nyitva volt. A brutális méretű, hosszúkás helyiségben márványoszlopok, fáklyát utánzó, aranyozott szobortestű világítás, a terem közepén süllyesztett jacuzzi, azzal átellenben baldachinos ágy állt. A gazdálkodó balra fordult, és egy boltíves átjáró felé vette az irányt, amelynek túloldalán meglátta a kandallót, fölötte pedig egy irdatlan plazmaképernyőt. Senki nem jött elé. Egy oldalsó asztalon régiségek sorakoztak, mögöttük földig érő, vastag faliszőnyeg. Profilból látta meg a maffiózót, és először a tokája, a borostája és a szájából lógó szivar ragadta meg a figyelmét. Mind nagyobb volt, mint ahogy előzőleg emlékezett rájuk. A maffiózó lábánál három nő kuporgott, aranyszínű bikiniben, tálcáról fehér port szippantottak.

– Eredjetek odébb – mondta, amikor meglátta a gazdát.

A lányok lassan értették meg, mit akar. Kábán felálltak, és megindultak kifelé.

– Irtsa ki nekünk az ubirokat és mhackayokat – mondta a gazdálkodó köszönés helyett.

A maffiózó nem tudta, mit lépjen erre. A karosszéke olyan, mint egy trónus, a karfa aranyozott. A háta mögött óriási ablak, a nehéz, barnáslila függöny majdnem teljesen behúzva. Mindenfelől állólámpák vették körül, a többi kárpithoz színben illő, fakólila bársonybúrával.

– Egy hét múlva választ adok – ígérte.

Következő hét vége felé meg is jött a válasz, ami egyetlen szám volt, egy kazak tengében értendő összeg. Húzós összeg volt, de az ortodox közösség öt leggazdagabb embere azért össze tudta adni.

A gazda körbejárta a falut, hogy tisztázza, ki áll a megoldás mellé. Mindenki mellé állt, és hónap végére lerakták a pénzt. Félig volt pénzkötegekkel egy márkás sporttáska, az a fajta, amit birkózók meg súlyemelők használnak, amikor edzésre mennek. A gazda újra elment a maffiózóhoz, a házban ugyanolyan állapotokat talált, és egy fokkal könnyebben eligazodott. A medencénél napozó három csajból kettő ugyanaz volt, mint akiket korábban látott, a harmadik eltűnt, helyére új érkezett. Előző nap az átlagnál durvább buli lehetett, mert a gazda, bár ügyelt rá, hogy ne délelőtt menjen, hanem délután, egy nagyon kókadt maffiózót talált a fotelében, az obligát üvegasztal előtt.

– Mégis mit kapunk ezért a pénzért cserébe? – kérdezte, és nem titkolt büszkeséggel letette a sporttáskát az asztal lapjára.

A maffiózó széthúzta a cipzárt, bekukkantott a táskába. Csörgött a mobilja, felvette, egy darabig hallgatta, aztán odakurjantott az egyik alvezérének.

– Szerjózsa az, beszéljél vele.

Az alvezér odalépett, átvette a mobilt, a maffiózó pedig újra a gazdára pillantott. Kérdőn nézett, úgyhogy a gazda nem volt benne biztos, most akkor meg kell-e ismételnie a kérdést. Nem kellett.

– Kipateroljuk azokat a szarháziakat, és nyugtotok lesz – mondta a maffiózó fásultan. – Nem ezt akartátok?

– Tisztelettel mondom, nem biztos, hogy olyan egyszerű – vetette ellen a gazda. – Több száz éve küzdünk ezzel a problémával.

A maffiózó legyintett.

– Megcsináljuk, nem kell fosni.

A gazda érezte, hogy az audiencia véget ért, nem akart okvetetlenkedni.

– Sok szerencsét – mondta, jattoltak, kifelé menet elismerően füttyentett az új lány melle láttán, mert mind a három kedves teremtés éppen a zuhany alatt pancsolt; aztán mikor hazaért, szólt az ortodox közösség másik négy módos tagjának, hogy minden oké, vagy legalábbis ígéret van rá, hogy záros határidőn belül minden oké lesz.

Történt azért még valami, mielőtt a gazda kijutott volna a maffiózó birtokáról. Elköszönés után, ahogy a kapu felé rakosgatta a lábát, a lányokat méregette a zuhany alatt. És füttyentett. Hogy, hogy nem, abban a pillanatban az új lány is feléje nézett, legföljebb öt méter lehetett köztük.

– Hogy hívnak? – vakkantotta, és akarata ellenére lassított.

– Kátya – mondta a lány. Mélyebb, karcosabb volt a hangja, mint amilyenre számított.

A gazdának nehezére esett újra megindulni a kapu felé. Még akkor is a torkában dobogott a szíve, amikor elfordította a kulcsot a sárral borított kisteherautóban.

