Kicsit még mostis kiráz a hideg

„A két lányom rendszeresen jött velem forgatni. Kézből etették rákokkal a citromcápákat, amik amúgy minden ehető dolgot levadásznak. Kicsit még most is kiráz a hideg, ha erre gondolok. Persze ezek még bébicápák voltak, de akkor is” – idézi fel Török Zoltán természetfilmes rendező-producer egyik legemlékezetesebb, floridai forgatását. Három évig készítette az Everglades Nemzeti Parkról szóló filmjét, és erre az időszakra az egész család az Egyesült Államokba költözött. Míg biológus-kutató párja Marie Curie-ösztöndíjjal az állam egyik felében dolgozott hétfőtől péntekig, Zoltán – a jobb iskolák és óvodák miatt – Dél-Floridában maradt a gyerekekkel. „Elhatároztuk, hogy én forgatom az alligátorokat a két gyerekkel, ő pedig ingázik. Elég kemény időszak volt.”

A NatGeo Wild természetfilm-csatorna Amerika nemzeti parkjairól szóló sorozatának harmadik részeként 2016-ban bemutatott Everglades nagy siker lett. A Youtube-on eddig nyolc és fél millióan nézték meg, és csaknem ezer film közül a hármas shortlistre választották a természetfilmesek egyik Oscarjának számító, Angliában rendezett Wildscreen fesztiválon az állatok viselkedése kategóriában. (A másik legrangosabb természetfilmszemle az amerikai Jackson Hole Wildlife Film Festival, ezen Zoltán Vad Magyarország című filmje került a legjobbak közé 2011-ben). A Wildscreenen az Everglades olyan természetfilm-blockbusterekkel versenyzett, mint A majmok birodalma a Disneytől és a BBC egyik leopárdos filmje.

„Nagyon reménykedtem, hogy megkapom az Arany Pandát. A kiutazás előtt kérdezték a lányaim, melyik filmmel versenyez az Everglades. Mondtam, hogy A majmok birodalmával. »Dehát az sokkal jobb film, mint a tiéd« – vágták rá.” Persze az ilyen gigaprodukciók öt-hat évig készülnek, több millió eurós költségvetésből, több stábbal. „Egy négy-öt perces jelenet büdzséje akkora, mint nekünk az egész filmé. És látom, hogy mekkora stábbal mennek oda. Én meg egyedül forgattam három évig, és sokszor a gyerekemmel a háti hordozóban mentem az alligátorok közé.”

Zoltán szerint elsősorban a megközelítéssel, a stílussal és az új technológiákkal lehet versenyezni a nagyobb költségvetésű produkciókkal. Úgy tűnik, nagyon is sikeres ebben a versenyben. Az utóbbi bő húsz évben mintegy százhúsz díjat kapott különböző természetfilmjeiért (főbb filmjei a következő oldalon), nemcsak itthon, hanem Oroszországtól és Indiától Belgiumon, Hollandián és Mexikón át Kanadáig sokfelé.

Mi megvárjuk
Egy húszéves, méregzöld mikrobusz robog a hortobágyi pusztaságban. Zoltán és stábja a Vadlovakat forgatja. 2020-at írunk, ekkor már napok óta sikertelenül próbálnak felvenni egy rókát az általuk épített lesből, amikor egyszer csak az út mellett megpillantanak egy másik példányt. Zoltán és állandó munkatársa, Jan Henriksson másodpercek alatt kipattan a buszból és indul a felvétel. „Nem lehetne valahogy kicsalogatni onnan?” – kérdezi Ljasuk Dimitry (Zöld Forbes, 2023. tél) filmrendező a takarásban szunyókáló rókát látva. „Lehetne, de az nem a mi stílusunk – mondja Zoltán. – Mi megvárjuk.”

