Valószínűleg kevés olyan élőlény van a bolygónkon, amely közutálat tekintetében felülmúlná a kullancsot, ebben jó részük van az általa terjesztett kórokozóknak is. A kullancs vérszívása során hosszú időt (akár napokat) tölt el áldozata bőrébe fúrt szájszervvel, kimondottan praktikus megoldás részéről, ha ezt szó szerint ráragad a bőrre. Egy nemrégiben, a Nature Chemistry folyóiratban publikált kutatásban a kullancs szájának ragasztóanyagát vizsgálták holland kutatók.
Az élővilágban rengeteg példa van természetes ragasztóanyagokra, amelyeket az állatok az otthonteremtéstől a vadászatig kismillió esetben alkalmaznak. Ezek közül néhányat már elég jól ismerünk azonban keveset tudunk arról, miként szilárdul meg például a kullancsok szájragasztója.
Amikor a kullancs rálel az ideális pontra áldozata bőrén, két tapogatójával megtámaszkodik, közben csáprágóival kis vágást ejt azon, majd beilleszti a száj szívásra használt elemét, a hiposztómát. E folyamat közben a nyálmirigyeiben termelődő képlékeny, fehérjékben gazdag anyag, amellyel az áldozat bőréhez tapasztja magát, a levegővel érintkezve megszilárdul. A holland kutatók most a cementnek is nevezett nyálban lévő ragasztó hatású molekulákat vizsgálták.
A kullancs ragasztója igen egyedi abból a szempontból, hogy nem valamiféle szilárd felülethez tapad, mint például a kagylók a sziklákra, hanem a puha bőrhöz. Ez a különlegessége azt is lehetővé teszi, hogy majd sebeket összetartó anyagot készíthessünk egyszer, azon az elven, ahogyan a kullancs ragasztóanyaga működik. Az sem elhanyagolható lehetőség, hogy a ragasztó megismerésével a kullancsok vérszívása ellen is védekezhetünk majd.
A kutatók feltárták, hogy a kullancs nyálának ragasztóanyag egyik fehérjéjének termelése fokozódik, amint elkezd táplálkozni, ezzel biztosítja a ragasztó erősségét és oldhatatlanságát a kullancs. A kutatók e fehérjét mesterségesen előállítva végeztek kísérleteket.
A nyálból apránként elpárolog a víz, ezzel nő a koncentrációja e fehérjének, ezek először aprócska cseppekké állnak össze a nyálban, majd lerakódnak a nyálfolt peremén. Ez hasonló ahhoz, ahogyan az asztalra cseppent ital foltja is a peremeinél sötétebb, mivel ott koncentrálódnak az italban volt anyagok. E folyamatot emiatt kávéfolt-effektusnak is nevezik.
Amikor aztán a kutatók sókat is kevertek a fehérjekoncentrátumhoz (ahogy az a valódi nyálban is van), akkor a fehérjék különleges hálózattá kapcsolódtak, ez átmeneti, kocsonyás állapot volt a teljesen folyékony nyál és a teljesen szilárd cement állapot között. Tesztelték, mennyire tapad így az anyag: négyszer ragacsosabb volt sókkal együtt, mint csupán a puszta fehérjékkel.
A laborkísérletek után kirándulni mentek a kutatók, és egy közeli erdőből számos kullancsot gyűjtöttek be (rongyokkal, nem a bőrüket feláldozva), amelyekből már elegendő nyálat tudtak kinyerni ahhoz, hogy a valódi kullancsnyál viselkedését is megvizsgálják. Ez pontosan ugyanazt az eredményt adta, mint a laborban előállított. Érdekes az is, hogy miként sikerül a kullancsnak leválasztania magát az áldozatáról, amelyhez a nyálból kialakult cement révén hozzáragadt, valamiféle módon talán fel is tudja oldani a saját ragasztóját.
Rengeteg efféle kérdés van még a kullancsok ragasztója kapcsán, azonban ezeket megválaszolva sebragasztótól kezdve a kullancs elleni szerekig sokféle felhasználási módra nyílhat majd lehetőség.
The post Különleges ragasztót használnak a kullancsok first appeared on National Geographic.
