A gázbolygók esetében távolról sem egyszerű megállapítani, milyen gyorsan forognak. A légkörük látható felszíne csak egy része a bolygónak, ez pedig nem ugyanúgy forog, mint a bolygó egésze – gondoljunk csak bele, hogy a légkör számos területén fújó igen erős szelek még eltérő irányokba is mozdíthatják ki a légkört.
Ezért, ha például egy felhő mozgását követik a csillagászok, azzal nem a bolygó forgását, csak az időjárást figyelték meg. Megoldást az nyújthat efféle esetekben, ha a bolygó mágneses terét figyelik.
Az Uránusz azonban még ezzel is igencsak feladja a leckét! A forgástengelye 98 fokkal eldőlt, gyakorlatilag végiggurul a pályáján, ám a mágneses pólusai a forgástengelytől is eltérnek, 59 fokkal. A mágneses tengelye azonban még véletlenül se megy át a bolygó középpontján, hanem nagyjából harmad bolygósugárnyira tőle.
Ennél nehezebb volna nagyobb káoszt elképzelni egy bolygón. A Voyager-2 annak idején a bolygó mágneses terét vizsgálva annak rádió tartományú kibocsátását tudta megmérni, amiből kiszámították a tengelyforgását.
Azonban ezekről az adatokról tudtuk, hogy pontatlanok, és minden rajtuk alapuló további számítás még inkább pontatlan lesz. Ennek hatására a Voyager-2 mérése után már jó másfél évvel 180 foknyi hibával lehetett csak behatárolni, hogy hol lehet a bolygó mágneses pólusa – ez az 1986 óta eltelt évtizedek során teljes káoszhoz, egymásnak gyökeresen ellentmondó adatokhoz vezetett.
Az új mérés azt mutatta, mintegy fél perccel hosszabb ideig tart egy nap az Uránuszon, mint eddig tudtuk: 17 óra 14 perc és 52 másodperc kell egy tengelyforgáshoz.
A Hubble-űrteleszkóp több mint egy évtizeden keresztül rendszeresen figyelte meg az Uránusz ultraibolya sarki fényeit, és ennek köszönhetően lehetett a korábbinál nagyságrendekkel precízebben kiszámítani a tengelyforgását.
Mivel a tengelyforgás adatain számos további mérés, megfigyelés is alapul, amíg pontatlanok voltak ezek a kiindulási adatok, addig a további mérések is pontatlanok lettek. Ezeket az eltéréseket a friss mérés ki tudta küszöbölni. A friss eredményekről a Nature folyóirat számolt be.
Az Uránusz sarki fényei jóval kaotikusabbak a mienknél vagy akár a Szaturnuszénál, így a megfigyelésük, és általuk az Uránusz mágneses terének megértése nagy kihívás. Viszont az efféle adatok elengedhetetlenek, ha a jövőben szeretnénk majd űrszondát küldeni, ami célzottan vizsgálja ezt az óriásbolygót.
Ha valaha sikerül egy ilyen küldetést eljuttatni az óriásbolygóhoz, akkor persze még precízebbé válhatnak ezek az adatok. A most alkalmazott mérési módszerrel pedig mindenféle olyan égitest tengelyforgása meghatározható, amelynek van mágneses mezeje és sarki fénye.
The post Minden korábbinál pontosabban sikerült megmérni az Uránusz tengelyforgását first appeared on National Geographic.
