Nagy valószínűséggel mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, aki a többiekben csak a saját hasznát látja – ha esetleg nem ismer ilyet, valakinek talán éppen ön ez a személy, hogy egy kicsit szellemesebbé tegyem a felvezetést. Mindez nem feltétlenül baj, kellenek az érdekek, hiszen normál esetben a motiválhatóság, majd az ebből ébredő törekvés és cselekvés a fejlődés kulcsa.
Az embereknél manapság egyre inkább dominál a kölcsönös opportunizmus, ahol a résztvevők jól járnak anélkül, hogy fel kellene adniuk magukból bármit is. Ez azonban még – ha részben is, de – hosszú távon a közösségekre nézve lehet káros, mert a „mának élni” attitűd leginkább az egyén kiteljesedéséről szól, és minél inkább a carpe diem felé fordulunk, annál inkább elvész a közösség jövőt formáló lehetősége.
Hiszen, ha mindenki abból gazdálkodik, amije van, és ez számára elégségesnek bizonyul, akkor a saját életéhez sem törekszik hosszú távon hozzátenni. Tehát a törekvés csak a vágy tárgyának megszerzéséig tart, ez egy kényelmi zóna.
De, ha mi, emberek lusták lettünk előre is lépni – mert elég a jelen, ahol a tetteinket a vágy éppen csak annak megszerzéséig motiválja, a muszáj és a félelem meg mindent elkövet, hogy azt fékezze –, vajon mi lehet a helyzet az élővilág egyéb szereplői esetében? Az opportunista fajok hipotézise szerint zavarás hatására az opportunista fajok válnak meghatározóvá az adott közösségben.
Madarak esetében megfigyelhető, hogy a városi környezethez alkalmazkodtak többek között a galambok (Columbidae), a házi verebek (Passer domesticus), a fekete rigók (Turdus merula) vagy éppen a csókák (Coloeus monedula).
A csökkenő testméret, a röpképességi, a táplálkozási típus hipotézisek szerint a városi környezetre jellemzőek az apróbb termetű, röpképes és mindenevő madarak. Biztosan sokan bosszankodnak a parlagi galambok (Columba livia domestica), mint a legnagyobb városi jelenléttel bíró madárfaj miatt, mert ugye finoman fogalmazva is mindenhol nyomot hagynak, a bosszankodás tárgya meg másrészről az, hogy betegségeket terjesztenek. De hát hozzátartoznak a városi életérzéshez, pont úgy, mint a gépkocsik zaja, a látszólag cél nélkül siető emberek vagy a reggeli kukásautók látványa.
Alkalmazkodnak az emberi környezethez
De nézzük, milyen opportunista fajokkal találkozunk még a városokban! A mindig kéregető galambok és házi verebek mellett ott van egy madár, amely a városi parkok virágágyásai között mindig valami után kutat, a kertváros golfpályákat idéző utcai gyepén kapirgál. Elhagyott foghíjas telkek dzsindzsájában előszeretettel költ, ráadásul szereti a fincsi bodzabogyót, szóval mintegy magáévá tette vagy éppen most teszi a települések világát.
Ez a faj a fekete rigó (Turdus merula).
Egyedei lépten-nyomon stílusosan ugrálnak, és ha jobban megfigyeljük őket, előbb-utóbb mosolyra húzzák a szánkat, mert a még pettyes mellű, rövid farktollú fiatalok hangos kiáltásokkal követelik a táplálékot, közben a szülők mindent elkövetnek, hogy felváltva folyamatosan tömjék őket.
Ha rájuk nézünk, sok esetben felveszik a szemkontaktust, közben azért megállnak a kapirgálással, de hát ugye a fióka a szemezés közben is éhes, ezért egyik szemükkel továbbra is minket néznek, a másikkal pedig azt, hogy hol kaparjanak bele a talajba. Szóval két dologra is tudnak figyelni egyszerre, ez azért még az emberek közt sem megy mindenkinek.
Ilyenkor a szülőknek még saját magukra sem marad idejük, hiszen látni a csapzott, rendezetlen tollaikat. Amikor egy ilyen jelenetet egy parkban a gyerekünkkel sétálva pillantunk meg, kicsit magunkra és anyai vagy apai szerepünkre is ráismerünk, és talán elfogadóbbakká is válunk saját sorsunkkal kapcsolatban.
És, hogy ezek a madarak opportunisták-e: a válasz – igaz szűklátókörűen – igen. Persze nem az az összes élőlény a bolygón? Dehogynem. Mind élünk a lehetőséggel, feltéve, ha felismerjük azokat.
The post Opportunista madarak vesznek minket körbe first appeared on National Geographic.
