A magyar sportolók összesen 19 érmet nyertek a párizsi olimpián hat arany, hét ezüst és hat bronz leosztásban. Volt továbbá kilenc negyedik, hét ötödik és öt hatodik helyezés is. Ez az eredménysor heteken át tematizálta a közbeszédet, többnyire kétféle vélemény dominált:
a kritikusabbak szerint Párizsban meg sem közelítettük a rendszerváltás utáni két olimpia eredményeit (Barcelonában 30, Atlantában 21 érmünk volt), a nemzetek közti éremversenyben csak a 14. helyen végeztünk, és az elmúlt nyolc nyári játékok alatt ennél csak két alkalommal végeztünk hátrébb. Hovatovább 2012, azaz a londoni olimpia óta tartó közpénzeső ellenére jottányit sem fejlődött, jó esetben is csak stagnál a magyar sport.
A másik oldal azt vallja, mivel a résztvevő nemzetek száma 30 év alatt 20 százalékkal nőtt, a férfidomináns magyar élsporthoz képest nemzetközi téren kiegyenlítődött a nemek aránya, és mindeközben egyre inkább háttérbe szorulnak azok a sportágak, amelyekben történelmi örökségünknél fogva eredményesek vagyunk, kifejezetten örömteli, hogy leányaink és fiaink felülmúlták a 2000-2016 közötti öt olimpia éremtermését, és csak eggyel múlták alul a tokióit (20).
Mivel Magyarországon – mint ahogy arról Kele János, az olimpia utáni hírlevelében is írt – „generációk egész sora szocializálódott bele abba, hogy az élsport a kulturális tér meghatározó frontja, hogy mérhető, adatokkal alátámasztható lakmuszpapírja annak, mennyit érünk a nagyvilágban”, és „az olimpia hagyományosan társadalmi kérdés, ha tetszik, államügy”, Orbán Viktor szava, értékelése megkerülhetetlen a témában.
A miniszterelnök valahol
Sportnemzet és/vagy sportoló nemzet
Orbán Viktor az idézett interjúban csak az olimpiára fókuszált. Természetesen tudja, hogy a magyar sport egészének megítélését torzítja, ha csak és kizárólag a szocialista sportkultúrából megőrzött, többségében amatőr egyéni és csapat olimpiai sportágaink négyéves eredményességi ciklusaiban, kajak-kenuban, vívásban, birkózásban, öttusában, vízilabdában szerzett dobogós helyezések számában, a magyarok éremtáblán elfoglalt helyezésében méri, hogy mit érünk a nagyvilágban. Részben ez adhat magyarázatot arra, hogy 2010 óta – amikor a kormány a sportot kiemelt stratégiai ágazatnak jelölte – a közpénz jelentősebb fele az ország sportolói tömegbázisának mintegy 80 százalékát adó labdajátékok szövetségeire hullik tao formájában.
Az elosztás elvének helyességét az sem csorbítja, hogy labdarúgóink, kosárlabdázóink, röplabdázóink és jégkorongozóink évtizedek óta nem szerepeltek az olimpiákon – a vízilabdázókat tekinthetjük tuti olimpiai résztvevőknek, a kézilabdázóknál legalább az egyik nem képviselői többnyire ott vannak a játékokon, olykor pontot is szereznek, bár Rióban épp egyik csapatunk sem volt kint. Figyelembe kell azonban venni azt is, hogy miközben labdarúgásban, kosárlabdában, de még pólóban is az old boys/girls bajnokságok élnek és virulnak, szabadidejükben sokan röplabdáznak, csapatostul kajakozó, öttusázó, birkózó 40-60-közötti férfiakat, nőket nem látni.
Perényi Szilvia 2011-es Sportolási szokások című dolgozatában rögzítette a másfél évtizeddel ezelőtti állapotot. Azt írta, „elgondoltató paradoxon, hogy Magyarország hagyományos nemzetközi sportsikerei mellett a népesség sportolási tevékenysége terén az Európai Unió országai sorában az utolsók között van. Az Eurobarométer (2008) adatai azt mutatták, hogy Portugália, Olaszország és Görögország mellett Magyarország egyike volt annak a négy európai tagállamnak, amelyekben a legmagasabb azok aránya, akik egész évben egyszer sem sportolnak (65 százalék), tehát fizikailag teljesen inaktívak.”
