A hazai sürgősségi ellátás, a mentés, az ügyeletek működésének részletes értékelése előtt érdemes feltenni egy nulladik kérdést. Egyáltalán vannak-e igazi adataink? A mentőszolgálat titoktartásra kötelezi a dolgozóit, csak hurráoptimista nyilatkozatokat tesz, és minden kritikát élből cáfol. Innen indulunk. Tudjuk-e, hogy mi történik, vagy a közvélemény számára a mentés ma nagyjából fekete doboz?
Nagyjából fekete doboz. Nem olyan régen, még a 2010-es évek elején a mentőszolgálatok évente adtak ki letölthető jelentést. Az utóbbi években én ezt már nem találom, igaz, a KSH közöl bizonyos adatokat. Ezekből kiderül, hogy 2008-ban 452 ezer, 2023-ban 887 ezer mentési eset volt. Ez tökéletesen mutatja, hogy mennyire rosszul működik az egészségügy és benne a mentőszolgálat, miközben 15 év alatt majdnem megduplázódott az esetek száma.
Ez a növekmény a rossz működést mutatja?
Igen, az egész rendszer rossz működését. Miközben a sérülések száma nagyjából állandó maradt, a belgyógyászati megbetegedések miatt mentett betegek száma gyakorlatilag megnégyszereződött. Ennek az az oka, hogy olyan páciensek, akiknek a betegsége elvben nem a sürgősségi ellátás körébe tartozik, előbb-utóbb mégis ott kötnek ki. Az alapellátás, ahonnan az egyre romló munkakörülmények és az egyre rosszabb szervezés miatt menekülnek a dolgozók, nem képes arra, hogy megszűrje ezeket a betegeket, így a sürgősségi ellátásnak, a mentésnek kell jóval nagyobb kapacitással dolgoznia.
Az orvosi kamara elnöke, Álmos Péter úgy nyilatkozott a közelmúltban, hogy az egészségügyi ellátás színvonala romlott az 5–10 évvel ezelőttihez képest. Ez igaz-e a sürgősségi ellátásra, a mentésre, az ügyeletek működésére is?
Egészen biztosan igaz. Nyilvánvaló, hogy a sürgősségi, tehát az akut esetek számának növekedése fokozza a rendszer terhelését. Egy hasonlattal: forgalmi dugót okoz egy szűk autópályán. Minden olyan esemény, amely az akut ellátást úgy akadályozza, hogy a krónikus, tehát elhúzódó betegségek ellátásának kapacitáshiánya miatt nem engedi átáramolni a betegeket az akut ellátásból a krónikus irányba, az autópályán fokozza a dugót, mert szűkíti az elvezető utak kapacitását. A sürgősségi rendszerben három ok miatt alakulhat ki óriási probléma. Egyrészt a rendszer előtt, a beáramlásban, másrészt a rendszer mögött, a kiáramlásban, amikor nincs hova küldeni a beteget. Tehát ott fekszik a belgyógyászaton az a beteg, aki egyébként akut belgyógyászati kezelésre már nem szorul, mégis ott tartják. Vagy mert rehabilitálni kellene, de a szakellátáson nem fogadják, vagy ápolási osztályon kellene gondozni, mert már nem gyógyítható, de ott nincsen hely, hazaküldeni pedig valamiért nem lehet. Például nincs, aki ellássa. Így ezek a betegek a sürgősségi ágyakon fekszenek, ott okoznak torlódást. Tehát ez a második láncszem. És a harmadik, amikor maga az akut ellátás is elégtelen. Mert nincs elég nővér, orvos, mentőápoló, hogy ellássa ezeket a betegeket. És akkor még nem is beszéltünk a szakmai színvonalról és a túlterhelésről. Összefoglalom:
Magyarországon az egészségügyi ellátás rendszerének minden eleme károsodott az elmúlt években, és a helyzet folyamatosan romlik.
