Az elmúlt évtized legsúlyosabb áradása volt a mostani, melynek hatására rég nem látott összefogásról tett tanúbizonyságot az ország. A ma ismert, fentről irányított, szakszerű védekezés azonban nem volt mindig magától értetődő, ahogy azok a gátak és védrendszerek sem, melyek az elmúlt évtizedek során emberéletek tízezreit védelmezték. Jól mutatják ezt az 1838-as pesti árvíz statisztikái is: nagyjából 50 ezren vesztették el a hajlékukat, 22 ezren pedig nem csak lakhelyüket, de azzal együtt minden vagyontárgyukat is. Az áradásnak végül
az anyagi kárt pedig az akkor még önálló Pesten 10,5 millió, Budán 2 millió forintra becsülték.
Ez a szám már önmagában is meghökkentő, azonban ha lakosságarányosan nézzük, még súlyosabb a pusztítás. A csúcson közel kétmilliós, ma nagyjából 1,7 millió lakosú főváros sokáig még a legnépesebb város címét sem birtokolta, ám mivel itt jelentek meg először a piacgazdaság első csírái, a nagy vásárok, a 18–19. század fordulója után egy-két évtizeddel átvette Debrecentől ezt a címet. A népesség példátlan ütemben növekedett: amíg a századfordulón még csak nagyjából 20–25 ezer lakosa lehetett Pestnek, a negyvenes évek közepén átlépte a 100 ezret.
Persze ekkoriban maga a város is jóval kisebb volt, mint napjainkban. Az árvíz előtt néhány évtizeddel kezdett kiépülni Lipótváros egy, a mainál jóval apróbb része, mellette pedig Terézváros, Józsefváros, Ferencváros képezte még a történelmi város részét. Azonban a mai nagyváros helyett – a mai fogalmaink szerint – egy mezőváros képét kell elképzelni: földszintes, kertes házakkal, mezőgazdasági területekkel, állattartással.
Fónagy Zoltán történész, az ELTE Történeti Intézetének oktatója szerint nagyon nehéz ma már elképzelnünk Budapesten, hogy nézett ki ekkor a Duna pesti szakasza. Ehhez ugyanis ki kell satírozni a képből a kiépített rakpartokat: a folyó ekkor még nincs betonfalak közé szorítva, hanem teljesen szabályozatlan a partja, az egészét nézve pedig tele van zátonyokkal, szigetekkel, amiket a későbbi szabályozás során, a század második felében kotortak el a hajózás elősegítése és az árvízvédelem miatt.
Baljós jelek
Pesten nagyjából a 18. század első fele óta vannak megbízható és rendszeres feljegyzések az árvizekről, és mivel 1732 óta 12 árvizet jegyeztek fel akkor, nagyjából tudták, hogy minden évtizedben várható egy nagyobb árhullám. Ennek két típusa volt: az egyik a jeges árvíz, ami a hó- és jégolvadás következménye volt, valamint egy zöld árvíz a nyár első hónapjaiban. A legnagyobbak az 1838-as előtt is a jeges árvizek voltak, így tudták, milyen előjelekre érdemes figyelni.
A katasztrófát megelőzően nagyon kemény tél volt, melynek hatására befagyott a Duna. Ezt követően hatalmas havazás kezdődött, és végül is az okozta az árvizet, hogy előbb kezdett el a Duna felső szakaszán olvadni a jég, mint az alsón. Pest katasztrófája mellett kevésbé van benne a köztudatban, de a jég először Kisoroszinál torlódott össze, az ár pedig elöntötte Esztergomot, és Vácot is nagyon súlyosan megrongálta.
Arcanum Újságok / Sorozaton kívüli könyvek Heliser József: Tudósítás az esztergomi 1838-iki árvízről (Esztergom, 1839)
Március első napjaiban a korábbi tapasztalatok alapján nyilvánvaló volt, hogy nagyon magas lesz a vízszint, ugyanis megindult a jégzajlás. Ekkor elkezdtek a belváros hosszában egy ideiglenes gátat kiépíteni a Duna-parton, leginkább homokból és trágyából, amin aztán március 13-án este váratlanul átcsapott a víz. A gát magasságát a korábbi tapasztalatokhoz, vagyis a korábban rögzített legmagasabb vízállásokhoz lőtték be, ám
– ez pedig olyan nagyságrendbeli ugrás volt, amire nem lehetett felkészülni.