Aztán bő két órát ücsörögtek, amíg a róka újra kameraképes lett, és vadászni indult, mindebből körülbelül fél percnyi felvétel került a filmbe. Dimitry négy napot töltött vendégként a forgatáson Zoltánékkal, és egy kvázi werkfilm-kisfilmet készített az élményeiről. „Sok technikai dolgot megtanultam tőle, de még fontosabb az az alázat, az a tisztelet a természet és az élővilág iránt, amivel dolgozik. Van egy bizonyos karizmája, tekintélye, és az azokra is átragad, akik a közelében dolgoznak. Határozott, következetes, elvei vannak. Ugyanakkor nagy a szíve, nagyon jó a szeme, és jól választ témákat. Profi” – mondja.

Ő 2018-ban kezdte a filmezést, azóta több munkája, például a Jóreménység-sziget című mozifilm vagy A Tisza nevében című dokumentumfilm is jó néhány nemzetközi díjat elnyert. Úgy látja, a sikeres filmekhez (beleértve a természetfilmezést is) nemcsak technológia, hanem egy olyan átütő erejű személyiség is szükséges, amilyen Zoltánnak van. Az anyagi források eléréséhez pedig kiterjedt nemzetközi kapcsolatok kellenek, szerinte Zoltán ezeket is nagyon jól kiépítette. „A rendezőket, természetfilmeseket Magyarországon leginkább a szenvedély hajtja.”

A mozira gyártott természetfilmek Dimitry szerint azért jók, mert ha már beül az ember, és rászánja az időt, segítenek kicsit kiszállni a rohanó világból, még most, a kereskedelmi tévék jellemzően értéktelen műsorainak korszakában is. „Van egy réteg, aki komolyan veszi az élővilágot, a klímaváltozást, és próbál tudatosabban élni, kapcsolódni a természethez. Szerencsére egyre többen értik és tapasztalják a természet gyógyító erejét.” Szerinte ők a természetfilmek közönsége.

„Sokszor kétkedem, hogy hol van a filmjeink közönsége” – mondja szerényen Zoltán. Ha az Everglades többmilliós nézettsége (és ez csak a Youtube, a többi streaming nincs benne) nem lenne elég határozott válasz erre a kételkedésre, akkor ott a Vadlovak. Ez az átlagos négy-öt héttel szemben harminchét hétig volt a magyar mozik műsorán, és azért „csak” harmincháromezren látták, mert a covid kellős közepén jött ki. „De a premier hetében a második legnézettebb film volt, többen mentek el rá, mint a James Bondra (Nincs idő meghalni – a szerk.), csak a Marvel-film előzte meg.” A Vad Magyarországot magyarul 1,6 millióan látták a televízióban. „Ezekre most már próbálok valamennyire büszke lenni.”

A rengeteg filmes díj után is azt mondja, sosem biztos benne, hogy jó lesz-e a film, csak a végén látja, működött-e, vagy sem. Szerinte ez is a szakmai alázat része. Sosem csak az állatról szól egy film, hanem a háttérben meghúzódó problémákról is.

Török Zoltán
Filmjeit eddig 120–130 országban vetítették.

Arcul csap, hogy milyen erők dolgoznak
„A legnagyobb döbbenet, hogy a svéd közszolgálati tévé, az SVT a filmem mögé állt. Pedig itt nem annyira erős a természetfilmes vonal, és én kvázi bevándorló vagyok. Úgy tudom, ekkora finanszírozást itt még egyetlen természetről szóló dokumentumfilm sem kapott.” Zoltán két és fél évig forgatott, Az én Svédországom (My Sweden, svédül Mitt Sverige) című filmje azt mutatja be, hogy Svédországban élő családként hogyan látják a svéd és a skandináv természet, illetve az állatok viselkedésének változását, mióta 2009-ben Svédországba költöztek. Az alkotás februárban debütál a német ARD és a svéd SVT közszolgálati csatornákon.

