A The New York Times riportere egy, a média által sokszor elfelejtett csoportot látogatott meg a közelmúltban: olyan szudáni fegyveres lázadókat keresett fel, akik az ország északi részén, a szudáni-délszudáni határon harcolnak, és jelenleg éppen offenzívában vannak.
Szudánban a 20. század közepe óta mindig is robbantak ki felkelések a diktatórikus kormányok ellen. Ám, mivel 2019-ben Omár el-Basír uralmát egy tüntetéssorozat megdöntötte, majd a hadsereg és a különleges erők egymás ellen fordultak, a fegyvereseknek a kaotikus helyzet most minden eddiginél jobb lehetőséget biztosított.
De hogyan alakult ki ez a sokak számára érthetetlen helyzet Szudánban, és mik a történelmi előzmények?
A fáraóktól a tábornokokig: Szudán történelme
Szudánban több államalakulat és királyság is létrejött az évezredek során. Ezek egymással és a környező országokkal is harcoltak, rivalizáltak. Különösen erős volt az ellentét a nomád (baggara) arabok és a letelepedett, földművelő törzsek – például nubák – között. A ma Szudánnak nevezett terület a fáraók kora óta mindig valamilyen laza egyiptomi függésben volt. Amikor Egyiptom maga is idegen, oszmán-török uralom alá került, Szudán is a szultánok befolyási övezetébe került. Muhammad Ali pasa 1833-ban a gyakorlatban függetlenítette az országot a Portától, Szudán ekkor az ő közvetlen uralma alá került. A 19. század második felében pedig a szultánnal már hivatalosan is csak hűbéri viszonyban levő egyiptomi alkirályok a mai Szudán teljes területét elfoglalták. A helyi előkelőségek egy részét az egyiptomiak – vagy korábban a törökök – földbirtokokkal maguk mellé állították, ám sok törzset, főleg a baggarák közül, nem tudtak megnyerni.
Print Collector / Getty Images Muhammad Ali
Utóbbiakat az is feldühítette, amikor a Szuezi-csatorna 1869-es megnyitását követően a nagyhatalmak figyelmének középpontjába kerülő Egyiptom akkori uralkodója, Tevfik pasa 1879-ben egy lázadás leverése érdekében brit csapatokat hívott be az országba, ezzel brit befolyás alá helyezve azt. A nomádok 1881-ben felkelést is indítottak az angol bábnak tekintett alkirállyal szemben. A lázadók egy rejtélyes arab vezető köré sereglettek, aki a Koránban megígért felszabadítónak, Mahdinak mondta magát. A mahdista háború 1899-ben zárult le, amikor Egyiptom, hathatós brit segítséggel, leverte a lázadást. Ennek azonban ára volt: London elszakította Szudánt Egyiptomtól, és saját protektorátusává tette azt. Az egyiptomi uralkodók névleg az angolokkal közösen kormányozták Szudánt, azaz kondomínium jött létre, ám a valóságban a kartúmi gyarmati tisztviselők irányították az országot.
A britek Szudánt protektorátusként kezelték, azaz a helyi ügyeket a helyi előkelőségekre hagyták, indirekt úton kormányozva. Éppen ezért ekkoriban fordult a kocka, és a nomádok és más helyi elitek lettek a kormányzat legfőbb támogatói, míg a kartúmi – és természetesen kairói – vezető rétegek egy centralizáltabb, modernizáló rezsimet szerettek volna látni.
Az 1930-as években kezdett el kibontakozni a szudáni függetlenségi mozgalom. Ali Abd el-Latif alakította meg az első ilyen szervezetet, amit több hasonló követett.
A teljes függetlenség és a centralizált kormányzás hívei az Egyesült Nemzeti Pártba (NUP),
míg a hagyományos vezető réteg és a nomádok a vallásosabb, a britekkel megegyezésre törekvő Umma Pártba tömörültek.