Dr. Fintor Gábor 2022 -es tanulmánya ehhez képest egy fokkal elkeserítőbb képet mutatott:
A magyar emberek alig öt százaléka sportol hetente legalább háromszor, 15 százaléka hetente egyszer-kétszer, tizede ritkábban, mint hetente, a lakosság 71 százaléka pedig egyáltalán nem sportol.
A szerző a rendszeres testmozgást legalább 60 perces közepesen intenzív, vagy ennél intenzívebbként definiálja. A kutatás azt is megállapítja, hogy a legtöbben (73 százalék) a Covid előtt is nagyjából ugyanennyit mozogtak, úgyhogy a járvány hatása elenyésző volt a magyar emberek sportolási szokásaira.
A tudományos céllal készült reprezentatív mintán alapuló kutatások százalékos mutatóin túl azonban még a sportért felelős Honvédelmi Minisztériumnak, azon belül a sportállamtitkárságnak sincs arról pontos tudása, maximum tippje, hogy „Magyarországon hány sportoló sportol szervezett keretek között, hány igazolt sportoló van hazánkban”.
Ugyanis erről a jelenlegi szabályozás nem ad pontos képet, mivel „a szakszövetségeknek csak a versenyengedéllyel rendelkező sportolók számáról van hivatalos tudomásuk, valamint az Országos Sportegészségügyi Intézet (OSEI) által kiadott sportorvosi engedélyek határoznak meg egy sportolói/versenyzői kört, azonban az igazolt és szervezett keretek között sportolók száma ennél sokkal nagyobb” – olvasható Dr. Vidoven Árpád önbevallással is felérő mondatfűzére. A Honvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkára idézett szavai az Országgyűlés elnökéhez, Kövér Lászlóhoz címzett, és 2023. december 8-án benyújtott, a sporttal összefüggő törvények módosításáról szóló törvényjavaslat indoklásában olvashatóak.
Mindenesetre (egy versenyző ugyanis több szövetségnél is regisztrált lehet), amire a hangzatos, Hajrá magyarok! – Kitartás, fejlődés és csapatmunka, az ország sikertörténete című, Magyarország kormánya számára készített idei, színes kiadványukból derült fény.
Ebből azt is megtudhattuk, hogy 2011-2024 között több, mint 1000 hazai rendezésű nemzetközi verseny zajlott, avagy alighanem ennyit támogatott a kormány, és kiderült a taosportágak ugrásszerű létszámnövekedése is.
A szerző felvétele
Ezek alapján az igazolt sportolók létszámnövekedése megkérdőjelezhetetlennek tűnik, bár az összkép azt a szintén üdvözlendő eredményt is megmutatja, hogy az eddig erősen szürkegazdaságban folyó tanfolyamoztatás – a nem igazolt sportolók képzésének havi díjáért az edző, a klub nem adott számlát – kifehéredett, lévén a tao darabszámra érkezik, így a remélt milliókért már vastagon megéri felduzzasztani a tanfolyamoztatott gyerekek számát, egyúttal bevallani a jó esetben is csak havi pár százezres befizetéseit.
Ami viszont biztosan megtudunk a kiadványból, hogy a tao- és az egyéni sportágak igazolt versenyzői aránya valóban 80:20 százalék körüli (493 213 + 106 787 = 600 000).
A nagyvilágban is ismert sportolók, mint példaképek
A pontosan számszerűsíthető aranyakon, a szervezett körülmények között sportolók tavalyig még csak találgatható létszámán túl a „beválás” értékmérője lehet az is, hogy a 13 évnyi kiemelt állami támogatás milyen számban öltött testet például nemzetközileg is ismert példaképekben. Az ő sikereiken felbuzdulva ugyanis még több gyerek kezdhet érdeklődni a sport iránt.
