Amikor az ukrajnai háborúról beszélünk, a nemzetközi közösség gyakran elfelejti, hogy már a teljes körű katonai invázió előtt is milliók éltek orosz megszállás alatt. El tudná mondani, hogyan kezdődött ez a konfliktus?
Köszönöm, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy a háború 2014-ben kezdődött. Sajnos ez nem csak a világ figyelmét kerülte el, de még Ukrajnában sem mindenkiben tudatosul. Én akkoriban egy kisvárosban éltem, néhány kilométerre az ukrán–orosz határtól, a Rosztovi terület közelében, a donyecki régióban, az Azovi-tenger partján fekvő Novoazovszkban. A nyár végén kezdték a városunkat orosz oldalról lőni, de már előtte megindult az úgynevezett „puha beszivárgás”: egyre több orosz érkezett. Világosan látszott rajtuk, hogy nem civilek — a beszédük, az akcentusuk, a tartásuk mind elárulta, hogy katonák, még ha civil ruhát viseltek is, akiknek a ruháján semmilyen jelzés nem volt. Sok volt köztük az alacsonyabb társadalmi rétegekből érkező, akiket egyszerűen átszállítottak a határon. Később értettük meg, hogy ez tudatosan szervezett akció volt: zavargásokat akartak kelteni.
2014 nyarának végén, ősz elején jött az első valódi támadás. Októberében és novemberében már ott, a városunk környékén láttam az orosz tankokat: teljesen új gépeket, modern haditechnikát, orosz katonákat, akiknek csak egyszerű, terepszínű egyenruhájuk volt — de minden mozdulatuk elárulta, hogy kik ők. A városunkat először akkor lőtték a határon túlról — az orosz oldalról. Azok közül az ukrán határőrök közül többen meghaltak, akik a novoazovszki vámnál szolgáltak.
Milyen volt az élet a megszállás alatt?
Akkoriban még működött az ukrán televízió, de már erősen terjedt az orosz narratíva. Azt mondták, hogy a Donbasz lakói maguk lázadtak fel az ukrán hatalom ellen, és hogy az ukrán hadseregtől szerezték a tankokat. Ez persze teljes hazugság volt. Az ukrán hadseregnek akkoriban nem is voltak ilyen új tankjai vagy fejlett technikája. Őszintén szólva, abban az időben még alig lehetett igazi hadseregnek nevezni őket. Mi, akik a megszállt területen maradtunk, pontosan tudtuk, kik jöttek — csak azt nem tudtuk, hogyan viselkedjünk, mit tehetünk egyáltalán.
Aztán elkezdődött a civilek üldözése. Bárkit, aki ellenállt, egyszerűen megöltek. Köztük olyan embereket, akiket személyesen ismertem. Megölték például a helyi tanács egyik képviselőjét, csak azért, mert nem engedte, hogy levegyék az ukrán zászlót az adminisztráció épületéről.
Megölték a novoazovszki adóhivatal vezetőjét, mert nem volt hajlandó átadni az adózók adatbázisát. Támadás érte a barátaim családját is — ők nyíltan vállalták, hogy ukránpártiak. Egy teljesen átlagos család volt. Amikor Mariupolból Novoazovszkba jöttek, már orosz ellenőrzőpontokon kellett áthaladniuk. Csak annyit mondtak, hogy várják Ukrajna visszatérését, mert újra ukrán területen akarnak élni.Volt egy tízéves kislányuk. Ő hívott fel minket sírva, hogy „apuékat megölik, félek”, és pánikrohamot kapott. Amikor a barátaimmal odasiettünk, hallottuk, hogyan fenyegetik a családot: hogy megerőszakolják, megverik őket, „végeznek velük”. Részletesen elmondták a gyereknek, mit fognak tenni velük. Akkor még fel sem fogtuk, hogy ezek a fenyegetések valósak, hogy ez már tényleg a konfliktushoz kapcsolódó szexuális erőszak kezdete volt. Ez 2014-ben történt.
