Úgy fogalmazott, hogy már a tokiói olimpia környékén tudta: csak Párizsig tervezi folytatni a pályafutását. Vagyis a mostani olimpiának úgy vágott neki, hogy ez lesz az utolsó nagy versenye. Milyen volt ezzel az érzéssel rajthoz állni?
Nagyon mertem remélni, hogy egy olimpián léphetek utoljára pályára, és amikor már biztossá vált a párizsi részvételem, akkor tudatosan készültem is erre. Ez egy különleges, örök élmény, hogy az utolsó versenyemen, egy olimpián, a válogatott mezében, 70 ezer néző előtt futhattam. Amikor az olimpián célba értem a reményfutamban, rögtön eszembe jutott, hogy most vonulok le utoljára a pályáról versenyzőként. Sosem fogom elfelejteni az érzést:
nem a szomorúság lett rajtam úrrá, hogy bárcsak évekig tartana ez még, hanem egy hatalmas mosoly volt az arcomon, és azt éreztem, így kerek minden. Annyira jó érzés volt emelt fővel lesétálni a pályáról – és egyben az atlétika színpadáról is.
Az mekkora szerepet játszott a visszavonulásában, hogy most már inkább a magánéletét, a családalapítást helyezné előtérbe az élsport helyett?
Szokták mondani, hogy egy nő esetében nem szabad arról beszélni, hány éves, de a helyzet az, hogy elértem abba a korba, amikor tudni kell nemet mondani. A sport erre is megtanított, hogy jó, ha az ember tudja, mikor kell kiszállni. Fiatalon is azt mondtam, hogy nem akarok úgy visszavonulni, hogy közben azt érzem, kínszenvedés volt az egész. Voltak mély hullámvölgyeim, nagyon rossz éveim, és akkor is azt éreztem, folytatni akarom, hátha picit jobb szájízzel tudom majd abbahagyni. De azok után, hogy az elmúlt két év volt a pályafutásom legszebb időszaka, 32 évesen azt tudom mondani, hogy nincs szégyenkeznivalóm. És igen, szeretnék most már a civil életre koncentrálni, több időt tölteni a párommal, a családalapításon is gondolkodunk már. Egyszer sajnos minden véget ér, és a fókuszt most már át kell helyezni máshova.
Az utolsó futást követő nagy mosoly mellett mi az, amit a legkellemesebb emlékként őriz Párizsból?
Volt összehasonlítási alapom más világversenyekkel, hiszen szerepeltem a londoni és a budapesti vébén is, úgyhogy azt mondanám, az olimpiai falu miatt volt igazán különleges hangulata számomra Párizsnak. Hatalmas élmény volt, hogy a magyar csapatból majdnem mindenkit megismertem személyesen, ez adta hozzá azt a pluszt, amitől ez más volt, mint egy vb. A verseny előtt figyelmeztettek, hogyha kimegyek a pályára, ne nézzek körbe, mert a lelátói hangulat miatt elkap majd a hév, de nem bírtam megállni, úgy voltam vele, csak itt vagyok egy olimpián, ami valószínűleg az első és egyben utolsó is, szeretnék mindent megélni. Az nagyon megható volt, hogy mekkora szeretetet és tiszteletet kaptunk az emberektől, amikor a városban sétáltunk, el voltak ájulva, hogy úristen, itt egy olimpikon, és sokszor odajöttek egy aláírásért vagy egy közös képért.
Michael Steele / Getty Images Kerekes Gréta a női 100 méteres gátfutás számában a párizsi olimpián 2024. augusztus 8-án.
Párizsból ugorjunk át az Egyesült Államokba, mert az Amerikában töltött időszakról azt mondta, a poklok poklát élte át. Milyen tényezők tették annyira nehézzé a kinti éveket?
19 évesen költöztem ki, mondhatni, hogy kislány voltam még, mert itthon a szüleimmel éltem, és mindenem megvolt. Aránylag tehetséges voltam, korosztályos szinten jöttek is az eredmények, és megvolt a kellő önbizalmam, hiszen egy amerikai egyetem sportösztöndíjat ajánlott. Ahogy megérkeztem Nebraskába, gyakorlatilag egyből fel kellett nőnöm, mert magamra voltam utalva, egyedül kellett döntéseket hoznom, és be kellett látnom, hogy hiába hívogatnám anyukámat, hogy lelkizzen velem, a nyolcórás időeltolódás miatt nem biztos, hogy fel is fogja venni a telefont. Pedig 2012 nem volt annyira régen, de messze nem volt még ennyi okostelefon, amivel szinte 0–24-ben elérhető az ember, így leginkább Skype-on kommunikáltunk, de olyankor is bele kellett kalkulálni a nyolcórás különbséget. Úgyhogy az egyedüllét volt az egyik dolog, ami megviselt, és ehhez jött még, hogy a sportkarrierem nagy sebességgel elindult lefelé a lejtőn.
A kinti edzésmunka egyáltalán nem jött be, azt éreztem, hogy visszafelé fejlődtem, lelassultam, meghíztam, és amikor nyaranta hazajöttem, mindig azt hallgattam, hogy az atlétikát elfelejthetem, mert nem sok jót látnak rajtam.
A pozitív fordulathoz az egyetemváltás kellett?
De még mennyire! 2013 nyarán kerültem az El Pasó-i Texas Egyetemre, ahol az a Lacena Golding-Clarke kezdett foglalkozni velem, aki jelenleg a világcsúcstartó Tobi Amusan edzője. Lacena kihúzott a gödörből, és olyan bizalmat épített fel bennem, amelyre itthon senki nem lett volna képes. A szövetség folyton próbált lebeszélni, hogy hagyjam az atlétikát, mert rossz nézni, amit csinálok, de Lacena azt mondta: Gréta, tehetséges vagy, jó a munkamorálod, bármit elérhetsz, csináljuk, dolgozzunk, és meglátod, oda fogsz érni. Ezek után az első közös évünk során megnyertem az egyetemi bajnokságot. Onnantól elkezdett bennem érlelődni, hogy tényleg igaza van, és ne az itthoni, a negatív, rosszindulatú emberekre hallgassak, hanem csak saját magamra figyeljek, és azt csináljam, amit a szívem-lelkem diktál. Valószínűleg ezért is tudtam eljutni Párizsig.
23 éves koromban költöztem haza Amerikából, és azóta megkaptam számos magyar edzőtől, hogy minek futok, öreg vagyok, az ember csak 26 éves koráig tud fejlődni, onnantól már leszállóágba kerül. Annyira örülök, és annyira nevetek a markomba, hogy meg tudtam őket hazudtolni azzal, hogy saját magamra hallgattam, nem pedig rájuk.
The post Kerekes Gréta: Nevetek a markomba, hogy meg tudtam hazudtolni a magyar edzőket, akik tíz éve mondogatták, hogy minek futok még first appeared on 24.hu.