Sokszor kértek tőle „vad” jelzőjű filmeket, és ha az ember megnézi valamelyik streamingszolgáltató természetfilm-kínálatát (én ezt a Disney+-nál tettem meg), tényleg gyakoriak a felhozatalban az olyanok, mint Vad Hawaii, Vad Argentína, Vad Kongó, és a sor kis túlzással a világ bármelyik országával vagy régiójával folytatható. Zoltán most már a trend ellen megy, mert úgy látja, elfogytak az érintetlen tájak, az ember mindenhová betette a lábát.
Vitába száll azokkal a programigazgatókkal, akik szerint a nézők csak a tökéletes természetre kíváncsiak. Csak olyan filmet vállal, amivel megmutathatja a valóságot, a természet változását. A My Swedenben családja is szerepel, a személyes vonal átélhetőbbé teszi, hogy pár év alatt – ami nemhogy földtörténeti korban mérve, de még egy emberöltőhöz viszonyítva is töredék idő – milyen nagy változásokat látnak abban az északi természetben, amit kajakkal és gyalog évek óta járnak.

Ott van például a palsák transzformációja. Ezek jeges belsejű, négy-öt méter magas dombok, örökjég-képződmények szerte Észak-Svédországban. Az elmúlt négy-öt évben elkezdtek összeomlani, vagyis ami a tankönyvekben örökjég, az a valóságban már nem az. „Döbbenetesen néz ki a pár éve még dombos táj. A dombok összeestek, tavak lettek belőlük. Ilyenkor arcul csap, hogy milyen erők dolgoznak.”

Zoltán skandináv kötődése régre nyúlik vissza. 1999-től – Budapest és Svédország között ingázva – hat évig forgatott természetfilmeket a Scandinature nevű svéd produkciós cégnek. Bo Landin, a Scandinature vezére volt a mentora, akinek először rendezőasszisztense, majd rendezőtársa volt. Az ELTE geográfus szakán végzett Zoltán korán belekóstolt a természetfilmezésbe. Első filmjét Európa szántalpakon címmel még egyetemistaként forgatta a jelenleg is nívós természetfilmeket gyártó Filmdzsungel Stúdió alapítójával, Tóth Zsolt Marcell-lal.

Életében összesen fél évig volt munkahelye, az egyetem után gyorsan rájött, hogy a városfejlesztő cég nem az ő terepe lesz, de először a tévézés felé indult. Dolgozott külsősként a Magyar Televízió Repeta című műsorában. Az ő irányításával készült az Árkon-bokron című sorozat, majd megjárta az RTL Klub Kedvenc Magazinját. Nemcsak a Scandinature-nél, a Discovery Channel Masterschooljában is tanult természetfilmezést, ennek keretében a BBC természetfilm-főszerkesztőségében is gyakornokoskodott. Ez Sir David Attenborough szerkesztősége, bár a természetfilm-pápával nem találkozott személyesen.

„Már akkor úgy őrizték, mint egy nemzeti kincset, és már akkor igen idős volt.” Ott jött rá, hogy nem szeretne futószalagon, hatalmas stábbal filmeket, vagyis inkább termékeket gyártani. A BBC-nél tanulta azonban meg a kutatás és az előzetes terepszemle fontosságát, ami most is része az alkotófolyamatának, és legalább fél évig zajlik egy-egy film forgatása előtt. Ilyenkor jegyzetelve, távcsővel járják a helyszínt, beszélgetnek a helyiekkel.

Emellé némi rafinéria is kell: a Vadlovaknál csak úgy sikerült alsó kameraállásból részben felvenni a lovak futását, hogy egy talajrepedésbe tették a távirányítható kamerát. Előtte napokig kísérleteztek az elhelyezésével: először műlóürülékbe rejtették, a végén pedig már igazi lóürülékkel kenték be, de a lovak azt is észrevették, és megtorpantak, ahogy a kamerához értek. „Hihetetlen, hogy mennyire ismerik a környezetüket.”

Minden Zoltánnak sem sikerül, mert hiába az alapos felkészülés és a helyismeret, a természet a főnök. A svéd filmbe például két év alatt sem sikerült megörökíteni egy rozsomákfészeknél azt, amikor az újszülött rozsomákok először jönnek ki az üregükből. Az első évben egy hím rozsomák a forgatás előtt egy nappal megölte az összes kölyköt, a másodikban pedig a túlságosan is résen levő rozsomák mama egy másik útvonalon kezdte ki-be hordani a kölykeit, épp a kamera mögött.