Egyre nő a sürgősségi ellátásban jelentkező betegek száma, hiszen az alapellátás nem működik megfelelően, de a szakellátás is rendszerhibákkal küzd, a betegek egy jelentős része pedig úgy próbál kiutat találni, hogy a sürgősségi ellátást veszi igénybe, ott próbál választ kapni a problémáira. Ez azt jelenti, hogy a valóban sürgős esetek ellátása is akadályozottá válik. És akkor a következő stációban ott tartunk, hogy nincs elég orvos, ápoló, adminisztrátor, beteghordó, műtősfiú, ami a megnövekedett kapacitásigényt még tovább szűkíti.
Szajki Bálint / 24.hu
A sürgősségi ellátásban alighanem fokozza a nehézségeket, hogy ma már az ország minden tájáról Budapestre vezényelnek fel mentőautókat.
Erre csak azért van szükség, mert a mentőszolgálat évtizedek óta nem határozta meg azt a protokollt, amely alapján a mentésszervező bátran el tudná dönteni, hogy a betegnek szüksége van-e autóra. Tehát nincsen rendesen képzett diszpécserszolgálati személyzet, és a rendszer nincs megfelelő jogi támasztékokkal biztosítva. Ezért aztán, akik a hívásokat fogadják, úgy menekülnek a tévedés kockázata elől, hogy olyan esetekhez is gondolkodás nélkül mentőegységet küldenek, amelyekben erre valójában nincs szükség.
Országos botrányt kiváltó esetekben, amikor késlekedett a mentés – például Gálvölgyi János rosszullétekor – láttuk, hogy végül a mentésirányítón verték el a port.
Ezek az emberek nem érzik, hogy valami védené a hátukat, és így, amikor ez lehetséges, a legegyszerűbb választ adják a kérdésre: küldik a mentőt. Ezért pedig, az egész rendszerre jellemző összes hiba ellenére, önmagában a felelős a mentőszolgálat, hiszen nem alakította ki azt a munkakörnyezetet, amelyben a diszpécser megfelelő biztonsággal tud válaszolni a hívásokra és képes szelektálni közöttük. Nem készítette fel erre a dolgozóit megfelelően, nem adta meg azokat a paramétereket, amelyek alapján azt lehet mondani, hogy ez, kérem, nem mentési ügy.
Ezek egzakt módon eldönthető kérdések?
Az egészségügyben semmi nem teljesen egzakt, de az esetek többségében jól körülírható. A jól meghatározott protokoll kilencven százalékban működik, és van tíz százalék vagy talán csak öt, ahol el lehet térni tőle. A diszpécsernek azonban képesnek kell lennie arra, hogy ezeket az eseteket megmagyarázza.
Az idén ősszel Budapesten is bevezetik azt a központi ügyeleti rendszert, amit korábban már a vármegyékben alkalmaztak. Mit gondol az országos tapasztalatokról? Volt, ahol a hírek szerint százezer emberre jutott egy orvos egy adott időszakban. Ez azért kevésnek tűnik.
A vidéken bevezetett ügyeleti rendszer nehézségeit az orvosi kamara márciusban huszonöt pontban foglalta össze, és elküldte az államtitkárságnak. A felsorolásban sok olyasmi volt, ami a betegellátás minőségét igen erősen veszélyezteti. Ilyen, például, hogy sürgősségi ellátóként vajon igénybe vehető-e az a háziorvos, akinek a sürgősségi ellátásban nincsen tapasztalata. A válasz egyébként egyértelmű: nem. De
a mentőszolgálat ennek ellenére használja ezeket a háziorvosokat is akut mentési feladatok ellátására, pedig ez nem az ő kompetenciájuk. Ez egy másik szakma, és ha ezt figyelmen kívül hagyják, az erősen veszélyezteti a betegellátást.
Nem beszélve arról, hogy a háziorvosok egy része 80–90 év közötti.
Igen, ez is egy pont a huszonötből. A háziorvosok korfája elöregedett, ha egy-egy idős doktornak esetleg volt is a mentéshez szükséges tudása, az erősen megkopott, amit erősít az a tény is, hogy 70 éves kor után az orvosoknak már nem kötelező részt venniük továbbképzéseken. Persze szép számmal dolgoznak a rendszerben olyan idős orvosok, akiknek a felkészültsége tudományos igényességű, de nem tenném le a nagyesküt arra, hogy ez a többség.