Én 2014-től 2019-ig éltem orosz megszállás alatt. Ez nagyon hosszú időszak az ember életében, és rengeteg minden történt nap mint nap. Természetesen lehetetlen mindent felidézni. De az biztos, hogy a legnehezebb az információ hiánya volt — az emberek egyszerűen nem tudták, mi történik valójában. És ez azóta sem sokat változott. Még most is tartom a kapcsolatot néhány emberrel, akik ott maradtak, és tudom, hogy ma sem kapnak elegendő információt. Sok internetes forrást blokkolnak, korlátozzák a hozzáférést a hírekhez, a világ eseményeihez vagy ahhoz, mi történik Ukrajnában. Még mi, akik már eljöttünk, is nagyon keveset tudunk arról, mi folyik ott most. Ha nem lenne lehetőségem beszélni azokkal, akik még ott élnek, szinte elképzelésem sem lenne, milyen körülmények között élnek most az emberek.
A fogságban tartottakról pedig sokszor még kevesebbet tudunk — sokan most is incommunicado vannak orosz fogságban. Tudjuk, hogy Ön is 50 napot töltött az „Izoljacija” elkülönítő börtönben, majd egy másik előzetes fogdában is. El tudná mondani, milyen volt az élet orosz fogságban, milyenek voltak a körülmények?
2019. október 6-án tartóztattak le. Az első 50 napot az Izoljacijában töltöttem — ez Donyeck megye leghírhedtebb és legborzalmasabb kínzóhelye. Már maga a neve, „izoláció”, mindent elmond arról, mi történt ott. Őszintén szólva, még most is nehéz szavakat találnom arra, amit ott átéltem.
Az Izoljacija épülete eredetileg egy modern művészeti központ volt — 2014 előtt kiállításokat, workshopokat, filmvetítéseket rendeztek ott. A háború kezdetén azonban az oroszok elfoglalták és börtönné alakították. A komplexumot szögesdrót vette körül, a raktárakat cellákká, a pincéket pedig kínzókamrákká alakították.
Az első négy napot soha nem fogom elfelejteni. Amikor először vittek oda, azt hittem, csak kihallgatásra visznek. De aztán levetkőztettek, megkötöztek, zsákot húztak a fejemre és megmotoztak. Ezt ők „fogadásnak” nevezték — így „üdvözölték” az új foglyokat. Közben hallottam mások sikolyait, és akkor értettem meg először, mit jelent a „hideg vér” kifejezés. Éreztem, hogy a vérem kihűl, mintha már nem is élnék. Később megtudtam, hogy mindenkivel ezt csinálják. Ez a rendszer része volt: már az első perctől megtörni az embert, elvenni a méltóságát, a hangját, a reményét.
Eleinte el sem hittem, hogy ezt túl lehet élni. Furcsa ezt kimondani, de négy nap után valahogy még ehhez is hozzászokik az ember. Szigorú és kegyetlen szabályok voltak: reggel hat és este tíz között állni kellett, nem volt szabad leülni vagy lefeküdni, amit a cellában lévő kamera figyelt. Éjjel pedig a felső ágyon csak háton tudtam feküdni, miközben egy erős lámpa világított a szemembe. Olyan fényes volt, hogy még csukott szemmel is égette a szemhéjamat. Amint valaki kopogott vagy kinyitotta az etetőnyílást, azonnal zsákot kellett húznom a fejemre. Nem láthattuk az őröket. Ételt alig kaptunk — előfordult, hogy napokig csak fél szelet kenyeret és egy kis vizet adtak. A vécé egy vödör volt a cella sarkában, amit naponta kétszer ürítettek, de az orrfacsaró bűz állandóan ott volt velünk.
A második emeleten egy kaszárnyát alakítottak ki a frontról visszatérő katonáknak. Napokig ott ittak, és a „szórakozásuk” az volt, hogy foglyokat vittek fel hozzájuk, akiket megvertek, megkínoztak vagy megerőszakoltak. Egyszer engem is felvittek kihallgatásra a második emeletre, amikor a katonák nem voltak ott, csak az őrök, de erről nem szeretnék beszélni. Bizonyos dolgokat még most is nagyon nehéz felidéznem.
