A múlt század utolsó évtizedeiben, egészen a Szovjetunió összeomlását követő időszakig a moszkvai Népek Barátsága Egyetem hivatalos neve az volt: Patrice Lumumba Népek Barátsága Orosz Egyetem. A hallgatói által csak Lumumbariumként emlegetett intézményt a függetlenné vált Kongói Demokratikus Köztársaság első miniszterelnökéről nevezték el.
A Moszkva és Léopoldville (mai nevén Kinshasa) közötti kulturális kapcsolatok akkoriban sem voltak számottevőek. Patrice Lumumba nevét azért foglalták egyetemi címerbe a Szovjetunióban, mert a politikust hónapok alatt megpuccsolták, letartóztatták, majd 1961-ben meggyilkolták. Gyilkosai szélsőjobboldali zsoldosok voltak, akiket – mint utóbb kiderült – belga diplomaták és a velük együttműködő CIA-ügynökök béreltek fel. A Lumumba elleni merénylet a hidegháború keleti erőközpontjában bizonyító erővel bírt az imperialisták álnokságára, ezért jelképpé avatták őt.
BIDF Patrice Lumumba
Erről a kizsákmányolásról szól Johan Grimonprez dokumentumfilmje. Szűkebben véve arról a rövid történelmi intermezzóról, amikor úgy tűnt, Afrika a saját lábára állhat, és ennek az önállósodási folyamatnak Kongó lehet az egyik központja. A film archív híradófelvételekkel és más dokumentumanyagokkal, memoárrészletekkel meséli el a Kongó 1960-as függetlenné válása és Lumumba meggyilkolása közötti néhány hónap történetét. És nagyon sok jazzel. Az ötvenes évek második felében ugyanis az amerikai kormány és az ENSZ felkérésére a korszak fontos jazz-zenészei, Dizzy Gillespie, Thelonious Monk, Louis Armstrong és mások szegődtek „utazó nagykövetnek”, akik világ körüli koncertturnén képviselték a saját lábukra álló afrikai országok ügyét.
Errefelé keresendő a válasz, hogyan hozza közel a mai nézőhöz a történelemleckét a belga rendező, mert a felhevült előadásmód önmagában talán nem lenne elegendő ehhez. Na, nem mintha Kongó és Lumumba tragédiája ne lenne elég fontos ahhoz, hogy méltóképpen emlékezzünk rá. A film idézi Frantz Fanon filozófust, aki szerint „ha Afrika revolver, Kongó a ravasz” – vagyis, amennyiben a gyarmati sorból felszabaduló afrikai országok összefognak, és világhatalmi tényezővé növik ki magukat, Kongóra hárulhat a vezető szerep.
BIDF
A közép-afrikai ország 1960 előtt belga gyarmat volt, sőt a tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján, néhány kivételesen sötét évtizeden keresztül „Kongói Szabadállam” néven egyenesen II. Lipót belga császár személyes uradalmaként létezhetett. Amit a belgák Kongóban műveltek, arra ma a vadászó leopárd gyorsaságával süthetnénk rá az „emberiség elleni bűncselekmények” címkéjét, de akkoriban ez szóba sem került. Leginkább azért, mert a belgák egészen egyszerűen nem tekintették embereknek a fekete bőrű bennszülötteket, amint ez világosan kiderül a filmben nyilatkozó belga tábornok kedélyes visszaemlékezéseiből.
A második világháború után, nemzetközi nyomásra és különféle világpolitikai folyamatok hatására az afrikai gyarmatok sorra elnyerték az önállóságukat, de nem szűnt meg gazdasági függésük az „anyaországtól”. Hogyan is szűnhetett volna meg? Belgium kormánya például három nappal a Kongói Demokratikus Köztársaság függetlenségének kikiáltása előtt privatizálta a kongói gazdaság alapját adó rézbányát. (Az Union Minière gyanús jogi és politikai manőverek után az ezredfordulón beolvadt a Umicore nemzetközi nyersanyag-technológiai vállalatba. A cég központja Brüsszelben található.)
BIDF
Kongó nem mellesleg a világ egyik legfontosabb uránérclelőhelye. Ahhoz, hogy a nyugati világ az atombombával eldönthesse a második világháborút, rengeteg urániumra volt szükség, az urániumhoz pedig a kongói bánya feletti ellenőrzésre. Így lesz világos, miért fűződött érdeke Belgium mellett az Egyesült Államoknak is ahhoz, hogy Kongó véletlenül se maga rendelkezhessen a nyersanyagkészleteivel. Ezek az összefüggések és Lumumba meggyilkolásának körülményei mára ismertek.
Bármilyen érdekfeszítő és felháborító is Lumumba félreállításának története, a film elsősorban nem annak, hanem a jazz formaszervező jelentőségének köszönheti művészi erejét. Gillespie és Armstrong trombitafutamai fordulnak át kongói nép- vagy táncdalokba és hoznak létre olyan sűrű hangkulisszát, ami a feldolgozott történelmi helyzet kuszaságát és éles, drámai fordulatait is képes visszatükrözni. Ráadásul rengeteg érzelemmel tölti fel a képeket, amire a rutinosan hazudozó politikusok beszédei nem feltétlenül lennének alkalmasak. Ezzel szemben Nina Simone arcát figyelni éneklés közben eksztatikus misével ér fel.
Azt is az afroamerikai zenészekről készült felvételek nyomatékosítják, hogy a valóban demokratikus Kongó ellehetetlenítése a feketék elnyomásának kontinenseken átívelő, nagy történetébe illeszkedik. Lumumba meggyilkolása rámutat, mit gondolt a Nyugat a fekete emberek önállóságáról a múlt század közepén, ezért van helye a filmben a Lumumba ügyében is megszólaló Malcolm X interjúrészleteinek.
BIDF
Világos, hogy Grimonprez, aki korábban több dokumentumfilmet is készített a globális fegyverkereskedelemről, markánsan baloldali álláspontot képvisel. Az Államcsíny zenei aláfestéssel az aktivista dokumentumfilm nagy műgonddal elkészített, kivételesen magas színvonalú példája, de nem törekszik rá, hogy minden nézőpontot körültekintően bemutasson. Gyanakvásra ad okot, amikor egy dokumentumfilmnek Nyikita Hruscsov a legrokonszenvesebb megszólalója.
A történelmi tényanyag feldolgozásának módja azonban annyira meggyőző, hogy az alkotók politikai szándékai csak a jelenünkhöz érve tolakodnak az előtérbe.
Szerencsére ezen a ponton a film véget is ér. És félreértés ne essék: az alkotókon kívül mindenki, aki így vagy úgy kárvallottja a filmben bemutatott történelmi bűnöknek, okkal lehet dühös.
Államcsíny zenei aláfestéssel (Soundtrack to a Coup d’Etat), 2024, 150 perc. A filmet január 29-én és 30-án vetítik a BIDF – Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon, májusban pedig országos moziforgalmazásba is kerül Háttérzene államcsínyhez címmel.
The post Oscar-jelölt filmben üzennek Brüsszelnek, hogy ők is megértsék first appeared on 24.hu.