Széteső válságkezelés
Fónagy szerint nagy különbség volt a 19. század első fele és a későbbi polgári korszak között, hogy a nemzeti jövedelemnek az állam a modern korhoz képest csupán az elenyésző részét vonta el adók és egyéb kötelezettségek formájában, és ebből következően nagyon keveset is szolgáltatott az alattvalóinak. Az oktatásügybe éppen csak elkezd bekapcsolódni a 18. század végén, de közegészségügy egyáltalán nem létezett: legfeljebb a nagy járványok idején segítettek a védekezésben. A mentési munkálatokat tehát nem állami szinten kontrollálták, hanem alapvetően a városi hatóságok feladata volt.
Amikor tudták, hogy jön az ár, az állam elrendelte, hogy a lakosok tartsanak készenlétben csónakokat, persze csak azok, akik hozzá tudnak jutni – így a felszólítás inkább a vagyonosabb rétegnek szólt. Viszont, amikor március 13-án este átcsapott a víz a gáton, nagyjából a Vigadó tér, a mai Vörösmarty tér magasságában, egy-két napra gyakorlatilag szétesett a hatósági irányítás a történész szerint: mindenki azzal volt elfoglalva, hogy mentse magát és a családját.
Az egész városban nagyjából a házak negyede maradt éppen. Az árhullám ugyan Budát is elérte, itt azonban a domborzat miatt csak az alacsonyan fekvő területeket öntötte el a víz, ami nem volt összemérhető a Pestet ért pusztítással. Utóbbinál a súlyos rombolásnak az volt az egyik oka, hogy a külvárosokban a gyenge minőségű, földszintes vályogházakat egyszerűen szétáztatta a víz, később pedig a hatalmas jégtáblák összezúzták az ingatag épületeket.
A házak egy jelentős része akkor dőlt össze, amikor már elkezdett visszavonulni a víz. Ez nagyjából 2–3 nap után, március 16-án kezdődött meg, ám, mivel a házak napok óta álltak vízben, kimosta alóluk a homokos alapot, és összerogytak. A város említett részei mellett a legsúlyosabb károkat az akkor még különálló Óbuda szenvedte el. Albertfalva és Csepel szinte teljesen romba dőlt, Tétényt és Promontort – a mai Budafokot – pedig nagyon súlyos károk érték.
Rendeződnek a sorok
A történész szerint viszonylag kevesen cselekedtek Wesselényi Miklóshoz hasonlóan, vagyis – mai kifejezéssel élve – vettek részt önkéntesként a mentésben. Természetesen nem az árvízi hajós volt az egyetlen arisztokrata – habár fennmaradt irataiban hiányolta a társai jelenlétét –, ám jellemzően inkább a fiatalabb generációba tartozó főnemesek pattantak csónakba a polgárok mellett, és a katonaság is részt vett a mentésben. Nekik az is a feladatuk volt, hogy a káosz miatt előmerészkedő fosztogatókat megfékezzék, akik annyira elszemtelenedtek, hogy a nádor statáriumot rendelt el.
Ekkorra Pest szinte egész, akkor beépített városterülete víz alatt állt. A felszín sokkal hepehupásabb volt, mint most, így a korabeli belvárosban csupán négy kis sziget maradt szárazon: 1300 hold vízzel szemben 37 hold szárazföld állt. A legnagyobb a Deák tér, Erzsébet tér, Szervita tér környéke volt. Az átlagos vízmélység meghaladta a 2 métert, de a mai Corvin köz területén, amely jelentősebb mélyedésben volt, már 380 centimétert mértek. Érdekesség, hogy később ezeket az egyenetlenségeket többnyire az összedőlt épületek törmelékeivel egyenlítették ki.
Arcanum Újságok / Vasárnapi Ujság – 18761876-03-19 / 12. szám / Budai árvizképek (3 képpel) B. N. 180. oldal / Tárczaczikkek
Bár beletelt egy-két napba, mire a hatóság rendezte sorait, március 15-e környékén már az állami beavatkozás is megkezdődött. József nádor, aki Budán székelve a magyarországi közigazgatás élén állt – rangja pedig körülbelül a mai miniszterelnöknek feleltethető meg –, Lónyay Menyhért apját, Lónyay Jánost teljhatalmú biztossá nevezte ki az árvízi védekezésben.