Alattunk egy pince volt, ahová bármilyen vétségért ledobhattak, és ahol egyáltalán nem volt semmi. Szűk volt, nem voltak ablakok, nem voltak ágyak. Csak egy nagyon vékony matrac volt a földön, és egy kettévágott vizes palackot adtak: az egyik felében egy kis víz volt, a másikat pedig WC-ként kellett használni. Már néhány perc ott tartózkodás után úgy érzed, hogy ezek a kőfalak egyszerűen összenyomnak és nem tudsz levegőt venni. Itt gyakorlatilag azonnal elkezdődtek a pánikrohamok.
Hogyan került át az előzetes letartóztatásban lévők fogdájába?
Annak köszönhetem, hogy átkerültem a donyecki 5. számú előzetes letartóztatási központba, hogy a családom talált egy ügyvédet, aki valahogy el tudott érni engem, és segíteni tudott az ügyemben. Amikor megtudtam, hogy átszállítanak, őszintén megkönnyebbültem — oda legalább nem jöttek katonák. De ami ott történt, az semmivel sem volt kevésbé szörnyű, mint az Izoljacija.
Elmesélem az ott uralkodó körülményeket is. Szörnyűek voltak, és egy normális, civilizált ember számára nehéz elképzelni őket. Az 1810-es számú cellába kerültem: kicsi, zsúfolt helyiség volt, kétszintes ágyakkal, annyira közel egymáshoz, hogy minden ágyon két nőnek kellett aludnia. Húszan voltunk bent, rajtam kívül mindenki köztörvényes bűnöző — volt köztük gyilkos, kábítószer-használó, olyan, aki kegyetlen bánásmódért ült, és olyan is, aki az oroszok oldalán harcolt korábban. A levegő elviselhetetlenül büdös volt: amikor megérkeztem és kinyitották az ajtót, a cigarettafüst annyira sűrű volt, hogy semmit sem lehetett látni. A cellatársaim egész nap dohányoztak, szinte megállás nélkül. A sarokban, a betonpadlóban egy ronggyal betömött lyuk volt, az volt a legbüdösebb. Később tudtam meg, hogy az volt a vécé — húsz ember használta, leöblíteni nem lehetett, csak vödörből vizet önteni rá. És ez a kis lyuk szolgált mosakodásra és fogmosásra is, és az ember ugyanazt a merőkanalat használta mindenhez.
A lyukat ráadásul azért kellett folyamatosan betömve tartani, hogy a patkányok ne jöjjenek fel. A priccseken ágyi poloskák és csótányok mászkáltak. Többen AIDS-esek vagy tuberkulózisosak voltak, néhány nőnek nemi betegsége is volt. Amikor erre a cellára gondolok, még most is levegő után kapkodok.
Időről időre mobiltelefonokat és drogot is becsempésztek a cellába — a nők a testükben, a vaginájukban rejtették el. Amikor emiatt verekedés tört ki, mindenkit elvittek kihallgatásra. Ott egy őr ugyanazzal a piszkos gumikesztyűvel mindenkinek felnyúlt a vaginájába, hogy megtalálja, mit rejtettek el. Szándékosan durván, fájdalmasan csinálta — megalázó és félelmetes volt, és rettegtünk, hogy így bármilyen betegséget elkaphatunk.
Az elején hetente egyszer engedtek zuhanyozni az alagsorban, egy hideg helyiségben. Az öltözők az egyik oldalon voltak, a zuhanyzókhoz pedig egy folyosón kellett átrohanni — miközben a férfi őrök végig néztek minket. Néha a kutyákat is bevitték, hogy megfélemlítsenek. Úgy tudtunk mosakodni, hogy közben söpörtük le magunkról a patkányokat. Általában öt percet kaptunk, nagy ünnepekkor tízet. Előfordult, hogy a csatorna megrepedt, a padló beomlott, és a helyiséget elárasztotta az emberi ürülék.
2021-ben Donyeckben vízhiány volt, a csapokból semmi nem folyt, így tavakból és szökőkutakból hoztak nekünk vizet. Piszkos, büdös, bogarakkal, férgekkel és törmelékkel teli vizet. Naponta 1,5 liter ilyen vizet adtak, amit vagy felforralhattam és megihattam, vagy megmoshattam magam, és valahogy rendbe szedhettem magam.
