Kránicz Bence
George Saunders: Lincoln in the Bardo (Bloomsbury, 2017, 352 oldal)
Nincs kínzóbb gondolat, mint a saját gyerek halála. Ebből a tragikus alaphelyzetből indul a mai amerikai irodalom egyik legfontosabb – rangban közvetlenül nemzedéktársa, Jonathan Franzen mellé helyezett – szerzőjének Booker-díjas regénye. A halott gyermek nem más, mint Willie Lincoln, annak az amerikai elnöknek a fia, akinek alakját mitikussá növesztette az utókor. A Lincoln in the Bardo azonban csak érintőlegesen kapcsolódik a terjedelmes Lincoln-irodalomhoz, és gyásztörténetként sem a klasszikusnak mondható, pszichologizáló irányban bomlik ki.
Sokkal inkább tűnik a Godot-ra várva ihletésében fogant, abszurd drámának, amelyben az evilág és túlvilág között ragadt szellemek társasága kommentálja a tizenkét évesen elhunyt Lincoln-fiú halálát. Willie és Abraham az események perifériáján maradó mellékalak, a fő szólamokat inkább az eltávozni képtelen, egymással és voltaképpen az Úristennel is perlekedő kísértetek adják. A párbeszédes formában megírt, illetve az 1862-es halálesetről tudósító újságcikkeket is magába építő Lincoln in the Bardo szinte drámaszövegként olvastatja magát, és igen kevéssé mondható cselekményesnek. Saunders temetői szomorújátékában felismerni a szerző nyelvteremtő játékait, a korabeli szóhasználat ironikus-posztmodern felelevenítését. Részben a nagy horderejű események jelentéktelen mellékalakjainak főhősszerepbe emelése, részben a kimunkált nyelvi megoldások miatt Tom Stoppard sikerdarabja, a Rosencrantz és Guildenstern halott jutott eszembe Saunders regénykísérletéről. Nem éreztem olyan átütő erejűnek és lefegyverzően kreatívnak, mint a szerző novelláit (a Tenth of December című gyűjteményt olvastam tőle korábban, magyar fordításban nem jelent meg kötete), de a rokonszenvem a kísérteteké, akik rögeszmés állhatatossággal próbálják értelmezni a halál gondolatát. Nem ilyen kísértetek vagyunk-e magunk is?
Rényi András: Rembrandt – A képek színjátéka (L’Harmattan, 2023, 808 oldal)
Remélem, az ELTE művészettörténész professzora megbocsátja nekem, hogy egy közepes amerikai szélhámosfilmből vett idézetre asszociáltam elsőként több értelemben is hatalmas Rembrandt-könyvét olvasva:
Rembrandtot csak Rembrandt tud festeni.
Erre a felismerésre jut az 1997-es Inkognitó műkincshamisító főhőse, amikor bírósági tárgyaláson kellene saját Rembrandt-képét prezentálnia, és innen indul Rényi is. Saját közelítésmódja az általa negyven éve kutatott és tanított festő művészetéhez nem más, mint a „dramatológia” nevű módszer kidolgozása, amelynek segítségével megérthető a Rembrandt-képek drámaisága: a mindenkori nézőre a drámai szituáció lejátszásának feladatát rábízó, itt és most történő képi esemény. Rényi egyértelművé teszi, hogy ezzel az elemzési módszerrel csakis Rembrandtot érdemes értelmezni. Vagyis könyve alanyát magában álló zseninek tartja – ebből a szempontból alapállása akár ódivatúnak is mondható.
Máskülönben Rényi a Rembrandt-kutatás klasszikus és legfrissebb művészettörténeti, filológiai, képtudományi eredményeit is beépíti roppant könyvébe, amely ezért és főleg az eredeti módszertannak köszönhetően az eddigi legfontosabb Rembrandtról szóló szakmunka magyar tudóstól. Eszem ágában sincs úgy tenni, mintha bármilyen mélységben is értenék Rényi témájához, így provokatív felvetéseit sem vitatnám, amiket Rembrandtnak a maga antik vagy bibliai témáit értelmező képszerkesztési elveiről, „dramaturgi” észjárásáról, utánozhatatlan rajztudásáról megfogalmaz. Rényi négyszáz oldalt szán rá, hogy megalapozza a hosszú, képelemző tanulmányokat, a könyv leginkább megragadó részeit. Ez a könyv látni tanít – Rembrandt képeit, de nemcsak azokat, hanem az európai vallási kultúra reprezentációs hagyományából kisarjadó, öntudatos-önreflexív, a modernitás felé mutató, polgári művészetet a maga felkavaró közvetlenségében.
