Kint ültem a szálloda tetején, ahonnan tökéletesen ráláttam Ájit Benhaddu vályogfalaira. Finomszemű por borított be mindent, a sivatag felől érkező szél hozta, a faasztalt, a székeket, a medence korlátját mintha arannyal hintették volna be.
Azt vártam, hogy a kínai turisták utolsó csoportja végre kisétáljon a hatalmas főkapun, és magára hagyja a sziklából nőtt települést. Nagyanyám apró színházi távcsövét a szemem elé emeltem, jól láttam, ahogy maszkban sétafikáltak a széles lépcsőkön, és a szőnyegekre alkudoztak.
A legtöbben Marrákesből érkeztek ide, 1-2 óra alatt körbejárták az agyagból meg szalmából tapasztatott falakat és a házakat, aztán mentek is tovább. Én viszont elhatároztam, két éjszakát maradok a kszár, azaz az erődített falu, Ájit Benhaddu körbevett épületeivel szemközt, és mint évszázadokkal ezelőtt a kereskedők, magamba szívom az istállószagot meg a történelmi időket.
Berberek alapították
Ájit Benhaddu úgy háromórányira fekszik Marrákestől, közvetlenül az Ounila folyó partján, magasra nőtt pálmafák árnyékolják be a bejáratát. A település egykoron a Ben Haddou berber klán központja volt, amelynek tagjai az Almorávidák idején ellenőrizték a Szaharán átvezető, Marrákes és Timbuktu között haladó karavánútvonalat.
1987 óta szerepelt az UNESCO világörökség listáján. Bár a helyiek váltig hajtogatták, hogy a települést már az időszámítás előtti 8. században is állt, és az a Ben-Haddou alapította, akinek a sírja állítólag a kszár mögött található, a történészeknek egészen más volt a véleménye. Szerintük ugyanis a szorosan egymás mellé felhúzott kaszbák a 12.-16. század között épültek, és közel ezren élhettek bennük.
Az egykor virágzó közösségben ma mindössze öt család maradt, akik az elmúlt két évtizedben tértek vissza őseik otthonaiba, akkor, amikor az itt forgatott hollywoodi filmek hatására a turisták elkezdtek érdeklődni a település iránt.
Ájit Benhaddu a marokkói kormány és az UNESCO segítségével ma reneszánszát éli, ez az egyik leglátogatottabb hely az országban.
A marokkói építészet csodája
Ahogy az utolsó kínai is kilépett a főkapun, lehajtottam a maradék mentateát, amit minden szállodában kínáltak, magamhoz vettem a fényképezőgépet, és elindultam a kiszáradt folyón át a település felé. A turizmusban használt tevék lassan szedelődzködtek, gazdájuk ugyan még megvárt, hátha egy utolsó fuvarral szerencséje lesz, de mikor mosolyogva megráztam a fejemet, pakolni kezdett. Naplementéig volt két órám, úgy számoltam, bőven elég lesz megmászni a hegy tövében épült lépcsőket, visszafelé pedig benézni valamelyik teraszra.
A kapuban kifizettem a két eurót, és beléptem. Már csak azok lézengtek a történelmi falakon belül, akik velem együtt ezen a különleges helyen töltötték az estét, szinte egyedül voltam a településen.
Első utam az erődbe vezetett. A szűk folyosót a nap alig világította meg, tömény földszag úszott a levegőben, bár alig láttam a sötétben, éreztem, ahogy a por kaparta a torkomat, amikor lélegeztem. A torony egyik részében régi falfestmények maradtak meg, leültem a földre, és hátamat a vályogfalaknak döntve lenéztem a mélybe.
Az eredetileg az ablaktalan házak belső udvarokat vettek körbe. A földszinten ma is istállók és raktárak álltak, a felsőbb emeleteken pedig a lakóhelyiségeket és imaszobákat rendeztek be, újítottak föl.
Bár Marokkóban, Tunéziában és Algériában több tucat kszár maradt fenn az évszázadok folyamán, Ájit Benhaddu az egyik legnagyobb és leglenyűgözőbb, a marokkói építészet csodálatos példája.
Számos film díszleteként szerepelt, az épületegyüttestől kissé távolabb látható vályogfal a városkapuval is forgatáshoz készült.
Karavánok pihenőhelye
A hagyományosan nomád berberek eredetileg a transz-szaharai kereskedelmi útvonalakon zajló nagy forgalom miatt döntöttek úgy, hogy a terület stratégiai elhelyezkedését kihasználva itt telepednek le, és megélhetést keresnek azzal, hogy menedéket és élelmet biztosítanak az utazó kereskedőknek.
Az Ájit Benhaddun áthaladó áruk, főleg az arany, az ezüst, és a fűszerek értéke azonban a tolvajok és támadók célpontjává tette a települést. A kszár erődítménye és a magas, faragott falak az egymáshoz kapcsolódó épületekkel pont azért kerültek a dombra, hogy a berberek a terület természeti adottságaira bízva magukat védekezzenek.
