Animéznél vagy inkább játszanál? Végre nem kell választani, mert az Orbitals mindkettőben otthon van.
Az első pillanattól kezdve megfogott az idén tavasszal leleplezett Orbitals, a japán Shapefarm stúdió első saját játéka. Ha a legegyszerűbben kéne jellemeznem, akkor mindenképpen a bájos kifejezést használnám. A legszembetűnőbb azonnal a látvány. Gyönyörű, 80-as éveket imitáló művészeti stílus, teljesen kézzel rajzolt átvezető jelenetek és animációk. Ebben az esetben az „imitáció” szót abszolút pozitív értelemben használom. A játék hangulata főként a Ghibli, a Cowboy Bebop és a régi Gundamok világára emlékeztetett. A hitelesség jegyében az animeipar pár veteránját is összetoborozták, mint például Hidetoshi Yoshidát, aki a korszak számtalan animéjének volt fő animátora, köztük az említett Gundamnak is. Ez mind nem volt hiába, ugyanis a játék látványa tényleg eléri azt a szintet, hogy egy valódi retró animének hasson.
Fontos még a legelején megemlíteni, hogy az Orbitals kizárólag kétjátékos módban játszható, ezért mindenképp szükségünk lesz egy barátra, mielőtt belevágunk. A jó hír viszont az, hogy támogat egy úgynevezett „Friend’s Pass” rendszert, aminek köszönhetően csak egy személynek szükséges megvásárolnia a játékot, a második személy pedig egy ingyenes verziót letöltve tud csatlakozni hozzá. Itt jön képbe az első és egyben legnagyobb problémám is a játékkal, a megosztott képernyőnézet. A játék a co-op zsáner táborát erősíti, gondolok itt olyan játékokra, mint az It Takes Two, a Split Fiction vagy az A Way Out. Ez a játékoknak egy olyan zsánere, ahol a fókusz a kétjátékos módon van, az egyjátékos opciót gyakran – mint az Orbitals esetében is – elhagyva. Megszokott tehát, hogy a kijelzőt kétfelé osszák, így egyszerre látjuk a saját és csapattársunk képernyőjét is. Gondoljunk itt egy régi hot seat szcenárióra, azzal a különbséggel, hogy a barátunknak nem szükséges ugyanabban a helyiségben tartózkodnia a közös játékhoz.
Ez számomra némileg negatívan hatott, mert az játékot nyilvánvalóan egy szinematikus élménynek szánták, és a látvány, amit kapunk, szerintem adja is magát hozzá. Egy teljes képernyős megjelenítés, minimális felirattal és kezelőfelülettel igazán meghálálta volna magát hosszú távon, és véleményem szerint sokaknak maradandóbb élményt nyújtott volna. Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy a teljes végigjátszás alatt mindössze pár alkalommal éreztem késztetést arra, hogy a társam képernyőjére nézzek, ezzel is felvetve bennem a kérdést az osztott képernyő tényleges szükségéről. Mindez oda vezetett, hogy bár szerettem volna gyakrabban beleélni magam a játék filmes oldalába, ezt ritkán tudtam megtenni a tagolt és legtöbbször zsúfolt kijelző miatt.
A sztori maga egy messzi-messzi galaxisban kezdődik, ahol a két főszereplőnk, Maki és Omura anyahajóját megsemmisíti valamiféle azonosíthatatlan űranomália. Ezt megelőzően még gyorsan klónozzák(?) karaktereinket, majd röpke 15 évnyi időbeli ugrást követően rájuk hárul a feladat, hogy a saját vadászgépük segítségével összegyűjtsék az anyahajó javításához szükséges alkatrészeket, immáron fiatal felnőttként nekivágva a kalandnak. Több csúcsminőségű rövid animációt is kapunk az Orbitals végigjátszása során, amiknek a hossza körülbelül 40 percre adódik össze, tehát bőven lesz mit néznünk, a sztori maradékát pedig játékmenet közbeni dialógusok formájában fogjuk megkapni.
A fentebb említett vadászgép, vagy saját nevén a „Storm Lotus”, magyarul „Viharlótusz” fog fő bázisunkként szolgálni a játék során, ahonnan a különböző küldetésekre indulunk, majd pedig visszatérünk befejezésükkor. A hajó maga rengeteg szeretetet kapott a fejlesztőktől, otthonosan berendezett belseje színültig van pakolva interaktálható tárgyakkal és elemekkel. Gondolok itt egy tévére kötött SNES-konzolra, használható székekre és babzsákokra, bekapcsolható rádióra, amin keresztül zene szól, vagy egy, a hajón (és más meglepetésszerű helyeken varázsszerűen megjelenő) lila macskára, aki hatalmas örömmel jelenthetem be, hogy megsimogatható. Ez persze manapság már egy alapvető funkció, ami egyetlen játékból sem maradhat ki. Még a pályákon talált állatokat is a szárnyaink alá vesszük, és idővel megtalálhatjuk majd őket a Viharlótusz különböző helyein elbújva. Egyszóval van élet az űrben.
