Így tettek azok az ausztrál vásárlók is, akik mostanság tértek be Smulovicsné Winter Katalin kefekötő műhelyébe és boltjába Budapest szívében, a Dob utca elején. Eddig még nem olyan meglepő a történet, ám azon túl, hogy nem üres kézzel távoztak, otthonukból további megrendeléssel bízták meg a hölgyet.
„Három részből tevődik össze e szakma: első az ecsetkészítés, második a kefekötés, harmadik pedig a cirokseprű-készítés” – árnyalja Katalin szakmájának csak elsőre egyértelmű meghatározását. Túlnyomó többségében kefe- és ecsetkészítéssel foglalkozik, ezeket az eszközöket a háztartás minden szegletében használják: hajkeféktől egészen a lapos- és korongecsetekig, edénykeféktől egészen a hátmosó-kefékig roppant széles a paletta. Nem is olyan túlzás az üzlet cégérében szereplő 1001-es szám.
Ugyancsak hitelesíti a sokféleséget a Magyar Néprajzi Lexikon kefekötőkről írt szócikke is. Eszerint: „kefét, ecsetet, meszelőt, pamacsot és söprűt készítő kisiparos. A kefekötés két alapvető munkafolyamatra tagolódik: a kefekötő előbb a kefék és ecsetek foglalatját, a kefefát készíti el faragással és esztergálással. A kész kefefát fúrszékre helyezi, ahol lábbal hajtott fúróval belefúrja a lyukakat, amelyekbe később a sörtét fogja befészkelni vagy bekötni. A kefekötő disznósörtét, ló-, bak-, borz-, mókus-, menyét- stb. szőrt vagy sikárgyökeret használ. A sörtét és szőrt vagy szurokkal ragasztja be, vagy dróttal, ill. fonallal kötözi rá a kefefára. A drótkefét drótsodrással készíti. A finomabb ecsetek sörtéjét forró hamuban edzi és puhítja.”
Ebből fakadóan nyugodtan kijelenthetjük: sokrétű, praktikus tudást hagyott unokájára a mester nagypapája, aki bár az első világháborúban elveszítette szeme világát, mégis kitanulta a szakmát és 1921 óta ugyanitt dolgozott.
„Egészen kicsi, 6 esztendős koromtól bejártam hozzá. Nagyon szerettem őt, és rajta keresztül hivatását is, amit aztán elsajátítottam” – meséli Katalin, hozzátéve: nagy örömmel alkot különleges keféket szép fából. Számára nem kihívás a kefekészítés technológiai része, a javítás ugyancsak nem akadály, ámde ide is az alapok ismeretén keresztül vezetett az út.
Így készül a kefe
Óriási könnyebbség a korábbiakhoz képest, hogy napjainkban asztalos-esztergályos szakembertől rendelik a fákat, ezek javarészt bükkök, noha a modern idők szava a műanyag kefetest felé sarkallná a kefekötőt – és vele együtt vásárlóit is.
Mégis Katalin személyes véleménye és a betérők választása mutatja: tartja magát a fa, sőt mintha mégis felülkerekedne a mesterséges anyagon – természetességével egészen biztosan.
Ha adott a fa, akkor következik a sörtének való: többségében sertésszőrt használnak – üveg- és hátmosókhoz, (lapos)ecsetekhez, körömkeféhez, borotvaecsethez, ruhakeféhez. „Hajkefékhez vaddisznószőr a legjobb, mert lényeges, hogy erős legyen. Tulajdonképpen az állati szőröknek is ugyanolyan a szerkezete, mint az emberi hajnak” – magyarázza a kefemester, majd hozzáteszi: kilövésekről szerzik be a vaddisznóbőrt, ami ilyenkor télen különösen alkalmas e célra, ugyanis vastagabb, mint az év melegebb hónapjaiban.
Természetesen ez utóbbi esetben a kefekötőnek és férjének marad a megtiszteltetés, a vaddisznóbőr kikészítése. Mégis, hogyan kerül össze a kefefa és a szűr? Drótból hurkot hajlít és a nyílás méretének megfelelő mennyiségű szőrt kettéhajtva húzza át a drótot a lukon a kefekötő, miáltal rögzül a sörte.
Miután ezzel készen van, egyformára vágja a szőröket, majd a fejet összeszögezi a legtöbbünk számára ismert formájára, géppel tisztítja a kefét, ecsetet. Ez utóbbihoz a formának megfelelő fémsablonba kerülnek a sörték – egyszerűnek tűnik, de azért kell hozzá gyakorlat.