Varga Zsuzsa
Narine Abgarjan: Égből hullott három alma (Typotex, 2019, 290 oldal, fordította: Goretity József)
Valahol, rövidke történelmünk egy homályosan belátható pontján – de semmiképp sem túl rég – az ember úgy döntött, hogy ő maga fontosabb mindennél; az állatoknál, a természetnél, az univerzumnál és legfőképp a többi embernél. Ott hagyta a kis, falusi közösségeket és hatalmas, büdös városokba költözött, ahol lehetőleg a szomszédait sem ismeri; versenyt csinált belőle, ki tudja a leghamarabb elhagyni a családi fészket és a legmesszebbre letelepedni a szeretteitől; rajongani kezdte a történeteket, amik önerőből felemelkedő, magányos hősökről szóltak. Valami úgyszólván félrecsúszott. Narine Abgarjan örmény származású írónő akkoriban született egy apró, kis-kaukázusi faluba az örmény-azeri határon, amikor oda még nem érkezett meg ez a változás: gyermekkora egy szorosan összetartó közösségben, különös hagyományok és apró csodák bűvöletében telt. Magával vitte ezt az örökséget Moszkvába is, mikor pedig felnőtt fejjel írni kezdett, azon kapta magát, hogy történeteiben örökké erről a varázslatos örmény vidékről és letűnt idők összetartó kisközösségeiről mesél. Könyvei szelíd, derűs ódák ehhez a nosztalgiával és mágiával kiszínezett, mégis végtelenül egyszerű paraszti világhoz.
Első magyarul is megjelent regényében, az Égből hullott három almában egy hegyek közé zárt, apró falu, Maran és idősödő lakói történetét beszéli el. A maraniak olykor kísérteteket látnak vagy megsejtik a jövőt, máskor varázslatos pávakakasokkal diskurálnak, legnagyobb varázslatuk mégis abban rejlik, ahogy képesek összefogni egymással és a bölcsen tisztelt természettel, és egymást segítve átvészelni éhínséget, háborút, mérhetetlen gyászt. Abgarjan tizenhét éves volt, mikor kitört a karabahi háború, az idilli gyermekkort szűnni nem akaró bombázások zárták rövidre. A természetközeli kis faluról szőtt mesevilágban mindig ott van ez a háború, és ott vannak az evilági szenvedések, a halál és az elmúlás is. Abgarjan mégis képes valami mindenen átsugárzó reményt sugározni történeteiben.
Szokás őt Gabriel Garcia Marquezhez, az Égből hullott három almát meg a Száz év magányhoz hasonlítani – az írónőnek ez Marquez-rajongóként nincs is ellenére, sőt a kötetben szó szerint meg is idézi a kolumbiai író klasszikusát. A párhuzam adja magát, hiszen mindketten az emberi sorsok összefonódásáról, mágikus családtörténetekről, falvakról és a gyökerek fontosságáról írnak – az Égből hullott három alma mégsem hasonlít semmihez, amit valaha olvastam. Az év egyik legjobb olvasmányélménye volt ez a regény, az írónőnek pedig azóta még három könyve megjelent itthon; a legutóbbit, A szín hallgatását épp idén ősszel mutatta be Budapesten.
Jo Nesbø: A birodalom (Central Kiadói Csoport, 2020, 480 oldal), Vérségi kötelék (2024, 368 oldal)
Megint hegyek, megint kisváros – úgy látszik, olvasmányilag ez ilyen időszak volt. A norvég krimi királyánál, Jo Nesbønél persze nincsenek varázslatos pávakakasok (bár az ő hőse is odavan a madarakért) meg idősödő, szelíd falusiak, cserébe van néhány sötét családi tragédia, meg alaposan kitervelt, vérfagyasztó gyilkosság. A 90-es években a Harry Hole-sorozattal befutott krimiíró (aki egyébként volt már focista, katona, bróker és egy pop-rock zenekar frontembere is) előszeretettel hagyja néha faképnél jól ismert, alkoholista nyomozóját, hogy új szereplőkkel új vidékekre kalauzolja olvasóit. A birodalom-sorozattal például – melynek második része, a Vérségi kötelék idén jelent meg, magyar bemutatójára pedig Nesbø is Budapestre látogatott – egy norvég hegyvidék klausztrofób kisvárosába, Osba. Míg Abgarjannál a falu az egymást segítő, összetartó közösség szimbóluma, Nesbønél ennek épp az ellenkezője igaz: az Opgard-testvérek számára szülőfalujuk fojtogató mocsár, ahonnan lehetetlen szabadulni, a helybéliek meg többnyire kicsinyes, rosszindulatú emberek. Itt is mindenki ismer mindenkit, de nincs ebben semmi családias vagy idilli.