Ezen interakciók többsége egyszerű és ismétlődő, az embert nem fogják hosszú távon lekötni, azonban küldetéseink során lehetőségünk van minijátékok összegyűjtésére, amik egy addig zárt szobát nyitnak meg hajónk fedélzetén. Ezekbe a szobákba betérve lehetőségünk nyílik csapattársunk ellen vagy közösen, karöltve pontokért küzdenünk egy high-score-rendszeren belül. Ezek a játékok természetesen teljesen mellékszerepet élveznek a fő sztori mellett, és az egészen érdekestől az unalmason keresztül a frusztrálóig terjednek. A jó hír az, hogy elég eltérőek egymástól ahhoz, hogy mindenki megtalálja köztük a maga kedvencét.
A fő küldetések többsége hasonló módon épül fel, mint más co-op játékokban, ahol mindkét játékos eldönti, milyen feladatot szeretne ellátni. Ezen feladatok a hajó egy adott állomásához (pilótafülke, lőtorony) vagy egy adott felszereléshez kapcsolódnak. Felszerelhetünk különböző eszközöket, mint például egy lézerfegyvert vagy egy zsinóros szigonypuskát, és ezek fogják megszabni a küldetésben betöltött szerepünket. Akinél a lézer van, képes lesz keresztülvágni magát falakon vagy összeforrasztani érintkező elemeket, míg a szigonypuska tulajdonosa tárgyakat tud magához rántani és különböző platformokat mozgatni a pályán.
Ezek a képességek nincsenek karakterhez kötve, mint ahogy semmi más sem, tehát a játék elején hozott döntésünk a karakterünket illetően soha nem lesz kihatással a játék menetére, a látványt leszámítva. A küldetések közbeni puzzle-ök variációja meglepően magas, de komplexitásban egyiket sem emelném ki. Érezhetően úgy lettek tervezve, hogy az átlagos játékos egyiknél se ragadjon le pár percnél tovább, és ilyen szempontból a játék egyértelműen inkább mennyiségre, mintsem mélységre törekszik. Ennek megvannak az előnyei és hátrányai is attól függően, hogy kit kérdezünk. Én személy szerint, bár elégedett voltam a küldetések többségével, mégis hiányoltam azokat a pillanatokat, amikor elakad az ember egy összetettebb résznél, és csak komoly fejtörés árán jut tovább. Ebből is kitalálható, hogy körülbelül hová lőném be a játék nehézségét. A zsánernél megszokottan az Orbitals is a könnyebb oldalon helyezkedik el, és érezhetően inkább a kellemes délutáni kikapcsolódás a célja, mintsem az agysejtek teljes megtornáztatása.
Nem utolsósorban a játék zenéje is említést érdemel, ami szintúgy hozza a 80-as évek hangulatát korhű stílussal és hangzással. Egyetlen zenét sem tudnék kiemelni azonnali klasszikusként, és nem keresném meg őket online külön meghallgatásra, de ettől függetlenül bőven ellátták feladatukat. Variációban sem volt hiány, és sosem éreztem azt, hogy túl sokat ismétlődne egy adott szám.
Összességében pozitív érzéssel váltam el az Orbitals-tól, de azért felmerült bennem a kérdés, ami mindig előjön nálam hasonló co-op játékok kapcsán, mégpedig hogy mennyire élveztem volna a játékot egyedül játszva, számítógép irányította partner társaságában? A válaszon nem kellett sokat gondolkodnom: nem szívesen ültem volna végig a teljes játékot egyedül, és azért ezek az érzések mégis valamilyen hiányosságról tesznek tanúbizonyságot a játék tartalmát illetően. A játék hosszával kapcsolatban is felmerülhet kritika egyesekben, ugyanis az Orbitals viszonylag rövid játék, és a játékosok képességétől függően akár 5 óra alatt is befejezhető. Ez a logika persze nem teljes mértékben igazságos, hiszen a co-op játékok az emberi interakcióra épülnek, tehát akarva-akaratlanul is jelentős szerepet fog játszani a játék megítélésében, hogy kivel és mennyi idő alatt játszottad végig. Azt is vegyük figyelembe, hogy a Shapefarm, a játékot készítő stúdió, eddig kizárólag támogató feladatokat látott el más stúdiók projektjein, és ez az első saját nagy játékuk.
A játék közbeni hibákat és bugokat is okkal nem említettem, ugyanis nem igazán találkoztam eggyel sem. A játék végig akadozás nélkül futott a Switch 2 hardveres limitációi és a megosztott képernyő ellenére is. Mindezt egybevetve a hiányosságai ellenére is képtelen vagyok nem kellemesen gondolni a Shapefarm első játékára, és érdeklődve várom, hogy mit hoznak össze legközelebb. Én már keresztbe tettem az ujjaimat egy akció-szerepjátékért, hasonló látványvilággal.
Szerző: EÖRS
Értékelés: 7/10
Fejlesztő: Shapefarm
Kiadó: Kepler Interactive
Platform: Nintendo Switch 2
