Európában napjainkban olyan növények és fák élnek, amelyek a jégkorszak leghidegebb periódusaiban csak védett területeken maradhattak fenn, így például a Mediterráneumban. A problémát részben jelentette csak a hideg, ugyanilyen akadály volt az is, hogy az eljegesedések idején gyakorlatilag szinte sivatagi klíma alakult ki, még ha volt is víz, az fagyottan nem maradhatott az élőlények számára hozzáférhető.
Azonban számos molekuláris és más közvetett jel utal arra, hogy lehettek olyan menedékhelyek közép-európai (az Alpoktól északra eső) helyszíneken, ahol a melegkedvelő élőlények túlélhették a jégkor legzordabb évezredeit. Erre utal az is, hogy a jégkor után igencsak gyorsan benépesült ismét kontinensünk. Kézzel fogható bizonyítékot viszont mindeddig még nem találtak ezekre a refúgiumokra. A kövületek hiányát az is okozhatta, hogy a jég egyszerűen megsemmisítette a maradványokat a kőzetekkel együtt.
Egy cseh kutatócsoport nemrégiben egy olyan, eddig ismeretlen menedékhelyet azonosított, ahol az utolsó nagy eljegesedés (LGM) idején, 26,5-19 ezer éve melegkedvelő növények húzták meg magukat. A helyszín a Bécsi-medence már Csehországba eső legészakibb csücske volt, az osztrák-cseh-szlovák hármas határ régiójában.
A kutatók olyan kövületeket azonosítottak, amelyek egyértelműen hárs, tölgy és kőrisfa jelenlétét igazolták, ezzel az első bizonyítékait jelentik a jégkori menedékhelyek meglétének. A kövületeken túl geológiai bizonyítékait is találták annak, hogy mihez köthető ez a menedékhely, vagyis meg is tudták magyarázni, hogy maradhattak fenn itt a fák.
A vizsgált területen különös, kerek és ovális mélyedések vannak, amelyekből 178 darabot azonosítottak domborzati térképen a szakemberek, egy alig 50 négyzetkilométeres területen. Ezek részint összevissza helyezkednek el, részint viszont egy ismert törésvonal irányát követik.
A kutatók 21 ilyen mélyedést választottak ki, és ezeket tüzetesebben megvizsgálták, részint üledék- és kőzetfuratokkal, részint pedig a terület mélybeli felépítését, összetételét jelző elektromos ellenállás tomográfia (ERT) révén. Ezekben sikerült azonosítani olyan, a késő jégkorból származó rétegeket, amelyek ősmaradványokat rejtettek.
Maguk az üledékek is bizonyítékul szolgáltak. A kovában gazdag speciális üledék, kovatufa (vagy talán ismertebb nevén gejzirit – ilyennel találkozhatunk Tihany egykori hévizes forráskúpjain is) ugyanis meleg vizű források hatására jött létre. Az izotóp-összetétel alapján a vízhőmérséklet pedig 15-35 Celsius-fok körüli lehetett.
Ezek a kovatufák szinte teljesen ugyanolyanok, mint a jelenkori észak-amerikai megfelelőik, amelyekre a jól ismert forró vizes rendszerek környezetében ma is rábukkanhatunk, például a Yellowstone területén. A kovatufa kialakulásához 40 Celsius-fok alatti vízhőmérséklet kell, amelyet a térségben volt meleg vizű tavak és azok kifolyásai biztosítottak. A hévizes források táplálta tavak rendszere egy olyan speciális élőhelyet hozott létre, amelyben a körülmények sokkal kedvezőbbek voltak a környező jeges-száraz területénél.
A mintákban megvizsgálták, miféle virágpor található, ebből egy fák uralta gazdag élővilágú helyre lehetett következtetni. Már itt megjelentek a tölgy, a som, a hárs, az éger, a mogyoró, a szil jelenlétét igazoló nyomok. Ezzel szemben a távolabbi, hideg uralta térség jellemző pollenjei a törpe nyír és a sztyeppére jellemző lágyszárúak voltak. A hévizes tavak környezete afféle erdős oázis lehetett a zord mamutsztyeppe közepén.
A nagyobb méretű kövületek közt gyakoriak voltak az erdei fenyő és a vörösfenyő levelek, gallyak, amellett, hogy lombhullatók maradványai is előkerültek. Számos levél töredékesen maradt fenn, azonban a kutatók kitartó munkával ezeket is beazonosították, például a levelekre jellemző specifikus erezet mintázata alapján.
A kovatufában fennmaradt levélnyomatokat össze lehetett hasonlítani a mai fák leveleivel, így pontosan azonosíthatóak voltak a növények. Egészen pontosan kocsányos tölgy leveleit találták meg.
Gallytöredékek is jelen voltak emellett, amelyek jellemzői – ágon lévő szemölcsök és a rügyek – alapján, valamint a faminták elektronmikroszkópos elemzése révén ugyancsak tölgyhöz, valamint kőrishez vezettek a nyomok. A vízi életmódú nagy tüskéshínár (Najas marina) magja is előkerült, ez is a langyos vizes élőhelyet igazolta.
Egy e helyszíntől 40 kilométerre lévő folyó holtágból kialakult tó üledékfuratában kissé fiatalabb, 14,5 ezer éves melegkedvelő növények (tölgy, hárs, szil, mogyoró, kőris) kerültek elő meglepően nagy számban. Ez is arra utal, hogy a régiót nem a Földközi-tenger térségéből idejutó fák kezdték el újra benépesíteni, amikor a jégkor végén a fagy engedni kezdett a szorításából.
The post Melegkedvelő növények éltek Közép-Európában a jégkor alatt first appeared on National Geographic.