Míg előbbiek Egyiptommal közösen kívánták kiküzdeni a függetlenséget, utóbbiak a britekkel együttműködve, fokozatosan kívánták azt bevezetni. A második világháború alatt a meggyengülő gyarmatbirodalom egyre több engedményt volt kénytelen tenni Szudán felé is. Először csak helyi, majd országos szinten is választásokat tartottak, az ezek nyomán felálló hatóságok pedig egyre több jogkört kaptak. Amikor 1948-ban nemzetgyűlési választást tartottak, az Egyesült Nemzeti Párt bojkottálta azt, így az Umma és más, velük egyetértő erők kerültek többségbe. Ők 1952-ben megegyeztek a britekkel arról, hogy a külügy és hadügy kivételével minden jogkört a szudáni kormány kap meg. Ekkor azonban Kairóban is fordult a kocka, ami átírta a viszonyokat. Gamal Abden-Nasszer vezetésével ugyanis katonatisztek egy csoportja megdöntötte a monarchiát. Az új rezsim célja a britekről való teljes leválás volt.
Getty Images Gamal Abdel-Nasszer
Mindez azonban újabb ellentéteket hozott a felszínre. Mint említettük, Szudán déli részét a britek tudatosan szigetelték el az északitól. Dél-Szudán ráadásul nemcsak a történelmi fejlődését tekintve, de etnikai és vallási alapon is különbözött az északi területektől. Itt ugyanis nem arab és muzulmán, hanem fekete és keresztény vagy törzsi vallásokat követő többség élt. A déliek nagy része ezért félt az északi uralomtól. Hangadóik nehezményezték az arab nyelv bevezetését a közigazhatásban és az oktatásban, valamint azt, hogy a brit vagy helyi vezetőket arabok váltották északról. Mivel panaszaik Kartúmban süket fülekre találtak, így 1955-ben, amikor a szudáni katonai ezredek élére is északi tiszteket akartak kinevezni, a katonák fellázadtak. A zendülést leverték, de mindez lázadások hosszú sorát nyitotta meg.
A szudáni kormányok kérészéletűnek bizonyultak, a Nemzeti Egység Pártját hamarosan felváltotta a kormányon a konzervatív erők instabil koalíciója, amelyet 1958-ban a hadsereg puccsal döntött meg. A helyzetet kihasználva a déliek folytatták a felkelést, főleg a levert katonai zendülők indítottak gerillaháborút. Ördögi kör alakult ki: Kartúm nem tudott úrrá lenni a lázadáson, hiszen ott sem uralkodott stabilitás, mindez pedig tovább tüzelte a felkeléseket. 1964-ben, diákok és katonák összetűzése miatt forradalom tört ki, amely megdöntötte a hadsereg uralmát. A demokratikusan megválasztott, főként iszlamista kormányok azonban szintén nem tudtak békét teremteni, így a katonák 1969-ben is puccsot hajtottak végre. Gaafar Nimeiry tábornok került hatalomra, aki 1969 és 1985 között vaskézzel irányította Szudánt. A tábornok békeszerződést írt alá a déli lázadókkal, lezárva ezzel az első szudáni polgárháborút.
Amikor azonban az 1980-as években Nimeiry az iszlám irányába kezdett kacsingatni, a déli, nem muzulmán többségű térség újra fellázadt. A Szudáni Népfelszabadító Hadsereg (SPLA) vezetésével harc indult a függetlenségért. A 2005-ig elhúzódó második polgárháborúban a tét, a jogvédelem mellett , a délen feltárt olajmezők feletti uralom volt.
Ezekben a véres és zavaros évtizedekben alakult ki a szudáni politika két fontos és végzetes motívuma.
Az egyik a hadsereg és a puccsok fontos szerepe: a katonák mindig úgy léptek fel – és lépnek fel a mai napig – mint, akik képesek fenntartani az ország egységét, és erős kézzel úrrá lenni az etnikai konfliktuson, holott ebben ők is rendre kudarcot vallottak.
A másik pedig az a tény, hogy Szudán képtelen volt a déli országrészt pacifikálni, hiszen az északi népesség is állandóan forrongott. A déliek lázadását néha a fővárosban történt események váltották ki, de ez fordítva is igaz volt, hiszen a legtöbb puccsra azért került sor, mert a hadsereg úgy vélte, hogy a kormány képtelen úrrá lenni a lázadásokon.
Az elégedetlenség többször is katonai puccsban kulminálódott, 1989-ban Omár el-Basír tábornok vette át a hatalmat. Az ő rezsimje pedig egyfajta stabilitást hozott a sokat szenvedett országnak. Ennek viszont komoly ára volt.