Sanyi

Talmai Aladárról első körben nemigen mondhatunk mást: fontos ember volt, az a fajta, akinek titkára van. Talmainak egy fia született, Sándor – a társai vagy Sanyinak szólították, vagy Kígyónak. Sanyi, miután kijárta az egyetemet és dolgozni kezdett, többször látta a titkárt apjával közös munkahelyükön. Novák rögtön ismerős volt neki, eszébe jutott, gyerekkorában néha papírokat hozott, hogy aláírassa az apjával. A házba sosem jött be.

Sanyi munkaidőben összesen háromszor járt apja jelenlegi, sötét tónusú, faburkolatos irodájában.

Első alkalommal az asztalon sorakozó, kihegyezett ceruzákra figyelt fel, másodszor a golflabdagyűjteményre. Ennek létezéséről persze előzőleg is tudott.

Tehát voltaképp csak kevéssé ismerte apja titkárát. Ez a jelentéktelen, vézna ember többször ebédelt együtt velük étteremben, és egyszer, amikor Sanyi még otthon lakott, a házhoz is eljött egy szombat délelőtt. Véletlenül derült ki Sanyi számára, hogy a férfi majd tíz évvel idősebb nála. Amíg nem tudta, magánál fiatalabbnak hitte. A titkár nem volt különösebben alacsony, de hihetetlenül vékony testalkatú ember benyomását keltette. Könnyen barnuló bőre hüllőszerűen, lukakat képezve feszült meg a nyaka alján, kézfején, csuklótájon. Sanyi kizárólag fehér ingben és fekete nyakkendőben látta, mégis az volt az érzése, pontosan tudja, milyen pergamenfinomsággal rajzolja ki a férfi vékony bőre kulcscsontját, hogyan ütköznek ki az inak a sarka fölött. Novák nem hordott bő ruhát. A legapróbb helyiségbe sem tudott belépni úgy, hogy ott ne táguljon ki végzetesen a tér. Sanyi, ha meglátott egy szűk szekrényt valami szürke, elhanyagolt folyosón, arra kellett gondolnia: ennek a szekrénynek egyetlen szelvényében lapjával fél tucat is elférne ebből az emberből.

Sanyit, amikor apja irodájában járt, és a golflabda-gyűjteményre esett a pillantása – apja otthoni elbeszéléséből tudta, pontosan ötvennégy darab, látszatra megkülönböztethetetlen, fehér labda kapott helyet a zöld filccel bélelt fali tárlóban –, különös nyugalom szállta meg. Ő mindig is ilyen volt – ez az öt szó töltötte be elméjét. Apja jellemének, tartásának állandó minősége, mint valami monolit, lebegett érzékelése peremén. A szekrénykében, amelynek zárában aranyos fénnyel csillogott egy törékeny kulcs, nem volt más. Öt polcon tíz, tíz, tizennégy, tíz és újfent tíz golflabda sorakozott kiállítva. Hogy miért éppen ennyi, arról Sanyinak fogalma sem volt, mint ahogy azt sem tudta, van-e a szekrénybe zárt labdák számának jelentősége.

– Múlt héten kaptam, Kazahsztánban – mutatott a középső sorban balról a harmadik labdára Talmai Aladár. Aranyszínű, egyedi labda volt, középtájt szimmetrikus jellel. Sanyi eddig nem látta ezt a jelet sehol. – Nagyon jó golfpályájuk van, remekül szórakoztam.

– Apa, miért ötvennégy labda van a vitrinben? – kérdezte Sanyi.

Apja felnézett az iratcsomóból.

– Megszámoltad? – kérdezett vissza.

– Egy darabig azt hittem, egyedi darabokat gyűjtesz, levadászod eBay-ről, vagy ilyesmi – mondta Sanyi –, de akkor bővülne az állomány. Muszáj volt arra gondolnom, hogy az elrendezésben, a darabszámban van valami. El se tudom képzelni, mi.

Apja egy darabig szótlanul nézett rá a szemüveg lencséjén át.

– Hát igen – mondta.

Talán folytatta volna, de kopogtak, és belépett Novák.

Sanyi

Ugyanott dolgozott, mint az édesapja. Visszament az irodájába, nézte a Dunát az egész falat betöltő ablakon keresztül. Amint beült az asztal mögé, csörgött a mobilja, Norbi volt. Gimnáziumban padtársak voltak, aztán Norbi gyógyszerészetire ment, Sanyi meg közgázra. Ő a legjobb barátja. Lassan tizenöt éve, hogy Norbival minden piszlicsáré dolgot meg tud dumálni. Kilépett a napsütötte erkélyre, és fogadta a hívást.

– Szevasz, öreg haver – hallotta a vonal túlsó végéről.

– Hogy vagy, Norbikám – felelte.

Közben átfutott rajta, ahhoz képest, hogy mennyi mindent megbeszélhetnének, igazán nem töltenek együtt sok időt. Hetente-kéthetente egy félórás telefon, személyes találkozó általában olyankor, ha konkrét apropó van rá, ez volt az ügymenet évek óta. Észrevétlenül alakult így. Alkati dolog, tette hozzá magában Sanyi, és megkérdezte Norbit, hogyan telt a napja. Nyilván a tudat számít mindkettőnknél, agyalt tovább, az, hogy tényként kezelhetjük, barátok vagyunk, és alapvetően jól elvagyunk gyakoribb kontakt nélkül.