A példaképpé válást, mint az élsportra költött összeg „beválását”, szintén nehéz számszerűsíteni, ezért érdemes kicsit szeleteire bontani. A sport ugyan 2010-től stratégiai ágazat, de a rendszer átalakítása, a támogatások becsatornázása csak 2012-től éreztette a hatását. Az azóta eltelt tizenhárom év alatt a sportrendszerbe nyolcévesen belépő gyerekből 21 éves felnőtt vált, a 15 évesből 28. Utóbbiak, tehát a 2024-ben 28 évesek az általánosan elfogadott alapvetés szerint a legjobb sportkorban vannak az emberi teljesítőképesség, eredményesség szempontjából, a legnagyobb kedvezményezettjei, haszonélvezői kellene legyenek az elmúlt bő évtizednek.
A világ sporttelevíziói által folyamatosan közvetített látványsportokban Szoboszlai Dominik az egyetlen, akinek a nemzetközi ismertsége talán már elkezdte közelíteni a világklasszis kategóriát. De például a kosárlabdázó Hanga Ádám (2011 óta külföldön él), a török Galatasarayba igazoló labdarúgó, Sallai Roland, az RB Leipzig kapusa, Gulácsi Péter (2008 óta külföldön él), netán a kerékpározó Valter Attila már maximum az Európa-klasszis kategóriába sorolható, ahogy a teniszező Marozsán Fábián és Fucsovics Márton is, hiszen egyikük sem stabil top10-es játékos, „csak” 48. és 86. jelenleg a világranglistán. Eggyel alattuk lévő szint a nemzetközi klasszis. A Bundesliga középcsapatban futballozó Schäfer Andrást, vagy egy-két külhonba szegődő és magasabb szinten játszó kosarasunkat, röpisünket és kézilabdázónkat tekinthetjük ennek például.
Az egyéni sportoknál bízhatunk abban, hogy a háromszoros olimpiai bajnok Hosszú Katinka, a kétszeres olimpiai aranyérmes Milák Kristóf nevét hallva rávágja a megkérdezettek harmada, hogy úszó, mivel az úszás világsport, az olimpiákon a legnézettebb sportág az atlétika mellett. De például hiába mérhetetlenül büszke minden magyar a hatszoros olimpiai bajnok Kozák Danutára vagy a háromszoros – ráadásul sorozatban – aranyérmes Szilágyi Áronra, a kajak-kenu és a vívás az úszáshoz képest jóval kisebb nemzetközi popularitása miatt szinte garantált a felismerés sikertelensége.
És mielőtt bárki felhördülne, minden tisztelet a vízilabdázóké, birkózóké, pláne az öttusázóké, de a hagyományos magyar sikersportágaink nemzetközi mezőnye olyan szűk, a résztvevők médiaszereplése, ennélfogva ismertsége oly elhanyagolható, hogy a világ legjobb pólósának választott Zalánki Gergő, vagy a Párizsban a világ legmagasabb pontszámával olimpiai bajnoki címet szerző öttusázó, Gulyás Michelle év közben sajnos nyomot sem hagy a nemzetközi sportoldalakon.
Eközben a kétmilliós Szlovéniában az NBA-sztár Luka Dončić, vagy a háromszoros Tour de France-győztes Tadej Pogačar, vagy egy másik háromhetest, a Vueltát már négyszer megnyerő Primož Roglič nevét itthon is minden sportszerető ismeri és egyből összeköti a kosárlabdával, illetve az országúti kerékpárral. Valljuk be
Ahogy a 71 százaléknyi „testnevelésből felmentett”, vagyis a kutatás szerint egyáltalán nem sportoló magyar sem jelenti a jövő sportnemzedékének aranytartalékát.
Bielik István / 24.hu (Illusztráció)
Hol a hibaforrás, miért szomorú az összkép?
Az olimpiai éremtábla egyetlen tényre világít rá. Arról ad hiteles visszajelzést, hogy egyre szélesebb körben, egyre többen szeretnek sportolni a nagyvilágban (lásd fent, az első táblázatot). Ezt a polgári igényt felismerve a hagyományos sporthatalmak mellett az eddig kevésbé jeleskedő nemzetek is egyre nagyobb pénzt, és – igen, egytől egyig – közpénzforrást biztosítanak sportcélra. Ennél fogva a saját piramisuk tetején egyre több olimpiai érmest és sztársportolót „termelnek”.
