A sávos szitakötő lett 2025-ben az Év rovara, jelentette be weboldalán a Magyar Rovartani Társaság. A címért három faj szállt versenybe, a téma ezúttal az ivari kétalakúság volt: olyan fajokat jelöltek, amelyeknél a hím és a nőstény egyedek megjelenése nagyon eltér egymástól. A nyertesen kívül az orrszarvúbogárra és az öves tavasziaraszolóra lehetett szavazni, végül azonban a sávos szitakötő került ki győztesként, miután megszerezte a voksok 45,27 százalékát.
Amint a rovartani társaság írja, a sávos szitakötő (Calopteryx splendens) szinte egész Európában, így Magyarországon is őshonos. Viszonylag nagy termetű, testhossza 45–49 milliméter, szárnyfesztávolsága 56–74 milliméter.
A színesszárnyú szitakötőfélék (Calopterygidae) családjának tagja, amelynek képviselőire jellemző, hogy szárnyaik nem nyelesek, az elülső és hátulsó szárnypár egymáshoz igen hasonló alakú és méretű. Testük fémesen csillogó, zöldes, sárgás és bronzos színekben ragyog, szárnyaik erősen pigmentáltak, szárnyjegyük nincs.
A sávos szitakötő röpte igen szép, pillangószerűen csapongó. A faj kifejlett példányaira jellemző a nagymértékű ivari kétalakúság.
A hím szitakötők szárnyain széles, kék, vagy feketéskék színű sávok látszanak, erről kapta magyar nevét a faj. A kék szín kiterjedése a szárnyakon egyedenként változó: van, hogy csaknem eléri a szárnycsúcsot, máskor viszont inkább csak foltnak, semmint sávnak tűnik. A hímek testének teljes felülete fémszínű sötétkék, a toron némi zöldes csillogás is megfigyelhető.
A nőstény jelentősen különbözik a hímtől, kék szín egyáltalán nem található rajta, szárnyai zöldes színezetűek, gyakran aranyszínűen csillogóak. A szárnyakon egy-egy fehér folt, az álszárnyjegy tűnik fel. A hímektől eltérően a nőstény teste fémes zöld színezetű, enyhe bronzos árnyalattal.
A sávos szitakötő hazánk elterjedt, helyenként gyakori, jól megfigyelhető, igen látványos szitakötőfaja. Főképp a síkvidéki és a dombvidéki kisvízfolyások lakója. A lárva igen jellegzetes, hosszú lábú, három hosszú testvégi tracheakopoltyúval rendelkezik, a lábak és a kopoltyúk is sávozottak. Minden szitakötőlárvára jellemző a fogóálarc megléte, azonban kizárólag a sávos szitakötőre jellemző, hogy a fogóálarc középlemezén egy igen széles, rombusz alakú hasíték található. A lárvák a kisvízfolyások vízinövényzetében rejtőznek, ahol szúnyoglárvákat, és más vízi makrogerincteleneket fogyasztanak.
A kifejlett állatok napsütésben a víz felett repkednek, jellemzően legyekkel és szúnyogokkal táplálkoznak. A sávos szitakötőre jellemző a kóborlás: legnagyobb egyedszámban egyértelműen a lárva lakóhelyéül szolgáló erek, patakok és csermelyek közvetlen közelében található, ám kóborló példányaival ezektől távol, így tavak mentén, kertekben, vagy akár a nagyvárosok közepén is találkozhatunk.
Az utóbbi években egyre gyakrabban tapasztalhatók aszályos időszakok, a patakok kiszáradása, valamint a nem megfelelően végzett mederkotrások erősen érintik a sávos szitakötőt is. Emellett veszélyesek rá a kémiai szúnyoggyérítés során alkalmazott vegyszerek is, amelyek a vérszívók mellett elpusztítják a szitakötőket is.
A faj a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listája szerint nem fenyegetett, állománya stabil. Hazánkban nem vették védelembe.
The post Megválasztották az Év rovarát first appeared on National Geographic.