Scott Peterson / Liaison / Getty Images Omár el-Basír 1992-ben.
A népirtó diktátor, aki elvesztette országa felét
Basír úgy gondolta, hogy a korábbi katonai rezsimekkel ellentétben ő képes lesz stabil rendszert kialakítani, ha szövetséget köt a politikai iszlámmal. Éppen ezért az ország törvénykezését a saría alapjára helyezte, és kormányának nyíltan iszlamista irányt szabott. Emellett betiltotta a politikai pártokat, és tisztogatásba kezdett a hadsereg felső vezetésében. Hogy a rendszernek keretet adjon, feloszlatta a katonai juntát, és elnökké választtatta magát, természetesen nem tiszta választáson. Emellett megalakította a Nemzeti Kongresszus Pártját, amelyet egyeduralkodóvá tett.
Hiába szilárdította meg látszólag az uralmát Basír, a déli lázadást ő sem tudta leverni. 2003-ban a felkelés átterjedt a déli és északi területek egyik határtartományára, Darfúrra is. A diktátor úgy gondolta, hogy egy régi etnikai ellentét felszításával úrrá tud lenni a helyzeten. Szövetséget kötött a Dzsandzsavíd néven futó milíciákkal. Ők fegyveres, baggara pásztorok voltak, akik a letelepedett törzseket riválisuknak tekintették. Éppen ezért a céljuk nem csupán a lázadók leverése volt: a baggarák ki akarták szorítani a rivális törzseket. Basír ugyanis 2005-ben kiegyezésre kényszerült a déliekkel. Az egyezmény értelmében 2011-ben népszavazást írtak ki Dél-Szudán függetlenségéről, amelyen a lakosság nagy többséggel az elszakadásra voksolt. Ebben az évben Dél-Szudán független állammá vált.
Azt azonban már a kiegyezés idején tudni lehetett, hogy a folyamat vége Szudán kettéválása lesz. Basír tehát üzenetet akart küldeni: eddig, és ne tovább! Azt már nem akarta eltűrni, hogy az Észak-Szudánban található Darfúr is kiváljon. Éppen ezért támogatta a Dzandzsavíd népirtó hadjáratát. A diktátor viszont csöbörből vödörbe került: hiába tehette volna elfogadottabbá Szudánt a nemzetközi közvélemény szemében a béke megkötésével, és a második polgárháború lezárásával: a darfúri népirtás miatt mégis páriává vált. Így az egyre inkább elszigetelődő Basír olyan szövetségesekre talált, mint Irán, sőt, a rezsim egy ideig Oszama bin-Ladent is bújtatta.
Dél-Szudán függetlensége ráadásul nem stabilizálta Szudánt. A 2010-es években világossá vált, hogy az etnikailag sokszínű, regionálisan széttagolt Szudánt nem lehet erővel egyben tartani. A rezsim azonban éppen a keményebb fellépés mellett tette le a voksot. A Hemedti néven ismertté vált, pásztorból hadúrrá avanzsáló Mohamed Hamdan Dagalo vezetésével a népirtó Dzsandszavídet beolvasztották a fegyveres erőkbe Gyorsreagálású Támogató Erő (RSF) néven. Hemedti a rezsim egyik legfontosabb embere lett, és hatalmas vagyont harácsolt össze. Katonái nem Basírhoz vagy a hadsereg parancsnokához, Abd el-Fattáh el-Burhánhoz, hanem hozzá voltak hűek. Mindez hamarosan tragikus következményekhez vezetett.