Az állami befektetés például az angol sportfinanszírozásban is jelentős, ellenben ott a döntéshozatal egészen sarkos. A támogató elvárja, hogy előre megmondd, négy év múlva milyen szintre jut az adott sportolód, a sportágad egésze, és ha azt nem teljesítetted, akkor viszontlátásra, egy fillér sincs másnaptól. A történelmi múltból öröklött magyar sportági mix, a marginális médiaértékű sportágak túlsúlya, a piaci alapú szponzorációs kultúra kialakulatlansága miatt ez nem követhető példa itthon.
A magyar modell viszont a másik véglet, mert a tao, illetve a kiemelt sportági és egyesületi támogatás felhasználásának milyensége a tapasztalat szerint következmények nélküli.
Az ökölszabály szerint az eredményes sportnemzet négy lábon áll.
Az élsport egyrészt pénzigényes, ami közösségi és piaci forrásból érkezik.
Ez rögtön meghatározza a második lábat, az elérhető infrastruktúra (pálya, terem, felszerelés) számát, milyenségét is.
E kettő mellett a megfelelő rendszerben képzett és foglalkoztatott minőségi edzői kar, azaz a szaktudás is elengedhetetlen.
Negyedikként marad a tudományos háttér, amely nélkül a jelen élsportjában nem várható el eredmény és fejlődés sem.
Ami biztos, hazánkban az első kettőre nem panaszkodhatnak a sportvezetők. A kormány jó szándékkal áll a sporthoz, működésre, létesítményre, versenyrendezésre is biztosított forrást bőven. A támogatás jelentős része a pálya- és felszerelés-problémát is megoldotta, annak hiányára ma már nem lehet fogni semelyik féle „beválás” hiányát. A rendszerváltás alatt eltűnt sportingatlanok és az új építésűek száma 2024-re nemhogy kiegyenlítődött, inkább az utóbbi felé billen. Amit fel kellett, lehetett újítani, azt felújították – 2023 végére csak az MLSZ 1525 új és 2640 korszerűsített pályát mutatott ki, amelyek mellett országosan 40 stadiont adtak át a szurkolóknak, de épültek uszodák, sportcsarnokok, megújultak atlétikai pályák is szép számmal.
Így aztán hibaforrásként marad
Tótka Sándor a párizsi, kajak-kenuban aranymentes olimpiát értékelő interjúnkban elég szemléletes képpel érzékeltette, e két területen mekkora a baj. Nyugodtan képzelje el mindenki, amint edzője, Hűvös Viktor az elmúlt évek világeseményein – így a párizsi olimpián is – a pálya változó körülményeit, például a víz folyási sebességét és a sodrás irányát jobb híján úgy számolta ki, hogy bedobott egy üres palackot a vízbe, és megmérte, mennyi idő alatt tesz meg tíz métert, és közben azt is centizte, hogy egyenesen halad, vagy mennyi tért ki jobbra, netán balra.
A 21. század technokrata világában már természetesen mindent műszerekkel mérő ősellenfélhez, a német kajakosokhoz képest ez a kőkorszaki módszer több mint elgondolkodtató. Pláne a jelentős részt állam által biztosított támogatásból összejövő évi átlagos hárommilliárd forintos szövetségi költségvetés mellett.
Az interjúnkból az is kiderült, hogy Tótka azért isteníti Hűvöst, mert ugyan senki sem kötelezi, edzőként – mint látható – a nincsre is megoldást keres, emellett folyamatosan kutatja, alkalmazza az elérhető technikai fejlesztéseket, edzéselméleti újdonságokat, miközben az edzők többsége ezt a hozzáállást nem érti, ezért mosolyog rajta és „csodabogárnak” nézi.
Mit gondolnak a Testnevelési Egyetemen?
Az általános sportági szürkeállomány hiány egyik forrása, hogy a rendszerváltás előtti, utáni évek sikerkovácsai megöregedtek és kevesen léptek a nyomukba. Ennek öröklött oka, hogy 1997-ben megszűnt, és csak 2017-ben indult újra a szakedzőképzés a Testnevelési Egyetemen (hagyományos nevén TF), amely hét éve a levelező tagozat mellett már nappalin is képez. Így viszont 20 éven keresztül az aktív élversenyzők nem tudtak egyetemi szinten tudást gyarapítani, a legeredményesebb kiöregedő sportolók nem maradtak benn a sportág keringésében. Eközben a labdajátékok szövetségei saját, fizetős képzési rendszert építettek ki, amely valamennyire pótolta a hiányt, de a felvételi eljárás, az oktatás mélysége távol áll az egyetemi szinttől.