Noha A birodalom-sorozatban ott van az írótól megszokott fordulatos, sötét, sodró krimi is, Nesbø ezúttal mintha filozofikusabb húrokat pengetne a Káin és Ábel történetét megidéző testvérsztorival: főszereplője, a benzinkutat üzemeltető, sztoikus Roy lépten-nyomon szépirodalmi magasságokban elmélkedik hűségről, családról, szerelemről, bűnről és bűnhődésről, testvér- és szülőgyilkosságról. Mikor kalandozó testvére, Carl hosszú idő után hazatér Amerikából lehengerlő sármjával és barbadosi feleségével, hogy egy wellneshotel ambíciózus terveivel felforgassa a kisváros csendesen csordogáló életét, potyogni kezdenek a csontvázak a szekrényből. Harry Hole-rajongóknak izgalmas kitérő, kezdő Nesbø-fogyasztóknak kiváló kapudrog ez a sorozat.
Inkei Bence
Zdeněk Mlynář: A prágai tavasz …és ősz (Vita, 1989, 242 oldal)
Bár a prágai tavaszra gyakran szokás hivatkozni Magyarországon is, valójában olyan nagyon sokat nem tudunk arról, mi is történt 1968 augusztusában Csehszlovákiában, a Varsói Szerződés hadseregeinek bevonulásához vezető eseményekről pedig végképp kevés fogalmunk van. Nagyjából a Dubček, emberarcú szocializmus, Brezsnyev-doktrína címszavakkal le is lehet írni, amit a prágai tavaszról nálunk tudni szokás, kiegészítve aztán a Dubčeket váltó Gustáv Husákkal és a normalizációnak nevezett visszarendeződéssel, meg az olyan tragikus epizódokkal, mint a magát a Vencel téren felgyújtó Jan Palach. Éppen ezért csaptam le Zdeněk Mlynář könyvére hosszabb prágai tartózkodásom ürügyén, együtt más cseh szerzők műveivel, melyekről a korábbi olvasónaplókban már beszámoltam.
Mlynář valódi alakítója volt az eseményeknek: egyike volt a reformok eszmei hátterét kidolgozóknak, illetve a párt reformista szárnyának a prágai tavasz idején, sőt, ő is tagja volt a Moszkvába kiutaztatott csehszlovák delegációnak. Emellett élettörténete is izgalmas: a háború után tizenévesen elkapta a kommunista hév, fiatalon belépett a pártba, melynek irányvonalában vakon hitt a legsúlyosabb sztálinista törvénysértések idején is, aztán paradox módon Moszkvában kezdett meginogni a meggyőződése, ahová pedig nagy reménységű ifjú káderként küldték ki tanulni. Könyvében Mlynář részletesen be is számol a folyamatról, hogyan szembesült a sztálini Szovjetunió embertelen bürokráciájával és azzal az elnyomással, amely nem sokban különbözött a cári időkétől. Odahaza aztán már a nevezetes Hruscsov-beszéd is tovább erodálta kommunista meggyőződését, és miután egyre inkább úgy érezte, jogászként a törvényhez kell hűnek maradnia, nem pedig a párthoz, az összeütközés elkerülhetetlen volt. Mlynář karrierje megbicsaklott, ő pedig az akadémiai hátországba került, ahol aztán zavartalanul töprenghetett azon, összeegyeztethető-e a kommunizmus egy olyan politikai rendszerrel, amely tényleg az emberek javát tartja szem előtt. Különféle háttéranyagok és újságcikkek szerzőjeként később egyre többet foglalkoztatta a pártvezetés is, így került központi szerepbe, hogy aztán keserűen kiábránduljon mindenből, amiben fiatalon hinni kezdett.
