A valamirevaló horrorrajongó már csak unottan megvonja a vállát, amikor szellemjárta ódon házakkal és Zs-kategóriát idéző bábukkal akarják ráhozni a frászt az emberre. Annál nagyobb a meglepetés, amikor kiderül: vannak még rendezők, akik ezekből is tudnak építkezni, sőt, nem ezerszer látott egyszernézős szórakozást gyártanak belőle, hanem egy végtelenül nyugtalanító műfajegyveleget, ami eléri, hogy kényelmetlenül ficeregjen a néző a moziszékben.
A rövidfilmeken edződött ír rendező, Damien McCarthy már első filmjével, a 2020-ban bemutatott Figyelmeztetéssel bebizonyította, hogy nemcsak az nyikorgó házakhoz és a furcsa bábukhoz ért, de ahhoz is, amihez a horrorfilmeket ontó középszerű rendezők nagy része nem: a nyomasztáshoz. Még ha első két filmjén érezhető is némi rutintalanság, a műfaj szeretete és a kreativitás ugyanígy tetten érhető, McCarthyt pedig joggal emlegethetjük az újhullámos horrorrendezők közt, filmjeiben ugyanis képes arra, hogy bekúsztassa az irtózatot az ember bőre alá, ráadásul érezhetően nem egyszerű iparosrendező, sokkal inkább szerzői filmes, és ezt a második munkája is bizonyítja.
A Valami különös egyszerű, de annál hatásosabb expozícióval indít: Dani egy épp felújítás alatt álló kúriában tölti az estét, miközben kopogtatnak az ajtón. A kis reteszt elhúzva pontosan olyan ember kukucskál be egy ép és egy rém bizarr műszemmel, akit semmiképp sem engednénk be a semmi közepén a házunkba. Az idegen mégis erre kéri azzal az indokkal, hogy odabent még nagyobb szörnyűség leselkedik a nőre. Súlyos dilemma, gondolhatnánk, az egyéves ugrást követően pedig hamar kiderül, hogy Dani nem döntött jól, nem élte túl azt a bizonyos éjszakát. Ekkor lép a színre az ikertestvére, egy vak médium, aki egy olyan tárgy birtokába jut, amelynek segítségével kiderítheti, mi is történt valójában, emiatt a kúriába utazik, hogy ott tegyen pontot az ügy végére. Minden racionális indokot nélkülözve odacipel magával egy rettenetes fabábut, testvére szelleme is megjelenik, miközben némiképp nyomozós thrillerként szövődnek a szálak, és így derül ki, miért kellett a testvérének meghalnia.
Már ebből is látszik, hogy McCarthy filmjéről valóban nehéz úgy beszélni, hogy elsőre ne hangozzon borzasztóan elcsépeltnek a szellemtörténet, mégis megéri levetkőzni az ilyen jellegű előítéleteket. A Valami különös ugyanis annak ellenére egészen üdítő filmélmény, hogy tipikus horrortoposzokból építkezik: az ott ragadt, nyugalmat nem találó halott feleség, az elátkozott tárgyak, a rettenetes rajzokat készítő félőrült és a gólem mind-mind olyan elem, amelyeket ezerszer láttunk, McCarthy mégis olyan okosan építkezik belőlük, hogy öröm nézni. Mindehhez az is kell, hogy a rendező ismét bebizonyította, a feszültségkeltéshez is remekül ért, és a lehető legegyszerűbb, mégis leghatásosabb módon aknázza ki ezeket.
Csak egy példa: bármennyire nevetséges a hatalmas fabábu, amely a film játékidejének kilencven százalékában csak mozdulatlanul ül a cselekmény fő helyszíneként szolgáló helyiségben, mégis olyan nyugtalanító aurával tölti meg azt, hogy lehetetlen nem azt figyelni fél szemmel, mikor mozdul meg. De több ilyen pillanat is akad, például, amikor a horrorkliséken elhasználódott nézői agy szinte unottan várná, hogy egy-egy tipikus pillanatban bekövetkezzen az, amit ezerszer láttunk már, ám McCarthy ezekkel a helyzetekkel is jól játszik. Nagyban ennek is köszönhető, hogy ugyan a jumpscare-eket sem hagyja ki, azok meglepő módon tényleg megtalálják a helyüket a filmben, és valóban meg lehet ijedni tőlük.
ADS
A Valami különös ennek ellenére távolról sem ijesztgetésparádé, sokkal inkább a már emlegetett nyomasztással operál, miközben a történet előrehaladtával inkább thrillerbe hajlik, amelyben a természetfeletti vonal mellett előbukkan az emberi szál is, Dani vak ikertestvére pedig önjelölt nyomozóként leplezi le az ügyet. A film ritmusa talán itt kezd kicsit megbicsaklani, pláne, hogy az addig egészen jól fűzött rejtélyesség tovább nyomasztja a nézőt az egyik legnagyobb kérdést feszegetve benne: mégis miféle szerzet a fából készült lény, és mikor fog végre megmozdulni?
Míg ezen a téren McCarthy szinte tökéletesen adagolja a feszültséget, másrészt azt a jóleső pofátlanságot is megengedi magának, hogy egyes dolgokat nemhogy nem magyaráz túl, de nagyon okosan homályban hagy, addig a bűnügy felderítése klisés és kiszámítható lesz. Ez kissé csorbítja a végeredményt, ám végül a Valami különös képes magára találni, és egy remek fináléban rázódik helyre. A film utolsó percei pedig minden kiszámíthatóságuk ellenére a legszórakoztatóbb pillanatai a horrornak, ráadásul arra a bravúrra is képes a lezárás, hogy egyszerre nyomasztó és maradéktalanul vicces legyen.
A Valami különöst nem véletlenül emlegetik a szaklapok az év nyomasztó meglepetésének: a tucathorrorok közül valóban kiemelkedik, és még ha nem is igázza le úgy a mozikat, mint mondjuk a Robert Eggers-Jordan Peele-Ari Aster trió kezdeti munkái, McCarthy surranópályán, de magabiztosan halad afelé, hogy napjaink egyik izgalmas és elismert horrorrendezője legyen, aki egy rakás elhasznált kliséből is tud olyan horrort csinálni, amiből egyre kevesebb van a mozik kínálatában.
Valami különös (Oddity), 2024, 98 perc. 24.hu: 8/10
The post Ki mondta, hogy csupa kliséből nem lehet jó horrort gyártani? first appeared on 24.hu.