2017 óta nagyon nagy erőkkel dolgozunk azon, hogy a BSC- és MSC-szintű képzésen ezt a hiányt bepótoljuk. Ugyanakkor azt a tévképzetet érdemes eloszlatni, hogy a végzett diplomás edzők számának növelése elegendő megoldás. Igazából gyakorlat közben derül ki, hogy ki az, aki alkalmas is a szakmára, nyitott a folyamatos fejlődésre, továbbképzésre
– mondta lapunknak Prof. dr. Sterbenz Tamás, a TF rektora.
Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu Prof. dr. Sterbenz Tamás
Az egyetem a tudásbázisát, a nemzetközi tapasztalatát, a kapcsolati tőkéjét és rendelkezésre álló kutatásokat viszont az elmúlt évtizedben is gyarapította. Így
A legújabb kutatási eredmények, sportélettani, sportpszichológiai, sporttáplálkozási, edzéselméleti tudás az Alkotás úton kellene összpontosuljon, majd onnan kellene újra és újra célirányosan kiáramoljon a magyar sportba. Azért a sok „kellene”, mert hiába van meg a tudás elméletben, ha a sportágak ezt nem, vagy csak kis százalékban igénylik és adaptálják.
A szövetségek önálló szervezetek. Mi nem is szeretnénk részt venni a döntéshozatalban, de tudományos, szakmai hátteret nagyon szívesen nyújtanánk a magyar sport egészének. Meggyőződésem, hogy ez a hatékonyságot drámaian javíthatná
– érvelt a TF rektora.
Sterbenz szerint nagyon is helyes elképzelés a taosportágak kiemelt finanszírozásra, mert a sportolói tömeget túlnyomó többségben tényleg a labdajátékok biztosítják, a labdarúgás, a kosárlabda, a kézilabda, a vízilabda, a röplabda a játékosoknak és a nézők szintjén is közösségi élményt nyújtanak, erősítik az identitást.
Ezért a „beválás” szempontjából az egyik hibaforrás ott lehet, hogy mivel a taorendszer bürokratikus alapú, papíron kell jól kinézni, ami magában hordozza a nem megfelelő hatékonyságot. Ugyanis a gyakorlatban darab-darab alapján igényel és számol el minden klub és szakosztály a taoforrással, miközben – mint Dr. Vidoven tavalyi törvénymódosítási javaslatából kiderült – a forrást elosztó minisztérium 2023 decemberéig biztosan nem rendelkezett tudással a pontos adatokról.
A rendszer nem a klub elért eredményei, a felnevelt sportolók minősége, mint az élsport elsődleges „beválási” mutatója alapján osztja a forrást, hanem annak alapján, hogy a szervezet papíron rögzítette-e a sportoló gyerekek számát, az edzésterveket, hogy ki mindenki kapott uzsonnát, kulacsot, stb. Ezzel nem teszel különbséget gyerek és gyerek között
– vallja Sterbenz.
A darabszámok valóságosságának görbe tükröt állít, hogy 2017 augusztusáról októberére három hónap alatt hirtelen 25 százalékkal nőtt az igazolt röplabdajátékosok száma, míg a versenyengedélyes röplabdázóké 2750-ről 5353-ra változott, azaz megduplázódott. Az ok rém egyszerű: a röplabda 2017 júniusában került be a taorendszerbe, és szeptember közepén adhatták be a klubok az első pályázatot.
A rektor szerint a másik hibaforrás a 13 évnyi sporttámogatás hatására egyébként kétségtelenül, és a valóságban is növekvő gyerektömegből az igazi tehetségek kiválasztása. Ebben a Testnevelési Egyetem már az élsportolóvá válás legelső lépésénél óriási segítséget tudna nyújtani. A tudományos módszerek felhasználásával az edző ránézésénél valamivel pontosabban, és még a biológiai érés előtt, 12-13 éves korban megállapítható, ki az, akiben valóban van fantázia, akire érdemes éveken át figyelni, pénzt és energiát fordítani, játékpercet biztosítani neki, türelmesnek lenni vele, mert benne rejlik a klasszissá, példaképpé válás potenciálja.