A település később nem csak a kereskedelem fontos csomópontjává vált, de élénk és sokszínű kulturális színtérré is, ahol a zene, a tánc, a költészet a mindennapok része lett, és ahol tudósok és kézművesek gyűltek össze a régió minden részéről, hogy megosszák tudásukat és készségeiket. A sikerrel viselt harcok ellenére Ájit Benhaddu számos kihívással nézett szembe az évszázadok során. Az Atlasz-hegység zord éghajlata és domborzata megnehezítette a lakók életét, az időszakos aszályok és más természeti katasztrófák megviselték a földet és a berbereket.
Hollywoodi helyszín
Az erődöt magam mögött hagyva elindultam a lépcsőkön. A tornyos falak, a díszes kapuk, és a kanyargós sikátorok között egykor lovagok és királyok baktattak, véres csaták és heves szerelmi jelenetek játszódtak le itt.
Az egyik nyitott ajtó előtt elhaladva önkéntelenül is bekukkantottam. A falra kifüggesztett agyagtáblán ez állt: „Itt forgatták a Gladiátor barlangjelenetét”.
Mikor Mohamed meglátott, azonnal felkelt a színes kendővel leterített heverőről. Úgy tűnt, mint aki alig várja, hogy végre valakivel szóba elegyedhessen.
„Jöjjön be, nézze meg a barlangot! A városban több mint 25 filmet forgattak eddig, a Gladiátor mellett az Arábiai Lawrence és A múmia egyes részeit is.
Ha látta a sorozatot, akkor tudja, hogy a Trónok harcában is feltűnik Ájit Benhaddu, itt szabadította fel Daenerys Yunkai rabszolgáit.
Nézzen szét nyugodtan nálam, a tetőn leülhet teázni is, csodaszép a kilátás.”
Egy pillanatig haboztam, elnéztem a férfiről kifüggesztett képeket. Az egyiken Russell Crowe-val ölelkezett. Ahogy mondta, rengeteg filmben volt statiszta, most is látszott rajta, hogy szép szemű, jóképű ember volt fiatalon.
A kashba belsejében végtelen csend honolt, a falba vájt mélyedésekben olajmécses lobogott a folyékony arany meleg fényét árasztva. Mohamed bekísért a barlangszobába, a forgatás óta semmihez sem nyúlt.
„Marrakésből jött?” – kérdezte mintegy mellékesen. Bólintottam. „De utálom azt a várost a sok arabbal. Ne feledje, mi itt berberek vagyunk, nem arabok! A kettő nem ugyanaz. Jöjjön, főzök egy teát, menjen a teraszra, nézze meg onnan a naplementét.”
Mohamed az apró konyhába sietett, fel-alá sétafikált a vénséges, kortalan rövid folyosón, és ahogy a forró vizet a mentalevelekkel keverte, az üvegpoharakat meg a sós mandulát a tálcára tette, úgy éreztem, mintha megállt volna az idő.
Később felmásztam a kanyargós, meredek lépcsőkön, az egyetlen fényforrás a tető nélküli belső udvar felől érkezett. Bepillantottam a hálóba, egyszerű matrac feküdt a földön, mellé egy apró asztalt tettek.
Az imaszoba közvetlenül a szomszédban volt berendezve, négyzet alakú párnák sorakoztak a berber mintákkal szőtt színes szőnyegen. Felérve a teraszra, a település teljes pompájában terült elém. Kihajoltam a korláton, elnéztem a gondosan kisepert tetők felett.
Volt valami szívfacsaró ebben a magányos világban, ahogy a kszár egyedül dacolt a mindennapok folyásával meg az idővel, ahogy a folyton visszatérő gólyák kelepelni kezdtek, és a fecskék vadul repkedve ittak a lépcsők alatt összegyűlt pocsolyából.
UNESCO égisze alatt maradt fenn
Ájit Benhaddu különlegessége az építészetében rejlik. Maga a technika olcsó, hiszen szalmából, a folyómeder vörös iszapjából és némi mészből készült téglákból állt, erős és tartós, ennek ellenére a falak folyamatos helyreállítást igényeltek.
E nélkül a település 20 éven belül elpusztulna a természeti elemek miatt.
A karbantartási munkálatokat ma már az UNESCO felügyeli, nincs olyan év, hogy ne kellene a málló épületeket kijavítani.
Mohamedtől elbúcsúzva felbaktattam a település tetejére. Mikor senki nem látta, ujjammal végigsimítottam az utamat kísérő, sziklákon száradó berber szőnyegeken. A finom, krémszínű gyapjú, amiből készültek, valahol fenn a Magas-Atlasz csúcsai között szövő asszonyok kezét dicsérte.
A hegy alatt, a főkapu tövében berber fiúk hajtották a szamarakat. A szalmabálákkal megpakolt jószágok azonban megmakacsolták magukat, hangos iázásba kezdtek, hiába rángatták gazdáik az állatokat bosszúsan, azok egy tapodtat se mentek előrébb.
Aztán hirtelen recsegve-ropogva megszólalt az imára hívás, a rekedt hang dallamosan énekelte a hangszóróba: Allahu akbar. A boltok tulajdonosai leterítették a porba a szőnyegeiket, és kelet felé fordulva hálát adtak a muszlimok Istenének, hogy egy újabb nap eltelt békességben.
The post Mintha egy fantasyfilm elevenedne meg az öt család által lakott faluban first appeared on National Geographic.