Sétálni nem lehetett, orvosi ellátás nem létezett. Amikor nagyon rosszul lettem, többször is kértem, hogy hívjanak orvost. Végül eljött egy mentős, aki közölte, hogy nincs gyógyszer, és nem érdekli, meghalok-e vagy túlélem. Amikor egyszer kórházba kerültem, ugyanazzal a tűvel vettek vért tőlem, amit az előző beteg után használtak. A szabadulásom után az első dolgom volt, hogy tesztet csináltassak, mert féltem, hogy megfertőződtem AIDS-szel vagy tuberkulózissal. Tudom, hogy több lánynál, akik később kijutottak, hepatitiszt diagnosztizáltak.
Végül hogyan szabadult ki?
A szabadon bocsátásom hivatalos csere keretében történt 2022. október 17-én. Akkor Ukrajna 108 nőt tudott kicserélni. Ez egy nagy női csere volt, amikor Oroszország 108 nőt adott át, akik közül 100 hadifogoly volt, és csak 8 civil. És nekem is szerencsém volt közéjük tartozni. Cserébe orosz matrózokat adtunk. Ez egy érdekes szituáció volt: mi fáradt, piszkos, éhes nők sorokban vonultunk. Két napig vittek minket a szakaszokon keresztül, és nem tudtuk, hogy ez csere lesz. A járműbe összezsúfoltak minket, nem adtak enni, nem adtak vizet, és két napig kínoztak azzal, hogy nem hagytak aludni. Ebben az állapotban érkeztünk a szürke zónába, ahol szembejött velünk egy sor tengerész férfi, akik jól tápláltak és tiszták voltak, friss illatúak, sőt, némelyikük gurulós bőrönddel jött.
De kiszabadultunk, és attól a pillanattól kezdve számomra az lett a legfontosabb, hogy kiszabadítsam a többi politikai fogságban tartott nőt. Mert amikor két nappal a csere előtt kivezetettek a cellából, még nem tudtam, hogy miért visznek el. Ebben a cellában még egy civil, egy politikai fogoly nő is raboskodott. Nem volt senkije a rokonai közül a felszabadított ukrán területen. Soha nem fogom elfelejteni: fogta a kezem és zokogott, könyörgött, hogy ne felejtsem el, és tegyek valamit azért, hogy őt is szabadon engedjék. Ezért ez számomra a szabadságom első perceitől kezdve prioritás volt, és ma is az egyik fő feladatom.
Szabadulása óta Ön az egyik legerősebb hangja a fogságba esett civileknek és a szexuális erőszak túlélőinek. A számos beszámolónak köszönhetően a nemzetközi közösség, valamint maga Ukrajna is példátlan nyitottsággal kezdett beszélni a témáról, sokkal nyíltabban, mint a korábbi konfliktusok idején. Miért tartja fontosnak, hogy beszéljünk erről?
Kétségtelenül azért fontos beszélni a konfliktushoz kapcsolódó szexuális erőszakról, mert éppen az előző háborúkban tapasztalt hallgatás tette lehetővé, hogy ez a gyakorlat ma is tovább éljen. Az elkövetők büntetlenségbe vetett hite abból az elképzelésből táplálkozik, hogy az áldozatok többnyire hallgatnak – mert szégyellik, ami velük történt. Pedig nem nekik, hanem a bűnösöknek kellene szégyenkezniük. Nem tartom fairnek, amikor bűnözőkről beszélnek, és kitakarják az arcukat. Azt mondják, hogy tiszteletben kell tartanunk a magánélethez való jogukat, tiszteletben kell tartanunk a családjuk, a gyermekeik jogait. De ez helytelen. Meg kell mutatnunk az arcukat, meg kell neveznünk őket, mert amíg mi tiszteletben tartjuk az ő „jogaikat” és elrejtjük őket, addig ők semmibe veszik a mieinket.
A másik ok, amiért nem szabad hallgatni, az az, hogy a hallgatás a feldolgozás ellen is dolgozik. Ha nem beszélünk róla, a trauma generációkon át öröklődik – visszatérhet gyermekeink, unokáink életébe. Én azt szeretném, ha a következő generáció már nem szenvedne ezektől a kimondatlan traumáktól, hanem egy szabad és nyugodt világban élnének.