Egy másik nehézség, ami nagyon erősen érinti a betegellátást, hogy az a háziorvos, aki világ életében csak felnőtt praxisban dolgozott és semmilyen gyakorlata sincs gyermekek gyógyításában, vajon megfelelő képességgel bír-e arra, hogy ellásson súlyosan beteg gyermekeket? A válasz ebben az esetben is egyértelmű nem. Nyilvánvalóan nincsen értelme olyan ellátást szervezni, amikor az ügyeletesnek azt mondják: nézzél rá, és ha kell, majd küldünk segítséget. Mert ez a segítség talán csak egy óra múlva fog megérkezni, amikor már késő. Ezek olyan erős gondok, amelyek eleve megkérdőjelezik a rendszer működőképességét. Visszakanyarodnék a kérdés elejére.
Szükség van-e egyáltalán az ügyeleti rendszerre? Szükség van-e arra, hogy egy mentőszolgálattal párhuzamos kapacitás működjön? Az én válaszom az, hogy egy jól szervezett alapellátás és egy jól szervezett mentőszolgálat működése esetén egyszerűen nincsen érv az ügyeletek fenntartására.
Akkor én próbálok említeni egyet. Az előbb azt mondta, hogy az elmúlt 15 évben majdnem megduplázódott azoknak az eseteknek a száma, amelyekhez mentőt hívtak. Márpedig nyilvánvaló, a mentőszolgálat kapacitása nem duplázódott meg. Így a rendszer megpróbálja saját magából előpumpálni az erőforrásokat.
Érthető. Csak az a probléma, hogy hiába próbálja, az ügyeletek nem fogják megoldani a gondot. Amiben a mentőszolgálat feladata megduplázódott, azok a belgyógyászati feladatok. Ezek azért duplázódtak meg, mert a beteg nem jutott el a háziorvosától a szakorvoshoz, tehát a háziorvosi alapellátás nem működik rendesen. Se füle, se farka annak a döntésnek, ha beforgatjuk az ügyeleti ellátásba ugyanazokat a háziorvosokat, akik a saját praxisukban nem tudták elirányítani a szakellátásba a pácienseiket. Ráadásul ezek az orvosok nem 0–24 órában állnak rendelkezésre, csak délután 4-től este 10-ig és hétvégén 8-tól 16 óráig. Ez semmi más, mint kiterjesztett háziorvosi rendelés, amit az országban sokfelé nem tudtak munkaidő után megoldani. Kivéve Budapesten, ahol viszont a legtöbb háziorvosi praxisban eddig is volt esti rendelés.
Mohos Márton / 24.hu
Valójában azt kellett volna megoldani, hogy a hét egy vagy két napján vidéken, mondjuk Hajdú-Biharban is legyen késő délutáni vagy kora esti háziorvosi rendelés. Ahelyett, hogy ezeket az orvosokat ügyeltetik és egy teljesen fölösleges rendszerbe hajtják őket, azt kellett volna elérni, hogy ezek a praxisok is elérhetőek legyenek azoknak a betegeknek is, akik nem tudnak szabadnapot kivenni, hogy eljussanak a háziorvoshoz. Ehelyett mit csináltak? Fölösleges ügyeleteket hoztak létre.
És mi történik Pest vármegyében? A praxisok többségében ugyanúgy volt munkaidő utáni rendelés, mint Budapesten. Csakhogy, amikor a háziorvosokat kötelezték az ügyeleti ellátásra, ők tömegével kérték a rendelési idejük átigazítását a délutáni, esti időszakról korábbra. Azt mondták: nekem, kérem, négy óra után ügyelnem kell, akkor nem tudok rendelni. Így a délutáni rendelési időt átették, mondjuk, déltől délután négyig. És már most érezhető, hogy az így kiesett rendelési idő hogyan veszélyezteti magát a sürgősségi ellátást. Ezek a betegek megint csak nem jutnak el a háziorvoshoz, megpróbálnak valamilyen más útvonalon eljutni a rendszerbe, hogy a problémáikra választ kapjanak, ez pedig a sürgősségi ellátás lesz. A sürgősségi osztályokat keresik fel, a mentőket hívják ki.