Lázadó miniállam a forrongó Szudánban
2018 év végén a kenyér árának emelése miatt tüntetések robbantak ki Szudánban. A hadsereg kegyetlen eszközökkel fogott a tömegoszlatáshoz. Mindez végül forradalomhoz vezetett. A hadsereg 2019-ben úgy gondolta, hogy legalább saját hatalmát meg tudja tartani, ha Basírt félreállítja, ezért puccsot hajtottak végre. A katonák és a lázadók egyezményt írtak alá, amelynek értelmében megosztották a hatalmat. Ez azonban nem tartott sokáig: 2021-ben a hadsereg megpuccsolta a civil kormányt is, és teljes egészében saját kezébe vette az irányítást. Az ország vezetője Burhán tábornok, második embere pedig Hemedti lett. A hadsereg és az RSF már ekkor nyíltan rivalizált, ezért is volt szükség a hatalommegosztásra, ami azonban csak elfedte a konfliktust, a civilek ellenállását pedig nem csökkentette. Ezt a rendszert a tábornokok így csak újabb véres leszámolások útján tudták fenntartani. Éppen ezért Burhán felvette a kapcsolatot az ellenzékkel, egy újabb nemzeti egységkormány esetleges megalakítása céljából. Hemedti azonban mindezt nem nézte jó szemmel.
A konfliktus 2023-ban fegyveres harcokba torkollott. A hadseregnek végül véres csata árán sikerült megtartania a fővárost, ám az RSF erői a nomádok szállásterületire vonultak vissza, és itt stabilizálták hatalmukat. Rémisztő módon ez újabb mészárlásokhoz vezetett Darfúrban és Kordofanban. Az új népirtás árnyékában a fővárosért is pusztító csata folyt, a szíriai polgárháború óta az első olyan esetet előidézve, amikor egy ország fővárosa harcok színtere lett. Az RSF először felülkerekedett, de idén tavasszal a kormány a város háromnegyedéből kiszorította a különleges erőket. Emiatt azonban Kartúm szellemváros lett – tele halottakkal és romokkal.
AFP Pár ember sétál Kartúm utcáján 2023. június 13-án.
A fellángoló erőszak a polgárháború tüzét is felszította, ugyanis az elnyomott kisebbségek kihasználták, hogy a különleges és reguláris erők egymásnak estek, így kevesebb figyelem jutott a lázongó régiókra. Az Észak-szudáni Népfelszabadítási Mozgalom (SPLM-N) és a Szudáni Felszabadítási Mozgalom újra fegyvert fogott, pontosabban fokozták az ellenállást. A cikk elején említett riport is róluk készült. Az SPLM, a hadsereg belviszályát kihasználva jelentős területekre tette rá a kezét. Kauda-központtal a Nuba-hegységben saját proto-államot alakítottak ki, saját közigazgatással, hadsereggel és bíráskodással. A lázadók iskolákat is fenntartanak, ahol angol a tanítási nyelv az északi rezsim által erőltetett arab helyett. Sőt, ösztöndíjprogramjuk is van, hogy a tehetséges diákok külföldön tanuljanak, a sokszor iszlamista vezetésű kartúmi egyetemek helyett.
A lázadók a különálló nuba identitást is erősíteni akarják. A Times riporterét elvitték egy stúdióba is, ahol a lázadók saját médiája működik. Az ott dolgozó egyik nő arról beszélt a lapnak, hogy a régió lakóit meg kell szabadítani a szudáni propagandától, ami megpróbálja megtörni az öntudatukat. Szerinte egyedül a menekültek áradata okoz olyan gondot, amivel talán nem tudnak megbirkózni, hiszen az SPLM nincsen felkészülővé ennyi ember ellátására.
Van hely mindenkinek, de a vízellátással és az élelmezéssel gond van. (…) Lesznek halottak
– mondta el hasonló véleményét a térség kormányzója, aki szerint azonban az a tény, hogy még Kartúmból is sokan ide menekülnek, mutatja, hogy a Nuba-hegység lett Szudán leginkább biztonságos térsége.
Háled el-Fiki / EPA / MTI A harcok elől menekülő szudániak a holmijukat viszik, miután az Abu Szimbel-i határátkelőnél beléptek Egyiptomba 2023. május 18-án.
A termést ráadásul Nubában idén sáskajárás pusztította, ezért a helyieknek is kevés az ennivalójuk. Ráadásul a kormányerők válogatás nélkül bombázzák a lázadók területeit, sokszor iskolákat és civil lakóházakat is eltalálva. Ennek ellenére sokan támogatják az SPLM-et, főleg a kisebbségek soraiból.
A szudáni események azonban nemcsak belföldön okoztak felfordulást.