Ön szerint változott az elmúlt években Ukrajnában a szexuális erőszak társadalmi megítélése és az áldozathibáztatás gyakorlata, mióta egyre hangsúlyosabb a közbeszédben is ez a téma, valamint állami szervek és civil szervezetek is aktívan támogatják az áldozatokat és növelik a társadalmi tudatosságot?
Igen, véleményem szerint az elmúlt években valóban változott a hozzáállás Ukrajnában a szexuális erőszak áldozataihoz, és ezzel együtt a társadalmi diskurzus is. Egyre aktívabban kapcsolódik be az állam is ebbe a munkába.
Két konkrét, egyedülálló kezdeményezésről is beszélhetünk. Az egyik egy törvény elfogadása, amely a konfliktushoz kapcsolódó szexuális erőszak áldozatainak státuszát ismeri el. Ennek a törvénynek a kidolgozásában nemcsak én, hanem más túlélők és civil szervezetek is részt vettek, köztük Olena Zelenszka is. Bár a törvényt már elfogadták, sajnos még nem lépett hatályba – reméljük, ez a közeljövőben megtörténik.
A másik jelentős kezdeményezés egy kísérleti jóvátételi program, amelyet több ország és nemzetközi alap támogatásával indítottak el. Ez egy sürgős átmeneti jóvátételi program volt, amely pénzügyi segítséget nyújtott az áldozatoknak – fejenként 3000 eurót. Összesen 1208 áldozat jelentkezett, de sajnos a pilot program pénzügyileg korlátozott volt, ezért nem mindenki kaphatta meg ezt a segítséget. A támogatók jelenleg is nagy erőkkel dolgoznak azon, hogy minden érintett megkapja a juttatást. Ami különösen figyelemre méltó, hogy a jelentkezők között 819 férfi és 389 nő volt. Ez rendkívül fontos fejlemény, hiszen azt mutatja, hogy növekszik a bizalom az áldozatok részéről a társadalom és az állam irányába, valamint a nemzetközi szervezetek és alapok felé is. És azt is bizonyítja, hogy az információs és tudatosságnövelő munka valóban hatással van, nemcsak magukra a károsultakra, hanem a társadalom egészére is.
Az oroszok által megszállt területen a saját közösségem mondta azt egy megerőszakolt nőnek, hogy megérdemelte, mert kellette magát az utcán az orosz katonáknak.
Ahol legelőször tartottak fogva, az Izolacijaban, ott három nővel voltam egy cellában, és az egyik nő egy orosz katona éttermében dolgozott. Őt minden reggel elvitték, minden este hazahozták, és alapvetően jól bántak vele, amit mi kezdetben nem értettünk. Volt, hogy a nő könnyedén mondta, hogy szaunába vitték és szórakozott egy kicsit. Kezdetben ezért én is haragudtam erre a nőre, hogy hogy tud ilyet csinálni, hogyan tudja ilyen könnyen venni ezt az egészet, ráadásul orosz katonákkal. Aztán volt egy eset, amikor elvitték, de csak másnap reggel jött meg, részeg volt, nagyon sírt, és csak azt ismételgette, hogy kint volt szórakozni, és hogy saját akaratából tette. Nagyon dühös voltam rá. Később kivitték egy parkba, ahol találkozót engedtek neki a gyerekeivel, és akkor jöttem rá, hogy velük zsarolták a nőt. Így tartották sakkban, és csak így találkozhatott néha a két gyerekével. Ő maga is azt gondolta, hogy ez egy önkéntes dolog, mert hogy a gyerekei miatt csinálja. Tehát kezdetben én is hibáztattam az áldozatot, de aztán megértettem, hogy nem azért történt mindez, mert ő akarta. Ez erőszak volt, a konfliktushoz kapcsolódó szexuális erőszak, hiszen fegyveresek hurcolták el, kivitték a cellájából, ahol nem volt választása. Ha nem tette volna meg, valószínűleg megverték volna, talán meg is ölték volna, és soha többé nem láthatta volna a gyerekeit.