A tömeg- és az élsport megkülönböztetésének élesebbnek kellene lennie. Mert, ha a két kiválasztás összemosódik, akkor lesz egy nagy masszánk, amivel eredmények terén csak széles sportközéposztályt gyártunk
– jelentette ki Sterbenz Tamás.
Edzésminőség és mennyiség
Dr. Radák Zsolt, a Testnevelési Egyetem tudományos és innovációs rektorhelyettese, a Molekuláris Edzéselmélet Kutató Központ vezetője, az MTA doktora amondó, bizonyítottan nincsenek tehetségtelenebb gyerekek Magyarországon, mint Szlovéniában – vagy Horvátországban, Ausztriában, Svájcban, Németországban –, szóval ne a genetikát hibáztassuk. Ugyanakkor a rektor által említett rendszer és kiválasztás problémáján túl további képzési hiányosságra is felhívta a figyelmet.
Az nagyjából kiderül, hogy a legtöbb labdajátékban a kiválasztás mellett a kondicionális képesség az egyik fő terület, amiben alulmaradunk a külföldiekkel szemben. És ez azért furcsa, mert ezt a legkönnyebb fejleszteni.
Az utóbbi évtizedekben rengeteget gyorsult valamennyi labdajáték. E fejlődésük hátterét elsősorban a sporttudomány biztosítja, pláne a profi sportokban. Mert azokban a világsportokban, ahol a legnagyobb a verseny, ott a legfontosabb a teljesítmény maximalizálása, ezért rengeteget költenek a sporttudományokra” – érvelt Radák.
És valóban, egy-egy profi futballklubnál, vagy az NBA-csapatoknál nagyobb a tudományos támogató személyzet száma, mint a fizetett sportolóké. Ezzel szemben az elmúlt évtized magyar gyakorlata abba az irányba mutat, hogy a klubvezetők hamarabb szerződtetnek egy újabb légióst, minthogy táplálkozás-szakértőt, csapatpszichológust, képzett fizioterapeutát alkalmazzanak.
Radák szerint a másik fő terület, amiben le vagyunk maradva, ami egy megfelelően működő rendszerben szintén egyszerűen orvosolható lenne, az a sportági belépéstől a „beválásig”, azaz gyerekkortól felnőtté válásig elvégzett munka minősége és mennyisége.
„Régebben például úgy gondolta a tudomány, hogy a gyorsaság olyan képesség, amit a lassú és gyors izmok születéskori aránya alapjaiban határoz meg, ezért alig lehet fejleszteni. Azonban a tudósok rég kimutattak egy harmadik fajta, úgynevezett vegyes rostot is, amelyik az edzésmunka milyenségével változik gyors vagy lassú irányba. Ezt az állóképesség irányába állóképességi munkával, a gyorsaság irányába erőfejlesztéssel lehet eltolni. Utóbbiról azt hittük, csak 16 éves kortól lehet elkezdeni, mert általánosságban a hormonális érés abban a korban már a többségnél beindul. Ehhez képest ma már számos tudományos cikk taglalja azt, hogy 10-12 éves korban elkezdhető az exkluzív, speciális előfejlesztés, amivel a gyors rostokat nagyon szépen lehet fejleszteni, ráadásul a fiatalkori erőfejlesztésnek preventív hatása is fokozott, ami a későbbi sérülések megelőzésében segít.
A tudományos fejlődés egy rakás dologról bebizonyította, hogy nem úgy van, ahogy korábban gondoltuk, tanítottuk. Rengeteg edzésmódszert másképp csinálnak már a világon, mert mindenki tanul a legújabb kutatási eredményekből
– érvelt a rektorhelyettes.
Mohos Márton / 24.hu Radák Zsolt
Magyarországon történelmi távlatban sem virágzott a sprinterképzés. Ennél foga manapság sincs minőségi 100-as, 200-as atlétánk, Németh Nándort leszámítva nem volt világbajnoki érmes 100-as gyorsúszónk, nincs magasugrónk, a kosarasokból, kézilabdázókból, labdarúgókból általánosságban hiányzik a robbanékonyság, a gyorsasági erő és állóképesség, aminek a kiválasztáson túl ezek szerint az is oka lehet, hogy adott korban nem megfelelő minőségű edzésmunkát végeztet velük a honi edzésmódszertan.