Ez egyrészt magába foglalta a mentés irányítását, valamint a fedél nélkül maradottak elszállásolását, többnyire állami épületekben. Ilyen volt például a nem sokkal korábban átadott, de még oktatási célokat nem szolgáló Ludovika épülete és az Invalidus kaszárnya – a mai Városháza –, ahol az érintettek élelmezéséről is gondoskodtak. Emellett több nemes, például Károlyi gróf is megnyitotta a palotáját, és természetesen az egyházak is befogadták a menekülteket: a többi közt a Szervita téri, valamint a Ferenciek terén lévő templom is megnyitotta kapuit. Sokan pedig a Városligetben, a szabad ég alatt leltek menedéket.
Újragondolják a várost
Fónagy Zoltán szerint jelenlegi ismereteink szerint 1841 végére, nagyjából három és fél évvel az árvíz után lehetett azt mondani, hogy eltűntek annak nyomai, olyannyira, hogy addigra „egy sokkal városiasabb város épült fel a helyén, mint, amit elmosott az árvíz.” Az újjáépítésről a Szépítő Bizottság – egy 1808-ban, József nádor által létrehozott szerv – gondoskodott. A megalapítása mögött álló gondolatiság az volt, hogy legyen a városnak és a kormánynak egy olyan közös bizottmánya, amely nagyobb szabású, a városképet érintő projekteket valósít meg. Ez pénzhiány miatt egészen az árvíz utánig nem sikerült, ezt követően viszont felpörögtek a munkálatok.
Abban, hogy egyáltalán neki tudtak látni az újjáépítésnek, fontos szerepet játszott az az európai léptékű szolidaritás is, melynek eredményeként a város komoly kölcsönökhöz jutott. A katasztrófa híre ugyanis bejárta Európát, és jóformán az egész kontinensről érkeztek adományok: túlnyomó részük a Habsburg Monarchiából, az örökös tartományokból, Ausztriából és Csehországból. A történész szerint a szolidaritás ilyen mértékű megmutatkozására nem igazán volt példa abban a négy évszázadban, amelyben Magyarország a Habsburg Birodalom része volt.
A források tiszta lapot nyithattak volna a városban, erre azonban Fónagy szerint – többnyire forráshiány miatt – végül nem került sor.
Kiegyenesítettek néhány utcavonalat itt-ott, de a nagy, maradandó változást az eredményezte, hogy ekkor alkották meg Pest első építési szabályzatát
– mondta a történész.
Elmondása szerint a többi közt ekkor írták elő, hogy milyen mély alapokat kell ásni a házaknak, hogy a pincékben, pinceszinten nem lehet lakást kialakítani, valamint azt is, milyen vastag falak kellenek, továbbá előírták az emeletek magasságát és az ablakok méretét is. Nem mellesleg deklarálták, hogy a vályogot szilárd anyagokkal kell felváltani, például téglával és kővel, emellett pedig tűzbiztonsági előírásokat is lefektettek. Bár az újjáépítés részeként lényegesen kisebb számú ház épült ugyanazon a területen, ezek már emeletes házak voltak.
Máig hatással van a védekezésre
Az ELTE történésze szerint egyértelmű, hogy az 1838-as árvíz tapasztalatai meghatározták a későbbi védekezési törekvéseket. Ez volt a zsinórmérték Budapest árvízvédelmének a kialakításakor: az akkor beépített szakaszon ezt azonban nem gátakkal, hanem a rakpartok kiépítésével oldották meg.
Arcanum Újságok / Élet és Tudomány, 2017. január-június (72. évfolyam, 1-26. szám)2017-03-17 / 11. szám
Fónagy szerint ez tulajdonképpen a város szintjének a megemelését jelentette, olyan magasra, hogy
Kiemelte: önmagában a rakpartok kiépítése azt jelentette, hogy összeszűkült a Duna. Ezáltal felgyorsult a folyása, és mivel a következő évtizedekben eltüntették a zátonyokat és a szigeteket, amelyek megfogták a jeget, megteremtették a vízi szállítmányozás és közlekedés alapjait is.
Ma Budapesten, ha árvízveszélyről van szó, akkor a Római-partról és egyéb olyan területekről beszélünk, amik 1838-ban még nemhogy nem képezték a város részét, de talán még lakott területek sem voltak
– tette hozzá. A szakember szerint tehát a történelmi városrészen napjainkban biztonságban érezhetjük magunkat, és csak azért kell Budapest területén ma is védekezni, mert közben elképesztő mértékben megnőtt a város területe.
The post Összedőlt a házak fele Budapest legsúlyosabb árvizében first appeared on 24.hu.