Viszálykodó nagyhatalmak, kútba esett béke
A polgárháborúnak komoly nemzetközi vonatkozása is van. Hemedti 2018-ban Moszkvába látogatott. Innentől kezdve – a kiszivárgott dokumentumok alapján – a Wagner-csoport fegyverekkel, páncélozott járművekkel és kiképzőkkel látta el az RSF-et. Ezt Hemedti és a szudáni kormány is tagadta, azt azonban nem, hogy a puccs után szorosabbra fűzték a kapcsolatot Oroszországgal. Ha az RSF-Wagner kapcsolat létezik, akkor ez fennmaradt a hadsereg és az RSF konfliktusa idején is. Azaz a Wagner beavatkozott a szudáni politikába, méghozzá a népirtó milícia oldalán. Ahogyan azt egy korábbi cikkünkben is megírtuk, az orosz-ukrán háború nyomán Ukrajna – feltételezések szerint – a szudáni hadseregben talált szövetségesre a Wagner ellen. Kijev logisztikai támogatást nyújtott nekik, de egyes, meg nem erősített értesülések szerint ukrán mesterlövészek is vannak Szudánban.
Az Egyesült Államok mindeközben újra béketárgyalások elindítását szorgalmazza Szudánban. A kormány és a hadsereg azonban bejelentette: nem fog elmenni a Svájcban tervezett megbeszélésre. Holott a békére nagy szüksége lenne Szudánnak. Darfúrt nemrégiben hivatalosan is éhínség sújtotta területté nyilvánították, és szakértők szerint több más régió is követheti.
Hemedti és az RSF azonban elvileg részt vesz majd a tárgyaláson. Korábban úgy volt, hogy a kormány is képviselteti magát, ám, miután a lázadó különleges erők a közelmúltban egy katonai felvonulásra mértek dróncsapást, a kormányzat megváltoztatta a döntését:
Nem vonulunk vissza, nem adjuk meg magunkat és nem tárgyalunk
– mondta el Burhán tábornok, a hadsereg és a kormány feje.
Az Egyesült Államok azonban feltehetően nyomást fog gyakorolni a kormányra. Annál is inkább, mert az olyan regionális hatalmak is ott lesznek, mint például Egyiptom és az Egyesült Arab Emirátusok, melyek nemcsak passzív szemlélői a háborúnak. Egyiptom nyíltan támogatja Burhán kormányát, a Emirátusok pedig – bár hivatalosan tagadják – valószínűleg Hemedtit látják el fegyverrel.
Korábban már folytak tárgyalások Genfben és Szaúd-Arábiában is, ezek azonban nem vezettek semmiféle eredményre. Washington úgy véli, ha a szudáni kormány nem is képviselteti magát, a tárgyalásnak akkor is lesz értelme, hiszen egyrészt lökést adhat a békefolyamatnak, másrészt pedig felhívja a figyelmet a humanitárius katasztrófára.
El kell kezdenünk egy másfajta megoldást alkalmazni, ha el akarjuk kerülni, hogy több millió ember éhezzen
– mondta Tom Perriello szudáni amerikai nagykövet.
Nem tűnik tehát közelinek a béke és a stabilitás Szudánban, ráadásul a konfliktus geopolitikai vonzata inkább a beavatkozó államok saját harcaira van hatással – legyen az az orosz-ukrán háború vagy a közel-keleti konfliktusok –, hiszen Szudánban egyelőre egyik fél sem kerekedett a másik fölé, még külső segítséggel sem.
Nem csoda tehát, ha a lázadók a fegyveres harc folytatásában látják a kiutat. Az SPLM sikerrel használta ki az elit belviszályát, és foglalt el jelentős területeket, megszilárdítva ott az uralmát. Dél-Szudán kiválása pedig politikai precedenst biztosít a szeparatista törekvések számára. Elképzelhető azonban az is, hogy Hemedti népirtó hadjárattal akarja majd térdre kényszeríteni a nubákat és más lázadókat, ahogyan a darfúriakkal már kétszer megtette. Az SPLM azonban egyelőre sikerrel védekezik. Minden attól függ tehát, hogy a szudáni junta meddig lesz megosztott, illetve mekkora haderőt tudnak felállítani a lázadók. Mint oly sokszor, Szudánban most is a nyers erő dönthet.
The post Most is a nyers erő dönthet a polgárháborúk országában first appeared on 24.hu.
