Az év ötlete díjat mindenképp elviheti a MOUSE: P.I. for Hire, de az év játékaként már nem ilyen egyértelmű a helyzet.
Az idei esztendő egyik nagy várományosa mindenképpen a MOUSE: P.I. for Hire volt. Mindenki aki meglátta ugyanis, csak annyit bírt kinyögni: “ez kell!”. S hogy mivel vette le az embereket a lábáról a játék? Tulajdonképpen ugyanazzal, mint anno a Cuphead – a korabeli rajzfilmek hangulatára építve kreált egy világot magának. A stílus most ráadásul fekete-fehér, ha lehet még régebbi tehát a mintához képest. A nézőpont pedig kilép a síkból és egy FPS-t nyüstölhetünk, ha belevágunk a kalandba. De csakis a környezet tekintetében, a szereplők bájos, lap formában mindig felénk néznek, mint a jó öreg Duke Nukemben, vagy a Doomban.
Na de mennyire okos dolog egyetlen gegre felépíteni egy játékot, vagy hogy másképp kérdezzem: az alapötlet mellé sikerült-e izgalmasan felépíteni a MOUSE: P.I. for Hire-t egyéb szempontból is? Mielőtt azonban válaszolok, tekintsük át az alapokat. A játék stílusa tehát már nem lesz meglepetés, de a cím tekintetében a sztori sem. Egy magánnyomozót alakítunk, akinek nem is lehetne találóbb környezete ennél a monochrome, film noir hangulatnál. Mouseburg városa a korabeli New Yorkra hajaz, a harmincas évek pedig egy olyan korszakot idéz fel, amikor még nagyban ment a bűnözés, mint például a sajt(!)csempészet.
Hősünk Jack Pepper névre hallgat és jóbarátja, Steve ügyében kezd el nyomozgatni, a bűvész ugyanis szőrén-szálán eltűnt. Ahogy ilyenkor lenni szokott azonban, méretes összeesküvésekbe botlik, a cselekmény pedig egészen a felsőbb körökbe vezet. Az ellenségkép meg a náci Németországra igen hasonlító egerekből álló bagázs lesz. Sablonos és középszerű? Pontosan! A MOUSE: P.I. for Hire mentségére legyen mondva, hogy szánt szándékkal ilyen és nem akarta megváltani a világot, de talán lehetett volna egy picikét érdekfeszítőbb, vagy egyedibb, mert a 10-20 órás végigjátszás (vérmérséklet szerint) a történéseket tekintve azért sokszor leül. Ezt felismerve a készítők legalább pakoltak be szinkront is, ráadásul húzónévként megszerezték Troy Baker-t (Uncharted, The Last of Us, és még ki tudja mennyi minden). A dolog részben működik, a művész urat hallgatva kevésbé nyomkodjuk el a dialógusokat, vagy legalábbis egy darabig.
A játék egy régimódi, igazi boomer shooter, ezért talán sokan legyintenek is a sztorira, mondván a régi hasonló stuffokat sem emiatt szerettük a hőskorban. Igen ám, de a játékmenet annyira tömény, hogy egy idő után bizony mégiscsak eléggé unalmassá válik. Van ellenfélből választék ugyan, de nagyjából az első 1-2 órában mindet megismerjük és onnantól már csak ismétlődnek (kivéve a bossokat). Ahogy az akció is: bemegyünk egy helyszínre, mindenkit agyonlövünk és megyünk tovább – ez a recept. Vannak ugyan minijátékok útközben, mint a régi Nokia telefonok kígyós játékára hajazó zárfeltörés, de ez annyira végtelenül egyszerű és túlhasznált, hogy hamar az idegeinkre megy, sem minthogy kellemes felüdülést jelentsen.
A készítők tehát próbáltak más eszközökhöz is nyúlni, csak hogy a kedvünkben járjanak. Platform részeket is beiktattak a MOUSE: P.I. for Hire pályáiba, ahol idővel dupla ugrás, falon futás és egyéb nyalánkságok is kiegészítik az alapokat. Természetesen gyüjtögethetünk is képregényeket, baseball kártyákat, na meg a muníciókat tekintve sem fukarkodtak – tele vannak velük a helyszínek. Olyannyira, hogy a boltban részemről soha nem is vásároltam, mindig volt bőven minden. A tervrajzok már egy érdekesebb koncepciót jelentenek, mert ezek révén a fegyverek fejleszthetővé válnak. Azonban hiába változatos már az alap repertoár, ha igazából nagyjából egyformán működik mind, az átalakítások után is. Ha az egyik kiürül, nyúlunk a másik után. Talán csak a valamelyest egyedi savat köpő darab volt az, ami kicsit feldobta számomra a hangulatot.
A sztori uncsi, a gameplay uncsi – hajjaj, akkor ez a játék nem jó? Szó sincs róla, inkább átlagos. Gondolhatnánk, hogy az elsődleges szexepilnek szánt grafika legalább végig leköti a figyelmünket. Így is van, erre mindig rá lehet csodálkozni, de itt is muszáj kötözködnöm, mert a koncepciónak szánt fekete-fehér tónus sokat visszavesz, emiatt nem tudnak olyan változatosak lenni a helyszínek, ugyanis sokszor egyformának tűnnek, akár az operában, akár egy gyárépületben járunk. De hogy jót is mondjak: az animációk és a kinézet abszolút hozzák a fekete-fehér animációs korszakot. A zene is végig jópofa, de persze annyit halljuk, hogy egy idő után egyes motívumok már rendesen beégnek az agyunkba és képesek idegesítővé válni.
Úgy tűnhet, mintha gyűlöltem volna a MOUSE: P.I. for Hire-rel játszani, de ez nem igaz. Az viszont tagadhatatlan, hogy nagyon tömény az élmény és régimódi a gameplay is, így mindenképpen azoknak ajánlható a lengyel Fumi Games alkotása, akik fogékonyak az ilyesmire. Az mindenképp jópofa, hogy többféle grafikai és hang szűrő közül választhatunk a beállításokban, így akár a húszas évekre jellemző látványvilágot és hangzást is elérhetünk (mintha csak egy régi TV-n néznénk az egészet. Azonban (hogy válaszoljak a saját, fentebb feltett kérdésemre) ebben a dologban mindenképpen több volt. Az alapötlet kiváló, de a megvalósításánál nem sikerült kellőképpen a fotelbe szegezni a játékost. Emiatt inkább többszöri fogyasztásra ajánlanám, mert egyben könnyen megcsömörhet tőle a játékos.
Értékelés: 7/10
Fejlesztő: Fumi Games
Kiadó: PlaySide
Platform: PC, PS4, PS5, Xbox One, Xbox Series X|S, Nintendo Switch 1-2