„Kicsit még most is mérges leszek” – mondja egy félmosollyal. Több hónapos előkészület – például les építése – után viszont a világon először sikerült felvenniük egy érdekes jelenséget a stockholmi szigetvilágban (spoiler: ha most ettél, ugorj a következő alcímre). Ha az ott élő fókabébik nagyon stresszesek, hánynak. A leleményes madarak – hollók, varjak, sirályok – pedig megtanulták, hogy ha direkt felidegesítik a kisfókákat, finom fókatejhez juthatnak a hányadékból.

Beszakadt gát és hőlégballon
Zoltán sosem forgatta nagy stábbal a filmjeit, az Evergladeset például nagyrészt egyedül készítette. „Beleviszem az életemet ebbe. Floridában is látták, hogy a gyerekekkel megyek. Egy idő után azt mondták: »Figyelj, Zoltán, mi ezeket a BBC-nek nem mutattuk meg, de te gyere!«”. Máskor is előfordult, hogy a helyi kutatók, biológusok, természetvédelmi őrök tippekkel segítették, és megmutatták neki a titkos helyeket. Így jutott el például az Evergladesben az alig ismert, citromcápák lakta területre.

Egy-egy film alsó hangon két évig készül. Ha nettó időben nem is ennyit, de jóval többet vannak a helyszínen, mint ami egy kutató munkaidejébe belefér, így arra is volt példa, hogy olyasmit filmeztek le, amiről a kutatók sem tudtak. Az egyik Everglades-jelenetből már tudományos cikk is született. Az alligátorok körbevettek egy madártelepet, lebegő faágak alatt álcázták magukat, majd az arra repülő kócsagokat az ágat az orrukra emelve kapták el a „csali” alól. Ezzel először bizonyította be, hogy eszközöket is használnak a vadászathoz.

A Researchgate-en is elérhető tanulmányt a Tennessee Egyetem egyik kutatója jegyzi, és Zoltánt is megemlíti. Ő filmezte le először azt is, hogy a főként növény- és rovarevő leguánok húst is esznek, elhullott szarvasokat. „Iszonyú bűz volt abban a nagy melegben, és rengeteg keselyű jött. Több napig vártam, aztán tényleg kijött egy leguán a bozótból falatozni. Bár ez végül nem került bele a filmbe.”

A filmekbe sok minden nem kerül bele. „A vágó épp most küldte el, hány óra volt a My Sweden nyersanyaga. Látod?” – tartja telefonját a számítógép kamerájához egy óriási, 651-es számmal. Ennyi a nyersanyag, órában. Online beszélgetünk, mert Zoltán ekkor még Svédországban van, de a fotók már legújabb filmjének budapesti fényelése közben készülnek. A 651 óra úgy is sok, hogy négyszeres lassításban forgatnak. A 88 perces Vadlovakhoz ezer óra anyag volt. „Én meg vagyok olyan bolond rendező, hogy az összes képet átnézem egyenként. Mondjuk ma már könnyebb, ezt megcsinálja a mesterséges intelligencia.” A technika nemcsak az utómunkánál, a forgatáskor is segítségükre van. Drón nélkül ma már elképzelhetetlen a forgatás, de az is előfordult, hogy a Nokia vezető programozója írt nekik egy appot az egyik kamera távvezérléséhez.

Volt kockázatos forgatásuk is, de a veszélyt sosem az állatok okozták. Az állatoknál megtanulta, hol a határ, és mikor jeleznek, hogy ideje egyet hátralépni. A hőlégballonokkal és a halastavakkal viszont nincs ilyen jóban. Amikor még nem voltak drónok, a helikopter meg túl drága volt, sokszor filmeztek hőlégballonról, és volt, hogy – például egyszer a Bodrogköz felett – ő sem volt biztos az épségben földet érésben. Zoltán a sok autózást is a munka kockázatos részének látja. Egyszer a Nagyatádhoz közeli rinyaszentkirályi halastavaknál szakadt be a gát az autójuk alatt egy nagy esőzés után. „Majdnem fejjel lefelé fordult be a tóba a kocsi. A helyi markolós húzott ki.”