Maga sem tudta, miről ugrott be neki a sztori – a minap történt, amikor levitte Ágicát a babakocsival. Önkéntelenül kezdett bele, és mire észrevette magát, a közepén járt.

– Sétálunk a tóparton, ez a rendes útvonalunk, minden reggel és néha délutánonként is elhaladunk mellette. Egyéves se volt, amikor rákaptam, hogy arrafelé menjünk sétálni, és ha odaértünk, mindannyiszor elmondtam neki, hogy ez nem egy állat, hanem mindössze a csontváza. Meg azt is elmondtam, hogy az állat, amit nem lát itt, amúgy sem létezik másutt sem, nagyon régen élt a földön. Sokszor elismételgettem ezt neki, ő meg nézett mindenhova, csak a csontvázra nem, gőgicsélt, piszkálta az arcát. Aztán feladtam, kicsi még, gondoltam, semmi értelme ezzel a kihalt állattal nyaggatni. Néha csendben megyünk el mellette, más napokon beszélek ugyan Ágicához, de egész más témákról. Heteken át borús volt az idő. Vasárnap reggel viszont hirtelen kisütött a nap, mikor a dínóhoz értünk. És láttam, ahogy Ágica életében először felnéz a csontvázra. Biztos voltam benne, hogy az állatra gondol, és nyilván összeállt benne a kép. Biztos felidézte mindazt, amit korábban sokszor elismételtem. Csillogó szemmel nézte a rekonstruált leletet.

Taldykorgan

Hat hónappal azelőtt, hogy a gazdák megbízták a maffiózót a szörnyetegek kiirtásával, az ELTE török tanszékének egyik egyetemi tanára egy kecskeméti vállalkozóval együtt utazott Kazahsztánba hat napra. Almatiban, Taldykorganban és egy harmadik vidéki városban tárgyaltak. Sikerült megállapodniuk a kazak építtetőkkel, hogy a kecskeméti fickó emberei több lakóparkfejlesztésen összesen nagyjából háromszáz napernyőt szerelnek fel. A munkát két héten belül megkezdték. A magyar vállalkozó jobbnak látta, ha a helyismerettel rendelkező professzort viszi magával, nem egy szimpla orosz tolmácsot, és a professzor sem látta akadályát a közös utazásnak, mert történetesen a házára és a nyaralójára felkerült egy-egy jó minőségű napfogó.

A lakóparkok egyik fejlesztője annak a maffiózónak is rendszeresen fizetett védelmi pénzt, aki a rettegő faluban a mhackay- és ubirirtást elvállalta.

A hatnapos utazás egyik estéjén Taldykorgan városában, egy elegáns, zsúfolásig telt étteremben egyszerre vacsoráztak többen, akik fontos szerepet játszanak az itt elbeszélt történetben: Talmai Aladár kedvenc kazakja, Miras, valamint másik négy személy. Eredetileg két külön asztaltársaságot alkottak, de az este folyamán szóba elegyedtek. Hogy pontosan ki volt Miras – talán ez az egész könyv kevésnek fog bizonyulni, hogy pontosan érzékeltessük. Elöljáróban csak annyit közlünk, Mirasnak már százhárom éve a birtokában volt egy különleges kristály, amelyet akkor talált, amikor mindene odaveszett.

Miras

– Menekülnünk kellett a szomszéd fiúval meg az öccsével – mondta egyik hajnalban. Talmai Aladár nappalijában ült, ott volt Sanyi legjobb barátja, Norbi is. Aladár már aludt. Rengeteg vodkát megittak előző este. – Aznap ölték meg a szüleinket. – Nem remegett a hangja. – A mi házunkat is felgyújtották, meg a többit is. Semmi nem maradt az utcából. A táskám addigra rég be volt pakolva. Másnap a szomszéd fiú meg az öccse elsodródott mellőlem, egyedül maradtam. Idős emberek beszéltek hozzám, elértünk az állomásra. Segíteni akartak, mondtak ezt-azt, kenyeret adtak. Szorongattam a táskám, aztán egyszer csak elaludtam a kimerültségtől. Másnap, amikor felriadtam, még mindig zötyögött a vonat. Kicserélődtek körülöttem az emberek, senki nem volt ismerős, a táska sehol. A markomban ezt a kristályt szorongattam, azóta van meg. Nem volt semmi másom.

Miras szeme bepárásodott. Ritkán beszélt arról, ami 1914-ben történt, de tudta, Norbi nem fogja tovább faggatni. Lassan minden elcsitult, csak a tömény szesz párolgott az üveg száján át. Nyitott szemmel aludtak a két, egymással szemközti fotelben.

Berta Ádám: A kígyó feje

Cser Kiadó, 2020

The post Kazah maffiózó vállalta az ótemplom alatt lakó szörnyek „kipaterolását” first appeared on 24.hu.