Tény, hogy a sajtójelentésekből is kiderül: miután vidéken bevezették az új ügyeleti rendszert, az amúgy is túlterhelt sürgősségi osztályokon 15–20 százalékkal nőtt a forgalom. Tehát feltehető a kérdés: az ügyeleti rendszer bevezetése valójában javít-e a rendszeren, vagy inkább ront rajta?
Nem tud javítani. Azt már látjuk, hogy vidéken rontott, bár nincsenek mért és nyilvánosságra hozott adatok, de az orvosi kamara huszonöt hibapontos üzenete magáért beszél. Budapesten viszont az új ügyeleti rendszer csak ront a helyzeten. Még akkor is, ha a jelenlegi struktúra is teljesen alkalmatlan és rosszul működik. Sokszor pedig egyáltalán nem is működik. Mert ugye azt is el kell mondani, hogy a jelenlegi ügyeleti rendszer valójában csak Patyomkin-falu.
Nagyon sokszor sem orvos, sem mentőtiszt nincs jelen a 24 órás, szervezett orvosi ügyeletben.
Ön szerint tehát az a helyzet, hogy recseg-ropog az egész rendszer, és a rendszerhibák lyukait a mentőszolgálattal próbálják betömni?
Van ilyen szándék, miközben a mentőszolgálat már a saját cipőfűzőjét sem tudja bekötni, a saját alapfeladatát, a mentést sem tudja ellátni. Így nagyon nehezen lőcsölhető rá a plusz feladat. De ezt láttuk a Covid alatt is, amikor kik végezték a tesztelést? A mentők.
A magánszolgáltatás ma már teljesen átszövi az egészségügyet. A mentésben, az ügyeletek működtetésében lát-e szerepet a magánszolgáltatóknak?
Jelenleg is van szerepük. Az ügyeletek ellátásába bevonták őket. Vidéken korábban magánszolgáltatók adták az ügyeleteket, Budapesten pedig még most is ők gondoskodnak az ügyeletről, amely elméletileg a hét minden napján, 0–24 órában elérhető. De mondom, ez egy Patyomkin-falu, nagyon sokszor nincs mögötte valós tartalom.
Hívom a számot, és senki nem veszi fel?
Nincs bent orvos, nincs bent mentőtiszt, egy asszisztens meghallgatja a telefonálót, és azt mondja, hogy küldi a mentőt. Kérdésre elmondja, hogy az orvos kint van betegnél. Valójában azonban az ügyeleti helyszínen gyakran egyáltalán nincs orvos. Sem bent, sem kint. Egy magánszolgáltatónak, mondjuk, van három vagy négy ügyeleti telephelye, és ezekre egy orvos jut.
A magánellátók ezt az ügyeletet állami finanszírozásért látják – vagy nem látják – el?
Igen, de ez mélyen alulfinanszírozott szolgáltatás.
Van-e olyan magánszolgáltató, akihez pénzért akkor fordulhatok, ha attól félek, hogy meghalok, amíg megérkezik a mentő?
Van, akinek fizethet, de valójában nem lesz képes arra, hogy önt ellássa. Van olyan magánszolgáltató, aki házhoz megy és elvégzi a legsürgősebb mentést, mondjuk, azt meg tudja akadályozni, hogy ön infarktusban azonnal meghaljon. De azután mit tud csinálni, hová viszi? Csak az állami sürgősségi rendszerbe tudja továbbítani.
Farkas Norbert / 24.hu
Tehát a magánszolgáltatónak azért fizetek, hogy kihívja hozzám a mentőket?
Vagy, mondjuk, bevigye a Bajcsy kórház sürgősségi osztályára. Egy ismert magáncég létrehozott állítólagos sürgősségi ellátóhelyet, de az is inkább csak egy bejelentkezés nélkül felkereshető walk-in clinic rendelésnek tekinthető, komolyabb eseteket nem tud fogadni. Romániában viszont van egy SANADOR nevű magánellátó, ahol van valós sürgősségi osztály. Ott a szívkatéterezéstől kezdve a májtranszplantációig végeznek beavatkozásokat.