A rektorhelyettes a minőség mellett az edzésmennyiséget is megjelölte hibapontként. „Egy sereg sportágban sok-sok munkával szinte bárhová el lehet érni. A labdarúgás példájánál maradva, a kutatások azt bizonyítják, hogy a klasszissá váláshoz 16 éves korig 10 ezer órát kell rúgni a labdát. Az egyes sztárlabdarúgók történetei arról mesélnek, hogy az alapok lerakásához még csak magasan képzett edző sem feltétlenül kell, mert sokan közülük a profivá válásukig Afrika homokos, poros rétjein, vagy a brazil favellák mélyszegénységében fociztak reggeltől napestig” – mondta.
A Liverpool középpályása 6-16 éves kora között délután kettőtől este hétig részt vett klubja, a Főnix Gold szinte összes korosztályos edzésén. Nyilván nem mindenkinek az édesapja klubalapító és edző, de aki nem ilyen szerencsés, annak is le lehet menni a térre a ketrecbe, vagy ha ott sincs senki, akkor lehet a falat rugdosni, a fák között labdát vezetni, cselezgetni.
De a magyar válogatott csapatkapitányának példájánál maradva, Szoboszlai így heti 25 órát focizott. Betegség, nyaralás és egyebek miatt csak 40 héttel számolva egy év alatt simán beletett a lábába ezer labdával eltöltött órát, 10 év alatt pedig a szükséges 10 ezret – vagy még annál is többet. Egyéb képességek ismerete nélkül is kijelenthető, hogy aki ennyit foglalkozik a labdával, ha más nem is, de az első érintése, a lövőtechnikája garantáltan átlag feletti lesz.
Eközben egy átlagos magyar labdarúgó palánta heti edzésóraszáma jó esetben ötször kettő, azaz tíz – ugyanezzel a negyven héttel számolva csak 400 óra edzés jön ki évente. Ezzel a munkamennyiséggel jó esetben 25 év alatt érhető el a tízezres szükséges óraszám. Pont mire az ember gyermeke befejezi a sportpályafutását.
„A magyar labdasportokban manapság kevés az edzésszám, miközben az úszók, az öttusázó, a kajakos, de még a ritmikus gimnasztikázó Pignitzky Fanni is naponta 6-8 órát foglalkozott gyerekkortól a sportága alapjainak az elsajátításával.
Akik beleteszik ezt a szükséges munkaóraszámot, sportágtól függetlenül, de a tehetségük, kitartásuk függvényében eljutnak a csúcs közelébe, ahol már tényleg az edzéselméleti és tudományos nüánszok döntenek a vb-aranyról, ezüstről, vagy arról, szerződést kínál-e a világ egyik legjobb klubja vagy sem
– magyarázta a rektorhelyettes.
Mohos Márton / 24.hu
Mindebből az bizton leszűrhető, hogy miközben a TF rendelkezik tudásbázissal, a nemzetközi sztenderdeknek megfelelően képzett, minőségi szakemberekkel, a legtöbb magyar labdajátékos csemete már a rajtvonalon hátrányból indul.
Ha az egységnyi költségvetési sporttámogatásból újabb és újabb légiósok szerződtetése helyett jelentősebb szelet jutna tudományos háttérre, és az akadémiákat működtető sportegyesületek, gazdasági vállalkozások, szövetségek rendszeresen használnák az egyetem egyre növekvő tudásbázisát, előrébb tartanánk a globális, de meglehet a hagyományos magyar sportágainkban is.
Így viszont csak a saját sportágukban kiváló, nemzetközi szinten éremesélyes egyéni sportolóink, ha úgy tetszik „remetéink” vannak és lesznek a jövőben is. Olyanok, akikre négyévente, az olimpián egyszer figyelünk, megtapsoljuk őket, büszkék vagyunk rájuk, aztán három évig nem hallunk felőlük.
– mondta Sterbenz Tamás.
The post „Olyan remetéink vannak és lesznek, akikre az olimpián egyszer figyelünk, aztán három évig nem hallunk felőlük ” first appeared on 24.hu.