Tudjuk, hogy az orosz fogdákban szisztematikus és széleskörű gyakorlat a férfiak elleni szexuális erőszak, és mára nagyon sok férfi van a túlélők között. Miként hatott a diskurzusra és befolyásolta a társadalom hozzáállását az, hogy a szélesebb réteghez is eljutott: nemcsak nők, hanem férfiak is lehetnek az áldozatai?
Mára világossá vált, mit is jelent pontosan a konfliktushoz kapcsolódó szexuális erőszak. Korábban mind az érintettek, mind a társadalom számára ezek a cselekmények szóra sem érdemesnek, a háborús brutalitás természetes részének tűntek. Most azonban igyekszünk felvilágosítani az embereket arról, milyen súlyos és széleskörű jelenségről van szó. Amikor a CRSV (conflict-related sexual violence, magyarul konfliktushoz kapcsolódó szexuális erőszak) eseteiről beszélünk, gyakran nagyon nehéz meghúzni a határvonalat a kínzás és a szexuális erőszak között. Hogyan lehet eldönteni, minek lehet minősíteni azt, amikor valakit például úgy kínoznak, hogy elektromos áramot vezetnek a nemi szerveibe? Ez kínzás vagy szexuális erőszak? Természetesen ez utóbbi kategóriába tartozik. A CRSV definíciója nemzetközi meghatározás, és a férfiak elleni szexuális erőszak eseteit is magában foglalja. Ugyanígy a fegyverrel vagy botokkal történő behatolás is a CRSV körébe tartozik. A probléma az, hogy sokan – köztük az áldozatok is – ezt eleinte nem tudják beazonosítani. Amikor az érintettekhez eljuttatjuk az információt, tudatosul bennük, mi is történt velük, és elkezdik felismerni magukat mint szexuális erőszak túlélőit. Miután kiszabadultunk, senki sem beszélt velünk arról, hogy ha valaki a kezét vagy egy fegyvert nyom a szádba és különböző dolgokat imitál, az mit jelent valójában. Csak később, miután szakirodalmat olvastam és pszichológusokkal beszélgettem, kezdtem megérteni mindezt.
Tagja a SEMA és alapító tagja a Numo, Sestri! szervezeteknek, amelyek a konfliktusokhoz kapcsolódó szexuális erőszak túlélőit segítik. Ezeknek a traumáknak a feldolgozása és a felépülés nagyon összetett megközelítést igényel. Véleménye szerint melyek a legnagyobb kihívások, amelyekkel egy túlélőnek szembe kell néznie, és melyek a továbblépés legfontosabb pillérei?
Ahogy említettem, szerintem a pszichológiai támogatás mindenképpen szükséges. A mi társadalmunkban azonban még nem alakult ki az a szemlélet, hogy a pszichológiai segítség igénybevétele ne jelentsen negatív megítélést, és hogy a pszichológushoz fordulás ne a gyengeség jele legyen. A mentális egészség támogatása azért fontos, hogy fel tudjuk dolgozni mindazt, ami velünk történt — ez ad lehetőséget arra, hogy a jövőben kiegyensúlyozottan éljünk, és ne ragadjunk bele a traumáinkba.
Nem mindenki áll készen arra, hogy elfogadja a pszichológiai segítséget, és nem mindenki érti meg ennek fontosságát — itt jön képbe a mi szerepünk, a szervezetünk szerepe. Mi, bár nem rendelkezünk pszichológiai végzettséggel, saját tapasztalataink révén tudunk tanácsot adni, meghallgatni, beszélgetni és megosztani a velünk történteket. Véleményem szerint ez a fajta kommunikáció jelenti a pszichológiai támogatás első szintjét. Ezt az is mutatja, hogy néhány hónapnyi beszélgetés után a hozzánk forduló lányok már egymástól is kérdezik: „Mit gondolsz, melyik pszichológushoz menjek?”
A szerző kulturális antropológus, kutatási területe a háborús nemi erőszak. Korábban a délszláv háborúval, jelenleg Ukrajnával foglalkozik, valamint az Orvosok Határ Nélkül szervezettel dolgozik.
The post „Levetkőztettek, megkötöztek és zsákot húztak a fejemre. Ezt ők fogadásnak nevezték” – civil beszámoló az orosz fogságról first appeared on 24.hu.