Katalin szerint: nehéznek, de könnyű munkának sem lehet nevezni a kefekötést, mert a drótot mindig egy irányba kell húzni. Ezt meg kell szoknia a szervezetnek, kiváltképp a gerincnek. Sokat segíthet a fizikai terhelésen az, ha géppel húzatják a drótot, de manapság még így sem szeretik bepiszkolni a kezüket az emberek, így e tekintetben sem vonzó foglalkozás a kefekötés – holott már nem kell annyit dolgozni az anyagokkal, mint anno.
Tény azonban, hogy ettől még valamelyest piszokkal jár, pontosan ezért iszik a kefekötő. „Én vizet” – teszi hozzá Katalin nevetve.
Ősidők óta létező mesterség
„Ha nem is ugyanazokat a technikákat alkalmazták, mint mi, de a szakma az idők kezdete óta megvan. Hisz már talán az ősembernek is lehetett igénye rá, hogy rendben tartsa lakóhelyét és annak környezetét” – veti fel Katalin a szakmatörténet igen csak korai kezdetét. Eleink kezdetleges seprűket, esetleg partvisokat tákolhattak, ezt leginkább faágakból tákolt eszköznek képzelhetjük el.
Hogyan is volt ez? Ennek kiderítéséhez azt javasolja a szakember, hogy üssük fel a pultban féltve őrzött szakkönyveinek egyikét: a Kefekötő szakmai ismeret címűt. Eszerint valamivel később, időszámításunk előtt 2000 évvel az egyiptomiak gyökérkötegek segítségével végeztek felületi tisztítást – néhány ilyet őriz a British Museum és a manchesteri szintén. Ecset gyanánt a végükön szállakra hasogatott fagyökér-darabokat vették igénybe.
Népi mesterségként fejlődött tovább a szakma, a 19. század folyamán Magyarországon már céhekbe tömörültek a kefekötők: „1826-ban Budán, 1824-ben pedig Pesten jönnek létre az első kefekötőcéhek” – írja a tankönyvszerző. Kisvártatva országosan elterjedt eme szakmai tömörülési forma, azóta kisipari és gépesített formájában egyaránt létező mesterség.
Noha egyedi termékek esetében szinte kizárt a teljes gépesítés, ám egy-két munkafolyamatban kifejezetten előnyös, ha masinák asszisztálnak. Egyik ilyen a szőrök rögzítésére szolgáló drót méretre vágására szolgáló vágóeszköz, másik a körkefék elkészítéséhez való présgép, fémfésűt pedig az anyagok és kész termékek kipucolásánál is bevetnek. Egyszerű gépek sorába a kés, olló, kalapács és az ár tartozik.
„Szeretem a szakmámat, mert kihívást jelent megfelelni a kor igényeinek. Kulacs, de szívószál-tisztítókat ugyancsak keresnek.
Ebből is látszik: egyre inkább a természetes anyagok felé kezdenek fordulni az emberek, mert amíg a műanyag taszítja, addig a lószőr például vonzza a port, így sokkal alkalmasabb partvisba, mint a mesterséges anyag
– fejti ki a szakember. Mint hozzáteszi, szerinte alázat kell ahhoz, hogy valakiből jó kefekötő váljon, de nem feledkezhetünk meg a kreativitásról, fantáziáról és a gyakorlatról. Máskülönben nem tud megélni.
Annak előtte szükségeltetne iskola is, hogy biztosabb legyen a talpra állás. Sajnos körülbelül húsz éve szűnt meg a kefekötők iskolarendszerű képzése, tehát csak itt és a hasonló műhelyekben lehet elsajátítani a mesterség csínját-bínját.
„Idősebb szakemberektől még meg lehet tanulni, mint ahogyan én is tettem annak idején. És itt nem csak nagypapámra gondolok. Mintegy 4-5 ecsetkészítő és ugyanennyi kefekötő működhet még országszerte: ugyanis nem törvényszerű, hogy egy személy ecsetet és kefét is gyártson ugyanabban a műhelyben” – mutat rá Katalin. Szakmájának jövőjét illetően egyértelműen bizakodó, hiszen újra reneszánszukat élik a természetes alapanyagok.
Meggyőződése, hogy lesz igény a minőségi, kisipari munkákra. Műhelyének továbbvitele érdekében lányával kokettál: hátha kedvet kap, és követi a családi példát.
A régi mesterségeket bemutató sorozatunk további cikkeit itt olvashatja.
The post Mivel foglalkozik valójában a kefekötő? first appeared on National Geographic.