Hogyan hal meg az a magyar, aki elkerülhető halálozás miatt veszti az életét – például infarktusban vagy stroke miatt?
Mind a stroke, mind az infarktus olyan, magas időfaktorú betegség, ahol minél előbb állítják helyre az adott szerv keringését, annál több agy- vagy szívizomsejt menthető meg. Minél több szövet menthető meg, annál nagyobb a valószínűsége a felépülésnek vagy a teljes rehabilitációnak, és minél kevesebb, értelemszerűen annál nagyobb a halálozás kockázata.
Itt milyen időablakok vannak?
A stroke-nál ez általában négy és fél óra, ami bizonyos esetekben akár 24 órára is kitolható, infarktus esetén 12 óra az alap.
Ennyi időn belül azért nyilván jó az esély arra, hogy a mentő megérkezik.
Igen, de ez sem olyan egyszerű. Mert az időablak a tünetek megjelenésétől kezdődik. Ha reggel valaki felkel, mellette pedig a párja nem mozdul, és akkor veszi észre, hogy baj van, bizony ki lehet futni az időből. Nagyon nehéz belőni, hogy a tünetek mikor kezdődtek. Minél előbb kapja meg a beteg a megfelelő ellátást, annál nagyobb az esélye, hogy felépül. Ennek megfelelően még a mentőszolgálat protokollja is így fogalmaz, stroke-ellátás kapcsán: „A helyszíni ellátás nem hátráltathatja indokolatlanul a szállítást, azt lehetőleg 10 percen belül meg kell kezdeni. Felesleges vizsgálatok, beavatkozások kerülendők. A stroke beteg elsődleges érdeke a minél korábban megkezdett recanalisatiós kezelés (az elzárt ér átjárhatóvá tétele – a szerk.)”. Az ilyen, magas időfaktorú betegségek esetében alapvetően fontos a tünetek megjelenése után a mihamarabbi segélykérés és azután a rendszer jól szervezett működése, hogy a beteg, megfelelő diagnosztika után, abba a kórházba kerüljön, ahol megfelelően el tudják látni.
Csakhogy a mentőszolgálat kiérkezési ideje annyira botrányos lehetett, hogy a kiérkezési időt – a világ egyéb országaival szemben – teljesen unortodox módon számítják 2020 óta. Míg ugyanis ezt, logikusan, úgy kellene számítani, hogy a bejelentéstől, azaz a segélyhívástól indul az óra, és a mentőegység kárhelyre való megérkezésekor áll meg, Magyarországon az óra akkor kezd el ketyegni, amikor a segélyhíváshoz találtak szabad mentőegységet, és akkor áll le, amikor kiérkezett a mentő. Így valójában csak a menetidőt mérik, míg a valós kiérkezési idő akár több óra is lehet.
Szajki Bálint / 24.hu
És akkor nem beszéltünk még a kórházi kapacitások hiányáról. Ha, például, valamelyik vármegyei kórház nem tud ügyeleti időben stroke-ellátást biztosítani, akkor ott nagy a baj. Hiszen azt a beteget, aki ennek a kórháznak a területi ellátási kötelezettsége alá tartozik, máshova kell vinni, ami, rosszabb esetben, akár több óra is lehet. Az esetek jelentős részében ráadásul nem az történik, hogy egyenesen oda viszik, ahol el tudják látni. Beszállítják egy vármegyeszékhelyre, ott megállapítják, hogy hát igen, az illetőnek stroke-ja van, de sajnos nem tudják ellátni, tovább kell vinni.
Miért nem tudják ellátni?
Azért, mert az ellátás úgy kezdődik, hogy kell hozzá CT és kell radiológus, aki értelmezi a felvételt. És, persze, kell egy olyan intenzív osztály, ahol van idegsebész-ügyelet. Ha ebből bármelyik hiányzik, akkor nem tudják ellátni a beteget.
The post Kunetz Zsombor: A mentőszolgálat unortodox módon méri az időt first appeared on 24.hu.