Könyvét már azután írta, hogy a hetvenes évek végén Ausztriába emigrált, a Charta ‘77 aláírójaként ugyanis az ő életét is megkeserítette a csehszlovák állambiztonság. Mlynář stílusa meglehetősen száraz: le sem tagadhatná a jogászt, és más, hasonló visszaemlékezésekkel szemben koncepciózusan kerüli, hogy például a saját magánéletéről írjon (még csak az sem derül ki a könyvből, hogy volt felesége és gyereke). Az utókor számára talán feleslegesnek tűnő részletességgel számol be a különféle bürokratikus folyamatokról, sőt, valójában annak sincs már igazán jelentősége, hogy a prágai tavasz után hogyan hadakoztak egymással a párton belüli frakciók, hiszen nyilvánvalóan az volt csak a kérdés, melyikük mögé áll majd oda a Kreml. Így hiába sikerült elkerülni közvetlenül a megszállás után, hogy a sztálinista szárny „Forradalmi Munkás-Paraszt kormányt” alakítson, a vége így is az lett, hogy Csehszlovákia visszafordult a történelem sugárútján, és két évtized újabb kemény diktatúra következett.
Mégis, abszolút megéri elolvasni ezt a könyvet, ha az embert kicsit is érdekli a történelem ezen epizódja. Mlynář könyvéből kiderül, hogy ‘56-tal ellentétben a prágai tavasz valóban egy hosszabb folyamat eredménye volt, és már a hatvanas évek közepétől kezdve megjelentek a reformkommunista áramlatok a vezetésben, hiába vezette a pártot egy régi megbízható sztálinista, Antonin Novotny személyében. Gazdasági és egészségügyi reformok tették elviselhetőbbé az életet az országban, maga Mlynář pedig egyre jobban bízott benne, hogy fokozatosan megvalósítható az a bizonyos „emberarcú” szocializmus, és emiatt ő maga még vissza is fogta volna azokat, akik már szabad választásokat és polgári demokráciát követeltek. Később azonban moszkvai tapasztalatai nyomán ráébredt, hogy a Szovjetunió előbb vagy utóbb mindenképpen megálljt parancsolt volna a nagy reformkommunista felbuzdulásnak.
Érdekesek a személyes megfigyelései: például az olyan anekdoták, miszerint a Slánsky-perben (a Rajk-per csehszlovák verziója) kivégzett funkcionáriusok vagyontárgyait a vezető politikusok osztották el egymás között, így Novotny lecsapott Vlado Clementis kínai porcelánkészletére, melyre a felesége még korábban szemet vetett, amikor vendégségben jártak az akkor még jó elvtársnak számító politikusnál. Mlynář bemutatja a korszak összes meghatározó csehszlovák politikusát: azokat, akiket az utókor igazságtalanul könyvelt el keményvonalasnak, meg azokat, akik végig a Kreml ügynökeként eljárva tévesztették meg a közvéleményt, aztán azokat, akik a normalizáció idején megtagadták a saját elveiket, és végül azokat is, akik hűek maradtak hozzájuk (mint az a František Kriegel, aki egyedüliként nem írta alá a moszkvai protokollt).
Azt is érdemes megemlíteni, hogy Mlynář részt vett nemzetközi találkozókon is, így alkalma volt találkozni a korszak kommunista vezetőivel, akik közül messze Kádár János tette rá a legjobb benyomást. Hozzá képest a többiek szenilis, a saját hatalmuktól megrészegült öregemberek voltak, vagy, mint a bolgár Todor Zsivkov, aki még aránylag fiatal volt ugyan, mégis „egészen rendkívüli szellemi tompaságával tűnt ki”. Kádárt szembeállítja Dubček naiv idealizmusával is, amikor néhány héttel még az augusztusi bevonulás előtt tárgyaltak, és a végén Kádár megkérdezte a szovjetek józan eszében bízó Dubčeket: „Mondja, önök valóban nem tudják, kivel van dolguk?” Dubčekről egyébként sincs annyira pozitív véleménye Mlynářnak, őt kicsit határozatlan vezetőként írja le, akit a véletlen sodort a történelem útjába, és nem mindig volt tisztában a realitásokkal, ugyanakkor erkölcsi tisztaságához szerinte nem férhet kétség.
