Épp csak kilépek Marokkó egykori fővárosának szűk sikátoraira, a medinában már hangosan zajlik az élet. Az utcai árusok rikácsolása az állandó dudálással vegyül, frissen sütött bárányagy serceg a hatalmas vasedényben.
Átvágok a szőnyegeket és lámpásokat áruló szoukok, azaz bazárok egyikén, a kézzel készült mesterművek ezer színre festik az ősi város vörös falait. A Dzsema el-Fna tér felé veszem az irányt, bár pontosan nem tudom, merre induljak el, ahogy az árusok mondják, minden utca arra vezet.
A kígyóbűvölőket keresem, nem kell sokáig várnom, már akkor meghallom a fúvóshangszerük, a pungi különös dallamát, amikor épp hogy kiérek a hatalmas térre, és bevetem magam csecsebecséket, fűszereket, és alternatív orvosságokat kínálók közé.
A kultúra szerves része
A kígyóbűvöléssel, azaz a kígyó fúvós hangszerrel való „hipnotizálásával”, már az ókori Egyiptomban is találkozunk, de ma ismert formáját és elterjedését Indiának köszönhetjük. Az ottani bűbájosok tanulmányainak ugyanis szerves részét képezte a hüllőkkel való gyakorlat, a képzés keretében nem csak azt tanulták meg, hogyan kell kezelni a kígyómarást, ám azt is, hogy bánjanak szakszerűen az állatokkal.
A mesterség a kalbélia törzs hivatása lett, a kobra cigányok a rádzsasztáni kultúra szerves részét alkották évszázadokig.
Nevüket ősi foglalkozásukról, a kobrák kereskedelméről kapták, ugyanis a hüllők nemcsak szent állataik voltak, de azok mérgével házaltak is.
A kalbéliák érzéki táncmozdulatai – amelyek a szellemi világörökség részét képezik – mai napig a kobrák mozgását utánozzák, hangszereik pedig, hitük szerint, szintén a kígyót csábítják.
A kígyóbűvölés az Indiához közeli régiókban is elterjedt, majd végül elérte Észak-Afrikát, Dél- és Délkelet-Ázsiát is. A 20. század eleje hozta el a gyakorlat aranykorát, amikor a kormányok országuk turizmusának népszerűsítése céljából kígyóbűvölőket küldtek a tengerentúlra, hogy azok kulturális fesztiválokon és magánvendégek házaiban lépjenek fel.
Bár India az állatvédők lobbijának köszönhetően 1972-ben betiltotta a kígyóbűvölést, a falvakban, a vásárokban csak úgy, mint itt, Marokkóban, sokan a mai napig gyakorolják.
Apáról fiúra száll
Megállok egy csapat kígyóbűvölő előtt, egyre többen sereglenek köréjük. A földre terített szőnyeg előtt három egyiptomi kobra tekereg, fekete nyakukon meg-megcsillan az esti lámpák fénye. Leguggolok, onnan figyelem őket.
Mikor az egyik férfi rákezd a pungira, a hüllők felegyenesednek, innen is jól látom, mintha megbabonázta volna őket a zene, ide-oda hajlongani kezdenek. A fehér lepelbe öltözött férfi árgus szemmel figyeli a tömeget, hogy ki készít képet, a kattintásért ugyanis fizetni kell.
Egy fiatal francia fiú lép a körbe, odaad néhány dirhamet, mire a bűvölők azonnal egy vizikígyót tekernek a nyaka köré. „Nem mérges” – vigyorog az egyik fogatlan sármőr észrevéve a fiú megrökönyödött arckifejezést az egzotikus sálat látva.
Abdullah és társai az Észak-Afrikában őshonos etnikai csoporthoz, a berberekhez tartoznak. Ahogy a férfi meséli, bár 64 éve alatt más munkát is végzett, 17 éves kora óta kígyóbűvölő.
A mesterség apáról fiúra szál, ő is így tanulta.
Marokkóba több mint 500 évvel ezelőtt érkezett meg ez a foglalkozás, amikor Szidi Mohammed Ben Aissza, az andalúz szúfi megalapította az aisszavasz néven ismert vallási rendet a közép-marokkói Mekneszben.
Az aisszavák gyógyítók és a helyi növény- és állatvilággal kapcsolatos ismeretek őrzői voltak, akik mindig is használták a kígyókat a hagyományos orvoslásban. A szoukokban évszázadok óta találkozik velük az utazó, hiszen ők nyerték ki és adták el a marás esetén használatos ellenméreg anyagot.