Zoltán a német DocLightsszal (korábbi Studio Hamburggal) és az osztrák Terra Mater produkciós irodákkal dolgozik a legtöbbet. Filmjeinek évek óta megrendelője az osztrák ORF és a német WDR is. Gernot Lercher, az osztrák ORF természetfilm-szerkesztőségének, az Universumnak a vezetője szerint Zoltánnak mindig sikerül megtartania a megfelelő egyensúlyt az állati főszereplők közeli és az őket körülvevő táj távoli ábárzolása között. „Következetesen olyan filmeket szállít, amelyek a történetmesélés stílusának, de főleg az operatőri munkának köszönhetően bármikor levetíthetők lennének moziban, szélesvásznon is. Nem minden természetfilmes tud ilyet.”

Zoltán filmtervekkel pályázni nem igazán szokott, kivéve a Vadlovakat, ami szintén nemzetközi koprodukció, és a Nemzeti Filmintézet volt az egyik partner. Azt mondja, kezdettől meg tud élni a természetfilmezésből, illetve már saját csapata is van.

Egy-egy film büdzséjének legnagyobb részét a stáb többéves alkalmazása teszi ki. A forgatási helyszín szerinti országokban bejegyzett cégeiben dolgozik, a Svédországban és Németországban műsorra kerülő filmjeinél például a 2007-ben alapított Wild Tales Productions nevűben. Az Azara Film Kft. fogja össze a magyar munkáit, illetve ez a Vadlovak forgalmazója.
Filmjeit eddig 120–130 országban vetítették. A költségvetés nagyobb része Németországból és Amerikából szokott jönni, és a tévék a streamingplatformjaikon is sugározzák a filmeket. Munkái az Amazon Prime-on, a Disney+-on, az Apple TV-n is fenn vannak, de ezeknek a jogai már nem nála vannak. Itthon és a nemzetközi piacon is partner disztribútor cégekkel dolgozik.
Japánban többet fizetnek a filmekért (40–50 ezer eurót), Német­országban 30–40 ezer ez az utóeladás, az olasz piacon 20–30, míg az USA-ban 50–100 ezer euró is lehet lefedettségtől függően. A bevételek meghatározott százalékát kapja ő (ha eladta a teljes csomagot, ami sokszor előfordul, akkor semmit), a többit a finanszírozó stúdiók.

A pénzügyek mellett – „lassan már filmes adótanácsadó is lehetnék” – az éghajlatváltozásról is sokat tanult az utóbbi évtizedekben. „Húsz éve még azt gondoltam, túl van lihegve a klímaváltozás. Az utóbbi tíz évben a természetben járva viszont folyton szembejön.”

Magyarországon a Homokhátság állatvilágának megváltozása érdekli most nagyon, illetve egy floridai projekt. Utóbbi szervezése még zajlik, az európai tévék mellett szeretne bevonni amerikai partnereket is. A tervek szerint májusban kezdődne a forgatás Floridában, ahol a világ legnagyobb természeti helyreállítási programja zajlik öt elnök óta a dél-floridai öbölben.

Korábban azt mondták, akár több évtized is lehet, míg az állatvilág visszatér ide, ennek ellenére már egy év múlva megjelentek korábban kihaltnak hitt fajok, például a rózsás flamingó. „Engem az ilyen történetek izgatnak. Hogy bebizonyítsuk: ha az emberiség odateszi magát, a természet együttműködik, és nagy eredményeket lehet elérni.”

The post Kicsit még mostis kiráz a hideg appeared first on Forbes.hu.

Visited 1 times, 1 visit(s) today
Loading RSS Feed

Loading RSS Feed