Amit pedig a szovjet (és ma már jól tudhatjuk, a mindenkori orosz) külpolitika logikájáról ír, azt ma is majdnem olyan ijesztő olvasni, mint amilyen lehetett személyesen hallani Brezsnyev szájából 1968-ban:
„A ti országotok azonban abban a régióban fekszik, ahová a II. világháborúban szovjet katona lépett. Nagy áldozatokkal vásároltuk meg ezt a földet, és erről a területről nem megyünk el. E terület határai a mi határaink is. Mivel nem hallgattok ránk, veszélyeztetve érezzük magunkat. A II. világháború halottai nevében, akik a ti szabadságotokért is áldozták életüket, teljesen feljogosítva érezzük magunkat, hogy odaküldjük a mi katonáinkat, hogy a mi közös határainkon belül valóban biztonságban érezzük magunkat. Hogy bennünket valaki veszélyeztet, vagy sem, az nem fontos, de az alapkérdés ez, és ez független a külső körülményektől. S a II. világháborútól így lesz ez »mindörökre«.” (Bába Iván fordítása)
Polák Zsóka
Łukasz Barys: Csontok, amiket a zsebedben hordasz (Typotex, 2024, 184 oldal)
Łukasz Barys mindössze huszonnégy volt, amikor megírta első regényét, amely hazájában, Lengyelországban azonnal óriási sikert aratott, egyúttal rögtön a kortárs lengyel irodalom legújabb üdvöskéjeként ünnepelték a szerzőt. A Csontok, amiket a zsebedben hordasz egy lengyel kisvárosban, Pabianicében játszódik, de jóformán bárhol és bármely korban játszódhatna, olyan univerzális látképet ad a kilátástalanságban tengődő munkásosztály apátiájáról. Az, hogy a történetet Barys a jelenkorba helyezi, csak az olyan elejtett félmondatokból derül ki, amikor előkerül a szelfi vagy a Facebook szó, amelyek egészen furcsán türemkednek ki a pottyantós vécék, olcsó, pancsolt szeszek és az idős szereplők német-lengyel viszonyáról szóló elbeszéléseiből.
A 14 éves Ulla apa nélkül nőtt fel, édesanyja nappal egy boltban gürcöl, éjjel az egymást gyorsan váltó szeretőivel szórakoztatja magát, a kettő közé épp csak a gyereknevelés nem fér be. A szeretetlenségbe, kilátástalanságba és szegénységbe belesüppedt tinédzser így kénytelen saját magáról és két testvéréről is gondoskodni, miközben rákbeteg nagyanyjuk is odahaza haldoklik. Nem véletlen, hogy a lány nem mindennapi helyen keres vigaszt: a halottak közt.
A temető a szegények mozija
– hangzik el a regényben, Ulla számára azonban nemcsak mozi, szórakozás, hanem a megnyugvás, a menekülés és a fantáziavilág kapuja is. Az ő barátai, szerelmei évek, évtizedek óta halottak, és bár sosem ismerte őket, saját maga sző történeteket egy-egy sírfelirat köré, hol szerelmet, hol kapaszkodót talál a holtakban.
A vékonyka kötet egyszerre akar coming of age regény, a lengyel szegénységet feltáró szociográfia és misztikus történet is lenni, amely ugyan ambiciózus vállalás, jól érezhetően túlságosan nagy falat is a fiatal írónak. A Csontok, amiket a zsebedben hordasz ugyanis kissé csapong, annak ellenére is, hogy az írónak érezhetően mindhárom műfajhoz van érzéke. És míg ezen a téren a regény egyértelműen magán hordozza a hiányosságokat, elbeszélőmódja rendkívül erős: az E/1-ben, Ulla szájából narrált történetet áthatja a teljes lemondás, a cinizmus és a megtörtség, amely miatt kellően nyomasztó ahhoz, hogy rövidsége ellenére ne egy ültő helyében olvassa el az ember. Ám érezhetően ott lappang a lányban a gyermeki optimizmus és a világ iránti érdeklődés is, ami miatt a Csontok, amiket a zsebedben hordasz minden hibája ellenére különleges hangulatú olvasmány.
The post Norvég szülőgyilkosság, prágai tavasz és lengyel temetői szerelmek – ezekről olvastunk októberben first appeared on 24.hu.