Madarak buktatták le a kobrát
Egyre több turista áll minket körbe, Abdullah, hogy kígyóit bosszantsa, meg-megrángatja a farkukat, ahogy mondja, ez is a műsor része, ezzel ingerli a kobrákat. Mikor megkérdezem, hol fogja a kígyókat, megrántja a vállát:
„A környező falvakban meg a Szaharában. A kulcs az, hogy olyan helyen keresse őket az ember, ahol sok a patkánylyuk, mert a kígyók leginkább a rágcsálókra vadásznak, és sokszor ezekből a járatokból a legegyszerűbb őket kihúzni. Igaz, az első kobrámat a madaraknak köszönhetem” – Abdullah körbenéz, leteszi ölébe a pungit, és elégedetten bólint a tömeg láttán.
Egy pillanatig csönd van, de a húsz méterre lévő másik csapat azonnal rákezd a fúvóshangszerrel a kígyóbűvölésre. „Amikor először mentem ki vadászni apámmal, kígyónyomokat kezdtünk el keresni, viszont csak a hatalmas madarakat láttuk körözni a fejünk felett, amik egyre közelebb repültek a földhöz” – mondja, majd int az egyik emberének, hogy vegye ki a viperákat a zsákból.
„A ragadozók sokszor követik a kígyót, amikor az mozog.
Elindultunk a madarak után, meg is találtuk a kobrát.
Nem sokat tudtam még akkor arról, hogyan kell őket elfogni, de apám mindenre megtanított. A kígyót egy lyukba tereltük, majd amikor újra kibukkant, hátulról elkaptam, a botot a fejére szorítottam, a szabad kezemmel megragadtam, és a táskába dobtam. Azóta lépek fel velük.”
Kitépik a méregfogaikat
Dzsema el-Fna téren tetőfokára hág a hangulat, a mecset az esti imát harsogja, az állandó alapzajba most szenegáli muzsikosok tánca és kurjongatása vegyül. A kobrák, mikor Abdullah újra a pungin játsszák, vigyázzba vágják magukat.
A tévhittel ellentétben, bár a kígyó nem süket, mégsem a zenét hallja, nem arra mozog, egyszerűen követi a fúvóshangszer és használójának mozdulatát. Mivel mindkettőt fenyegetésnek tekinti, úgy reagál, mintha az ragadozó lenne, és veszélyt hozna rá, azaz védekező pozícióba helyezi magát.
Megpróbálok közelebb húzódni az állathoz, ami vadul a nyelvét nyújtogatja, de nem tudom megállapítani, hogy vajon a szokásnak megfelelően, bevarrták-e a száját.
A legtöbb esetben a vadon befogott állatnak a méregfogait kitépik, a méregmirigyeit átdöfik vagy eltávolítják, amely után a kígyó nem csak védekező képtelenné válik, de a táplálkozáshoz és az emésztéshez elengedhetetlen szervei is rongálódnak, míg azok, amelyeknek a száját varrják be, éhen vagy szomjan halnak.
Ráadásul a műsorokban felhasznált viperák és kobrák folytonos védekező pozíciója állandó stresszforrás, az pedig, hogy gyakran piszkos dobozokban tartják őket, önmagában is a fertőzések gyors terjedésével jár. Nem csoda, hogy ezek a kígyók sokszor a befogásukat követő néhány hónapban elpusztulnak, helyüket frissen fogott példányokkal kell helyettesíteni.
Marokkó fajokban gazdag hüllőfaunával rendelkezik, köztük 27 kígyófaj található az országban. A kígyóbűvölésre általában az egyiptomi kobra (Naja haje) és a pufogó vipera (Bitis arietans) a legalkalmasabb, az IUCN Természetvédelmi Világszövetség mindkettőt a sebezhető kategóriába sorolta.
Bár korábban a bűvölő egyetlen bevételi forrása a kígyói voltak, ez manapság már kevésbé igaz, hiszen sokuk amuletteket és ékszereket árul, vagy magánpartikon lép fel, hogy megéljen.
Ám a vidéki területeken még most is gyakran hagyományos gyógyítóknak és mágusoknak tekintik őket, akikhez bármilyen üggyel fordulhatnak a helyiek. Jogszabályok ide, állatvédelmi törvények oda, hogy az állatok kizsákmányolásának mikor lesz vége, még sokáig kérdés marad.
The post Kígyóbűvölőket kerestem Marrákes utcáin first appeared on National Geographic.
